A régi könyvtár

Néhány napja a nagymarosi könyvtárban jártam. Egy „kollégával”, azaz egy másik íróval együtt tartottunk ott egy estet. Legalább huszonöt éve nem jártam abban az épületben, amin magam is meglepődtem. Elvégre ott nőttem föl a könyvtártól alig százméternyire. Persze nem egészen, mert korábban a könyvtár nem abban az épületben működött, de ez teljesen mindegy.

Beléptem, és nem ismertem rá semmire. A belső tér nagyon megváltozott (egyébiránt előnyére), lett egy galéria, a polcrendszerek is újak, tehát minden máshogy van, mint kamaszkoromban. Akkor, amikor még rendszeresen jártam oda. Még ma is van nálam olyan könyv, amit annak idején elfelejtettem visszavinni, A Karamazov testvérek egy régi kiadása. Eszembe is jutott, hogy megragadom az alkalmat, és visszaviszem, de egyrészt csak az első kötetet találtam meg, másrészt pedig megrémültem, hogy mi lesz, ha felszámolnak egy minimum huszonöt éves késedelmi pótlékot. Nyilván nem számoltak volna fel.

Ahogy beléptem oda, hirtelen elöntött az a régi, kamaszkori, homályos izgalom, a könyvek közelségének mágikus atmoszférája. Ezzel a homályos izgalommal csak a nagymarosi könyvtárba tudtam belépni, máshová nem. Talán még a gimnázium könyvtárába, de oda inkább azért, mert rendszeresen elemeltem versesköteteket. Máig sem értem, miért a gimnáziumi könyvtárból lopkodtam ki versesköteteket, holott a nagymarosiban is megtehettem volna. Talán azért, hogy elüssem valahogy az időt a váci Duna-parton, mert az órákra nem nagyon szerettem bejárni, inkább a sétány egy-egy rejtett zugában üldögéltem és olvastam. Majdnem ki is csaptak emiatt. Ülni mondjuk egy keddi délelőttön a sétány valamelyik padján, és Rilke verseit olvasni. Verlaine-t, Rimbaud-t, Villont. Ilyesmire Nagymaroson sosem vetemedtem volna. Onnan szépen kikölcsönöztem a könyveket, aztán előbb vagy utóbb szépen vissza is vittem őket. Kivéve A Karamazov testvéreket. De az is csak azért maradhatott nálam, mert akkoriban költöztem el otthonról, és valamiért megfeledkeztem róla.