LeRoi Jones (élete későbbi szakaszában: Amiri Baraka) magyarul is megjelent, nagy hatású könyvében, A blues népé-ben rámutat arra az ellentmondásra, hogy a minstrel éppen akkoriban aratott elsöprő sikert, amikor az abolicionista kampány hatására tömegek ébredtek rá a fekete lét tragikumára és
kezdtek emberi lényként tekinteni a színes bőrűekre.
Jones szerint a kulcs az lehet, hogy a többségi társadalom a feketék nevetségességének hangsúlyozásával igyekezte igazolni azt, ami a rabszolgákkal történt. A minstrel legnagyobb korszaka az 1870-es évekig tartott, amikor a zenés komédiák már komoly konkurenciát jelentettek a műfajnak.

A minstrel-producerek válaszul szenzációsabbnál szenzációsabb,
hatalmas szereplősereget, török katonákat, cirkuszi elefántokat felvonultató előadásokat
hoztak össze, a 19. század végén pedig feltűntek a blackface nélküli, fehér minstrel-show-k is. Még fontosabb változás azonban, hogy a polgárháború után a néger színészek is megjelentek a műfajban, igaz, ők is mázolni kényszerültek az arcukat, hogy „eléggé feketének” tűnjenek. Bár a fekete-fekete minstrel sem szakadt el a faji sztereotípiáktól, az előadók – húzza alá Jones – valójában magát a műfajt, sőt az azért rajongó fehéreket gúnyolták ki. A minstrelnek „hála” számos tehetséges feketének sikerült betörnie a show-businessbe, hogy aztán utat vágjanak közösségük emancipációja előtt: a rendkívül sikeres Bert Williams és George Walker társulata már túllépett a minstrel-közhelyeken
***
A blackface azonban a minstrelnek a századforduló környékén bekövetkezett népszerűségvesztése után is az amerikai szórakoztatóipar fontos eleme maradt.
1915-ben jelent meg D. W. Griffith epikus hangvételű filmje, a polgárháborút és az újjáépítést bemutató, a Ku-Klux-Klant dicsőítő Egy nemzet születése, amely fölött máig nem tudnak napirendre térni a kritikusok. Griffith alkotásának kimagasló esztétikai érdemei vitathatatlanok, a filmtörténet egyik legfontosabb darabja, viszont a mai néző nehezen emészti meg az olyan jeleneteket, mint ahol
feketére festett színészek által játszott, állatias karakterek igyekeznek megerőszakolni fehér nőket.
Ott volt aztán az első hangosfilm, az 1927-es A jazzénekes. Az Al Jolson megformálta zsidó főszereplő, Jakie Rabinowitz kántor édesapja akarata ellenére énekesi pályára lép, a Broadwayen pedig fekete arccal lép fel.

A film a mai hiperérzékeny időkben szintén nem tarthat számot túl nagy népszerűségre, pedig a blackface itt nem annyira rasszista sablonként, hanem
az amerikai identitás sokrétűségét tükröző motívumként jelenik meg.
Az 1936-os Egymásnak születtünk-ben Fred Astaire ölt blackface-t, az 1938-as Tehetséges család-ban Judy Garland próbálja ki magát blackface-es énekesként.
A második világháború idejére azonban a blackface kezdett kimenni a divatból: jelzésértékű volt, amikor a 1944-ben a NAACP nevű fekete érdekvédelmi szervezet detroiti csoportja jelképes temetést tartott Jim Crow-nak. Fontos hozzátenni: ezzel egy időben a fiatal színes bőrűek
nyíltan megkérdőjelezték azokat a sztereotipikus, alávetettséget jelző szerepeket,
amelyekbe a szórakoztatóipar kényszerítette őket.
Jó példa erre Louis Armstrong esete, aki miután a húszas években lefektette a modern jazz alapjait, Hollywoodban is karriert csinált, és az amerikai populáris kultúra egyik legkedveltebb ikonjává vált – ennek viszont az volt az ára, hogy idomult a minstrel-hagyományok követelte feketeképhez: mindannyian
fel tudjuk idézni széles vigyorát, kikerekedett szemeit.
A bebop titánjai – akik mulattatás helyett magas művészetet kívántak csinálni – keményen kritizálták is őt, Dizzy Gillespie trombitás például Tamás bátyának és „ültetvényes karakternek” minősítette Satchmót. A dolog iróniája, hogy Gillespie is híres volt színpadi bolondozásairól – a jéghideg menőséget megtestesítő Miles Davis önéletrajzában így fogalmazott velük kapcsolatban: „Mindig is utáltam, ahogyan nevettek és vigyorogtak a közönség előtt. Tudom, miért csinálták: hogy pénzt keressenek, és mert éppannyira voltak hivatásos mulattatók, mint trombitások. El kellett tartaniuk a családjukat. Meg aztán szerettek is bohóckodni. (…) Nem bánom, ha ezt akarják csinálni. De én sose szerettem ezt, és nem kötelezhettek arra, hogy szeressem”.
A huszadik század második felében,
a fekete közösség öntudatra ébredése után a blackface végképp passé lett
lett– természetesen a minstrellel együtt. (Igaz, az 1964-es New York-i világkiállításon bemutattak egy „integrált” szereplőgárdájú, progresszívnek szánt minstrel-show-t, ami két előadás után csúfosan megbukott.) A blackface azonban ezután is fel-felbukkant filmekben, de különösebb felháborodást nem kavart: az 1983-as Szerepcseré-ben Dan Aykroyd jamaikainak adja ki magát, de eszünkbe juthat a Fehér feketében című 1986-os vígjáték is. És még 2008-ban sem tört ki világraszóló hisztéria, amikor Robert Downey Jr. színesbőrűt játszott a Trópusi vihar-ban.
A woke baloldal korában persze már egészen más a helyzet: a média nagy lendülettel húzza rá a vizes lepedőt azokra a hírességekre, akik a blackface bűnébe estek. Philip S. S. Howard, a kanadai McGill Egyetem professzora meg is magyarázza, miért elfogadhatatlan a blackface: a fekete smink „a bizonyítéka annak, hogy a fehérek továbbra is rasszista módon túlhangsúlyozzák az eltérő bőrszín jelentőségét”. Emellett a blackface „a fehérek örömszerzése, dominanciája és a feketék nevetségessé tétele közötti nyugtalanító kapcsolatokon alapul, amik a rabszolgaság idején alakultak ki”. Howard megrökönyödve állapítja meg, hogy a blackface-t viselők örömet lelnek abban, hogy sminkjük „kitolja a faji diskurzus határait”.
Lapunk is beszámolt a Ralph Northam virginiai kormányzót övező, egészen elképesztő csavarokat vett botrányról. Northamről olyan fiatalkori fotó bukkant fel, amelyen vagy Ku-Klux-Klan-kámzsában, vagy blackface-ben látható – a kormányzó végül megmaradt a posztján, nem így a blackface-es fényképeibe belebukó Mike Ertel, Florida állam egyik minisztere. Megyn Kelly műsorvezetőt kirúgták az NBC-től,
mert arról beszélt, gyerekkorában még teljesen oké volt, hogy fehér kölykök fekete karaktereknek öltöztek be
halloweenkor. A CNN időről időre frissített listát vezet azon hírességekről, akik blackface miatt „kerültek bajba”, a felsoroltak között van Joni Mitchell, aki fekete férfiként(!) jelent meg egy albumborítóján, de Antoine Griezmann és Andrés Iniesta focisták is, utóbbi azért, mert vízkeresztkor kitett Twitter-oldalára egy képet, amin a szerecsen Boldizsár király mellett feszít.
Iniesta esete jól bizonyítja azt, ami a sérelemimportról írtunk: a legújabb progresszív elméletek, a felháborodáskampányok ugyanúgy az amerikai kulturális hegemónia megerősítését szolgálják, mint az angol üzletnevek, a hollywoodi blockbusterek vagy a McDonald’s.
Azt, hogy Amerikában fokozott érzékenység övezi a blackface-t, magyarázza a sötét bűnöket is hordozó múlt, a diszkrimináció és a minstrel emléke (noha az újsütetű blackface-hisztériák nem annyira az őszinte megbotránkozás, mint a woke fanatizmus jelei). Arra viszont, hogy teljesen más kulturális-társadalmi kontextusban (így akár Kanadában, de különösképpen Európában) miért kellene figyelemmel lennünk erre az érzékenységre, nincs magyarázat – hacsak nem az, hogy
a blackface tabusítói a sérelmeinket is sztenderdizálják.
Lásd a hollandiai Mikulás-parádét, ahonnan a krampuszok arcára idén fekete festék helyett csak némi korom kerül.
Ki tudja, ha nem vigyázunk, hamarosan talán ezt az elbűvölő jelenetet is ki akarják majd törölni a magyar mozgókép történetéből: