„Egy jó történelmi regény erőt sugároz” – Bíró Szabolcs a Mandinernek

2020. május 28. 12:12
Szlovákiában él, történelmi regényeket ír, a Szent György Lovagrend tagja, Eger városának Kulturális Nagykövete, aki szerencsénkre jó ideje nem tud elszakadni az Anjou-kortól. Legutóbbi, Lázár evangéliuma című regénye is a XIV. században játszódik. Még nincs harminckét éves, de már huszonhárom könyvet jegyez. Bíró Szabolcsot hagyományról, történelemről és történelmi regényről Kiss László kérdezte.

Kiss László interjúja


A Felvidéken, Dunaszerdahelyen születtél, ott is élsz, szlovák állampolgárságú magyar író vagy. Némi túlzással szólva, a szomszédban található Trencsén, Csák Máté egykori birtokainak központja. Hogyan hatott rád a miliő, amelyben felnőttél? Mint az Anjouk-regényfolyam íróját, befolyásolt a történelmi környezet a témaválasztásodban?

Inkább a felvidéki magyarságom és a családom múltja, a felmenőim sorsa befolyásolt, de az sem konkrétan az Anjouk megírásában, hanem inkább a történelem iránti vonzódásomat alapozta meg. Édesanyám felől a Sebőköktől származom, amely család komoly nemesi múltra tekint vissza az ország keleti fertályán, de Bíró Miklós dédapám is vitézi címmel bírt. Gyerekkoromban pedig hétvégenként gyakran látogattunk el a családdal várromokhoz, vagy épp vármúzeumokba és környékükre, mind Szlovákia, mind Magyarország és Csehország területén. Első olvasmány- és filmélményeim, de még a kedvenc játékaim is majdnem mind kötődtek a történelemhez, arról nem is beszélve, hogy Kassai Lajos nyomán a két nagybátyám, Bíró Gábor és Bíró Balázs hozták létre Felvidéken az első lovasíjász csapatot, a Csallóközi Lovasíjászokat, ami szintén nagy hatást gyakorolt rám. Ezek a fiatalkori élmények mind egy szálig

abba az irányba terelgettek, hogy egyszer történelmi regényeket írjak.

Már nem voltál zöldfülű szerző, amikor gigantikus vállalásod nyilvánosságra hoztad, írtál többek között krimiket, rockregényt, novelláskötetet, és egészen fiatalon könyvkiadót is alapítottál. A 15 részesre tervezett Anjouk azonban egészen rendkívülinek mondható. Mi motivált, hogy ne csupán egy történelmi időszak szeletét ragadd meg, hanem voltaképp az egész XIV. századot megírd? Meg lehet egyáltalán? Mire számítasz, milyen eredménye lehet egy ilyen munkának?

A motivációm, ami ezt az egészet szülte, egyszerűbb, mint azt sokan gondolnák: beleszerettem a korszakba, és rendkívül érdekesnek, izgalmasnak találtam (meg hát annak találom mindmáig). Az íróember pedig valahogy úgy működik, hogy amibe beleszeret, azt általában valamilyen formában meg is írja. Az én első történelmi regényem a Non nobis Domine volt, amely a XIV. század hajnalán játszódik, és 1312-ben, a rozgonyi csatával ér véget. Életem addigi legnehezebb munkájának bizonyult, de egyben egy frenetikus élményt hozott magával: azt az érzést, hogy végre hazatértem, és már tudom, mit kell írnom ezentúl, mi áll testhez legjobban. Igazából eszembe sem jutott, hogy csak egy kisebb történetet írjak meg a korszakon belül: még be sem fejeztem teljesen a Non nobis Dominét, amikor

már tudtam, hogy nincs visszaút, meg akarom írni regényben a XIV. századi magyar történelmet.

Ezt persze szó szerint teljesíteni valószínűleg lehetetlenség. Ha pontos akarok lenni, inkább azt mondom, egy nagyívű regénysorozatot írok, amely valós és fiktív szereplőkön keresztül próbálja bemutatni a magyar Anjou királyok történetét, de közben nyilván kalandos, fordulatos, eseménydús történetek füzéréről beszélünk, nem pedig egy minden létező részletre kiterjedő történészi szakmunkáról. Hogy mire számítok? Arra, hogy amikor végzek ezzel a hatalmas munkával, és képes leszek pár lépés távolságból szemlélni a nagy egészet, elégedetten mondhassam: igen, valahogy így képzeltem el a végeredményt – és ebbe az olvasói, kritikai visszajelzéseket szintúgy beleszámítom.

Bíró Szabolcs (Fekete Nándor fotója)

 

Majdnem félúton jársz, hiszen elkezdtél dolgozni a regényciklus hetedik részén, amely Nagy Lajos trónra kerülésének körülményeit meséli majd el. A hatodik kötet, a Királyok éneke utószavában azt írod: „lassan tizenegy esztendeje foglalkozom Anjou Károllyal, korával és életművével, így aztán különösen nehéz feladat volt pontot tennem mindennek a végére […] hamarosan eljön az idő, hogy […] el kell temetnünk első Anjou-házi királyunkat. Mit is mondhatnék: nekem ez nem lesz egyszerű.” Ennyire a szívéhez nőhet az írónak egy hőse? Mit jelent a számodra Caroberto?

Az írói hazatalálást jelenti, és most már az elmúlt tizenkét évemet. Furcsa, de ha rágondolok, nem is annyira a történelmi személy, mint inkább a regényeim fontos alakja jelenik meg előttem. Ebben a minőségében fog hiányozni is, és emiatt lesz nehéz „megölni”, eltemetni. Persze most elkezdhetném sorolni, hogy Anjou Károly miért fontos alakja a történelmünknek, de igazából nem ezek miatt érzek iránta már-már személyes kötődést. Még csak a regényeim hősének sem feltétlenül nevezném:

mindig próbáltam háromdimenziós, valódi emberként ábrázolni,

hibákkal és kegyetlen pillanatokkal együtt, hiszen ezeket sem akartam – nem is tudtam volna – elhallgatni a személyéről. Így aztán a király hol masszív háttéralakként, hol szinte negatív figuraként, máskor meg, igen, hősként is megjelenik. Eddig egyébként két olyan szereplőmet is megsirattam, aki a valóságban sosem létezett: mindketten teljes mértékig fiktív figurák voltak, ugyanakkor mindkettőjükkel éveken át dolgoztam, és amikor a halálukról írtam, saját magam számára is teljesen váratlanul néma zokogásban törtem ki. Tehát igen, létezik ez a fajta lelki kötődés író és hőse között.

I. Károly korát nagy becsben tartjuk, alapvető iskolai élményünk, az idei magyarországi középszintű érettségin is esszéfeladat volt a gazdaságpolitikája. Regényeid elröpítenek az 1300-as évekbe, nem csak a kötetek végi bibliográfiából tudható, hogy írásukhoz átfogó kutatómunkát végzel. Hogyan látod, mennyire zárult le az Anjou-dinasztia teljesítményének értékelése? Előkerülhet még bármi, tartogathat meglepetést a korszak, vagy „minden megvan”?

Az Anjou-kori Magyar Királyság története a magyar középkor egyik legjobban dokumentált és feltárt korszaka, de persze még így is nagyon sok olyan részlete akad, amely arra vár, hogy a történészek feltárják. Mivel a regényeimben elég részletesen igyekszem bemutatni az eseményeket, és lineárisan haladva vezetem végig az olvasót a XIV. század történetén, ezért még laikusként is felfedezem a fehér foltokat vagy épp az ellentmondásokat a szakirodalomban. Ilyenkor kifejezetten jól jön az írói fantázia, de azért persze nagyon izgatna, hogy vajon mi történt pontosan az adott időszakban, vagy hogyan zajlott egy-egy nem teljesen tisztázott esemény. Akadt például olyan csata, amely a nagy egészet tekintve valóban nem tűnik túl fontosnak, az én szereplőimnek azonban mégis sorsdöntő jelentőségű, hiszen a legvéresebb pontja az adott év eseményláncolatának – ezzel szemben máig nem találtam semmiféle adatot arról, hogy mekkora seregtestek csaptak össze, mennyi ideig tartott a csata, de még a pontos helyszínét sem jelöli ki egyetlen általam ismert szakkönyv sem. Ehhez például szinte az összes részletet nekem kellett kitalálnom, egy kivételével: azt tudtam, kik voltak a szembenálló seregvezérek, és hogy mikor került sor az összecsapásra. De ezen kívül is több olyan eseménnyel volt már dolgom, amelyről híven beszámol ugyan a létező összes szakkönyv, csak épp a részletekbe nem megy bele egyik sem – nekem viszont nem elég a tény, miszerint az adott esemény megtörtént, így sokszor magamnak kell kiokoskodnom a hogyant, az okokat, sőt időnként még a következményeket is. Ezért is tartom fontosnak megjegyezni, hogy

a történelmi regény nem egyenlő a történészek által írt szakkönyvekkel,

minden ilyen művet a helyén kell kezelni, az én regényeimet és másokéit is, hiszen végső soron egy mese az, amit az olvasó kap, még ha a szerző minden igyekezetével egy hiteles történetet próbál is teremteni, rekonstruálni. Nem azt mondom, hogy ezekből a könyvekből nem lehet tanulni, csak azt, hogy ezt módjával tegyük, tehát ne kezeljünk feltétlenül tényként minden egyes leírt mozzanatot. Ilyen szempontból egyébként szerintem ez a legtudathasadásosabb irodalmi műfaj.

Bíró Szabolcs könyvei (Soós Laca fotója)

 

Lajos kevés híján hétszáz éve váltotta apját a trónon: az majdnem egy évezred. Mit kaphatunk ettől a mesebelin távoli világtól? Hatással lehet egy ilyen minden szempontból más viszonyok között működő rendszer, mondjuk, nemzettudatunkra, önképünkre, önismeretünkre?

Hogyne lehetne! Csak éppen meg kell találnunk hozzá a megfelelő hangot, formátumot, médiumot, ami képes megszólítani minket, és úgy átadni ennek a kornak az esszenciáját, hogy ne csak értsük, hanem érezzük is. Ehhez a történelmi regény egy kiváló „hordozó” lehet. Én íróként és olvasóként is nagyon sokat kaptam a minőségi történelmi regényektől, részben emberi tartást, kitartásra való hajlamot vagy épp egy egészséges kritikai látásmódot.

Egy jó történelmi regény erőt sugároz,

arról nem is beszélve, hogy hány és hányféle színt, hangot, történetet bír el ez a zsáner. Az irodalmi műfajok királynőjének tartom, úgy is, hogy egyébként számos más műfajt olvasok és szeretek – de épp ezért jó a történelmi regény: újra és újra vissza lehet hozzá térni, és erőt meríteni belőle.

Összesen 23 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés