„Emberibb életre van szükségünk” – Korzenszky Richárd atya a Mandinernek

2020. április 12. 7:33
„Nem mi vagyunk az urai ennek a világnak. De felelősek vagyunk érte” – tartja a járvány egyik fő tanulságának Korzenszky Richárd. A nap mint nap a tihanyi természetet szemlélő és ország, világ dolgain töprengő Richárd atya rámutat: „Bárcsak minél többen volnának, akik rádöbbennének arra, hogy ajándék az élet, a család, a közösség, a kultúra”. A tihanyi apátságot a rendszerváltás után újjáélesztő bencés szerzetessel beszélgettünk.

Korzenszky Richárd (Csorna, 1941) bencés szerzetes, pedagógus, a Tihanyi Bencés Apátság korábbi elöljárója. Középiskolai tanulmányait a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban végezte, érettségije évében lépett be a bencés rendbe. 1969-ben magyar és orosz szakos diplomát szerzett. A rendszerváltás után oktatás- és iskolapolitikusként meghatározó szerepe volt a katolikus iskolarendszer újraindulásában. 1994-től Tihanyban előbb házfőnökként, majd perjelként felújította, valamint vallási, kulturális és közéleti központtá tette a tihanyi bencés apátságot. Ma is ott él a szerzetesi közösség tagjaként.

***

Ebben a rendkívüli helyzetben meg kell kérdeznünk: hogy szolgál az egészsége?

Pár évvel ezelőtt azt mondtam volna, hagyjuk, formális kérdés… De ahogy múlnak az évek, ahogy fogynak a kortársaim, s most pedig különösen is, amikor a szó legszorosabb értelmében vészhelyzet van, veszélyesebb talán, mint egy háborúban, azt kell, hogy mondjam: köszönöm a kérdést. Jól vagyok. Nincs okom panaszkodni. Egy komoly bokatörés emléke alighanem végigkísér már az életemen. Néhány gyógyszert az orvosok tanácsára rendszeresen szedek, de úgy gondolom, sokan szívesen fogadnák az én egészségi állapotomat. Régi öregek – lehet, hogy fiatalabbak voltak, mint én most – mondogatták: csak az egészség meglegyen, a többit meg majd megvesszük, ha lesz pénzünk…

Le kell mondania a nagy tihanyi sétáiról is?

Mivel életkorom szerint, közeledve a 79-hez, az ún. „rizikó-csoportba” tartozom ebben a vírusos világban, rám is határozottan vonatkozik a „Maradj otthon!” felszólítása. Mozgásra van szükség, többet tekerem a szobakerékpárt, és a belső udvarban, a kvadratúrával nodric walking botokkal a kezemben rendszeresen rovom a köröket.

Néha megállok, hallgatom a cinegéket meg a rozsdafarkúakat,

nézem, hogyan sarjadnak a hársfa levelei, rácsodálkozom a virágokra. De igazi sétára a Belső-tóhoz vagy a Kiserdő-tetőre nincs lehetőségem. Így aztán az ablakomból fényképezem a virágzó vadkörtét vagy a naplementét…

Hogyan él most a tihanyi szerzetes közösség?

Érdekes ez a bezártság, ami a közösség számára szorosabb összezártságot is jelent. A fiatalabbak is kevesebbet vannak távol, szinte mindig együtt vagyunk mindannyian a közös imádságon és étkezésen. Több idő jut beszélgetésre, de az olvasásra, elmélkedésre, csendes imádságra is. Lecsendesedett a világ. Most kellene szélcsendben a Visszhang dombról kiáltani, s meg lehetne tapasztalni, hogy van visszhang, nem tűnt el. A visszhang – a belső is – a csendet szereti. Zárt ajtók mögött végezzük a liturgiát, üres templomban mondjuk közösen a szentmisét. De az internet világa intenzív kapcsolatokat tud létrehozni: közvetítéseinket annyian követik, hogy be se férnének egyszerre a templomba. Hiányoznak az élő arcok, a hívekkel való közös éneklés, az orgonaszó. Meg kell tanulnunk a közösségformálásnak, -építésnek eddig nem megszokott lehetőségeit. Ahogyan az online oktatás is lehetséges, úgy az istentiszteletek közvetítése is, csak hiányzik belőle az interaktivitás.

Most értékeljük csak igazán, mit jelent a személyes találkozás,

az együttes éneklés, a csoportos beszélgetés. 

Milyennek látja magát Tihanyt ezen a csendes tavaszon?

Tihany elcsendesedett. Kevesebb autó berreg a félszigeten, turisták csoportjai eltűntek. Igaz, szép időben sokan jönnek ide kirándulni, pedig alighanem jobban tennék, ha erőt vennének magukon és otthon maradnának, amíg a vihar elvonul…

„Adj már csendességet...” – szól egy korábbi kötete címe. Úgy tűnik, eljött ennek az ideje, most megkaptuk a csendességet. Áldás vagy büntetés ez a globalizált, túlhajszolt emberiség számára?

Balassi verse nem csak csendességért könyörög, lelki békességért is. A külső csend könnyebben megvalósul, mint a belső, lelki békesség. Sokan vannak, akik nehezen tudnak megbirkózni a csenddel, a lelassult élettempóval. Annyira felpörgött az életünk, hogy nem maradt időnk arra, hogy létezzünk. Birtoklásra rendezkedtünk be, fogyasztásra, és elfelejtettünk élni. Nagy lecke ez alighanem mindenkinek. Lehet, hogy most hirtelenjében büntetésnek tűnik ez az állapot, de bizonyára lesznek sokan, akik tanulnak belőle. Bárcsak minél többen volnának, akik rádöbbennének arra, hogy

ajándék az élet, a család, a közösség, a kultúra.

S az egyik legfontosabb tanulság, hogy nem mi vagyunk az urai ennek a világnak. De felelősek vagyunk érte. Amit tárgyalások, szerződések, politikusok nem tudtak elérni, azt egy szemmel nem látható parányi ellenség megvalósította: térdre kényszerítette az egész világot. Lesöpörték a sok ezer repülőt az égről, kevesebb autó rohangál az utakon, visszafogottabban működnek a hatalmas gyárak: fellélegzik a természet. Rá kell jönnünk, hogy változtatni kell, különben mi magunk pusztítjuk majd el önmagunkat. S talán arra is rájönnek a felelős politikusok, hogy nagyobb szolidaritásra volna szükség, nem vezet jóra, ha a világ egy kisebb része úgy lesz gazdag, hogy a nagyobbik rész, sok milliárd ember szegénységben él. És amikor látjuk, mennyi embert pusztít el a járvány, amivel megbirkózni emberfeletti feladat, talán rájövünk arra, hogy sokkal többen halnak meg naponta nyomorban, éhínségben – amin pedig, ha valóban emberi módon élünk, nem pedig vad önzésben, tudnánk változtatni. Világméretű szolidaritásra volna szükség. 

Papok, szerzetesek, de világi gondolkodók, filozófusok egész sora is régóta szorgalmazta és figyelmeztette is az emberiséget, különösen a nyugati világot, hogy ideje lelassulni - most ez megtörtént, csak nem a legkellemesebb kényszer hatására. Mi ennek a tanulsága?

A legfontosabb tanulság alighanem az, hogy

érték, felbecsülhetetlen érték az ember. Érték a család. Érték a gyermek. Érték az öreg ember. Érték a nemzet.

Nem az anyagi gyarapodás az elsődleges cél, hanem az emberibb élet. Nem addig ér valamit az ember, amíg produktív: az ember nem „termelő állat”. Manapság nem is a termelőn van a hangsúly, hanem a fogyasztón. S az, amit a „fejlődés” szóval szoktunk kifejezni, nem szűkíthető le a technikai-technológiai fejlettségre. Az a technika, amely nem szolgálja az élet minőségét, az egyszerűen embertelen. Egy másik tanulság pedig, ami legalább annyira fontos, mint az előző: az ember felelős a világért. Felelős az életért. Most, amikor valóban élet-halál harcot vívnak szerte a világon, rá kell, hogy döbbenjünk, mennyire egymásra vagyunk utalva. S fontos tanulság számomra az is, és remélem, mások is elgondolkodnak rajta: vajon jó-e, ha a mindennapi életünkhöz szükséges javakat, eszközöket, élelmet, sok minden egyebet több ezer kilométer távolságból kell ide hozni? Nem volna emberibb, ha nem lennénk ennyire kiszolgáltatva egymásnak? Fel kell hogy értékelődjenek a helyi közösségek, kultúrák, népek, nemzetek. Jó, hogy leszűkült a világ. Csak életveszélyes, ha a világ bármelyik részén kiszolgáltatottá válnának az emberi közösségek. 

Szerte a nyugati világban a járvány terjedése és ezzel a karantén fokozása pontosan egybeesik a húsvét előtti nagyböjt idejével – különös, elgondolkodtató ez az egybeesés?

A nagyböjti időszak az élet ünnepére, Húsvétra készíti fel a keresztényeket.

Kegyetlenül kemény volt ez a nagyböjt. Elgondolkodtató.

Kiélezve merül föl mindenkiben a kérdés: Mi végre vagyunk a világon? Vagy – hogy Madáchot idézzem: „E szűk határú lét-e mindenem?” Hitem szerint az Isten szabadnak teremtette az embert. Mire használom a szabadságomat? Az életet szolgálom vele? Vagy pusztítok? Szükségképpen szembe kell nézni önmagunkkal. Felelősei vagyunk a világnak, nem urai. Felelősek vagyunk az emberért. Az életért.

A Balatonnál él, egy máskor zsúfolt idegenforgalmi központban, ahol a helyi közösségeket súlyosan érinti a turizmus teljes leállása. Mit gondol, ha újraindul az élet, milyen új utakat, lehetőségeket kellene keresnie a helyieknek és az ide érkező látogatóknak, hogy fenntarthatóbb idegenforgalom alakuljon ki?

Lehet, hogy lesznek, akik nem értenek velem egyet. Legyen szabad azonban kimondanom a véleményemet. Nem a minden áron való meggazdagodás teszi boldoggá az embert. Tihany valamikor csendes, szegény halászfalu volt. Nem gondolom, hogy annak az időnek kellene visszajönnie. De a régi tihanyiak a megmondhatói, hogy

nem voltak boldogtalanabbak a szerényebb körülmények között.

Jó volna, ha Tihany jobban a tihanyiaké lehetne. A kevesebb sokszor több, mondják. A mennyiség sokszor a minőség rovására van. S amikor azon töprengünk, hogyan lehetne jobb, boldogabb – tehát minőségibb – az életünk, talán nem kellene minden erővel azon dolgozni, hogy hozzánk jöjjön a legtöbb látogató. Meg kellene őrizni Tihanyban azt, ami még megmaradt. 

Csak az elmúlt harminc évben is sokszor jártak jó idők és rossz idők is  a magyar társadalomra, materiális értelemben. Az utóbbi néhány év a nagy többség számára igen jó időket jelentett, sokan habzsolták a javakat, gátlások nélkül akár – de hogy látja, hogyan vizsgázik most a magyar társadalom az önkorlátozásból?

Korai erről még véleményt mondani. Még nem vagyunk túl a nehezén. Még nem jutott el mindenki tudatához, hogy valóban élet-halálról van szó. Rákényszerülünk arra, hogy jobban megnézzük, mire költünk, mire nem. Be kell látnunk, hogy a rendelkezésünkre álló javak korlátozottak. Nagyon sokan szoronganak: lesz-e munkájuk, munkahelyük, fizetésük? Nem értéktelenedik-e el a pénzük? Még nem tudatosítottuk, hogy sok mindenre nincs szükségünk, nem szükséges luxusutazásokról álmodni. Talán jobban meg fogjuk becsülni azt, amink van. S ami a legfontosabb: most, amikor látjuk, mennyire rá vagyunk utalva mások munkájára, hogy az életünk úgy-ahogy normális mederben folyhasson,

talán jobban meg fogjuk becsülni egymást.

Ha megszűnne a gyűlölködés, ha megszűnnének a hatalmi érdekek embertelenségei, akkor úgy tekinthetünk vissza majd erre az időszakra, hogy emberpróbáló, de emberformáló hónapokat éltünk át. 

Fotók: Földházi Árpád

***

A Mandiner elkezdte Karantén-interjúk sorozatát, amiben ismert személyiségeket kérdezünk a megváltozott életünkkel kapcsolatos gondolataikról, saját tapasztalataikról. 

Az eddigi interjúink (többek között Jelenits Istvánnal, Zacher Gáborral, Prieger Zsolttal, Kovács Ákossal és Rókusfalvy Pállal) itt érhetők el.

Összesen 52 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Emberi életet élünk. Pont ilyen az emberi élet.

Ha nem lett volna számodra büdös a föld, maradhattál volna otthon gazdálkodni, teheneket tartani. Te is jól jártál volna vele, meg a régi fővárosi kispolgár is.....

Kedves gergényi!

Tudom, hogy idolod a francia forradalom, annak hármas jelszava, s példaképed Fouché, a "lyoni tűzmester", aki ezreket végeztetett ki Lyonban kartácstűzzel a forradalom nevében, s most is szeretnéd lövetni az értelmiséget, az egyházi személyeket, mindenkit, aki nem ért veletek egyet. Ne reménykedj,

Kitűnő magyar tanár. Megtanított OLVASNI!

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés