Nemzeti konzultáció: arról lehet dönteni, hogyan tovább a magyar gazdaságban
A Fidesz mindenkit arra kér, hogy töltse ki a nemzeti konzultációt.
A progresszió harcosai újabb és újabb hullámokban hozzák be Európába a nyúlós, sűrű, értelmet megdermesztő, élet- és helyszínidegen elméleteiket. Most mi üzenjük: no pasarán!
Azt hiszik, hogy Amerika, ez az egyszerre lenyűgöző és visszataszító behemót csak a vaníliás zérókólával, a szuperhősös filmekkel, a fekete péntekekkel, az angol üzletnevekkel, a föderalista víziókkal, a slam poetry-vel, a streetfood-forradalommal, a boldogságtanácsadókkal, a marketingkurzusokkal, a rissz-rossz spiritualizmussal, a giccses befejezésekkel vet alá bennünket kulturális konformizmusának?
Kis naivak.
„A rasszizmus kitart Európa szívében” – ezzel a sokat ígérő címmel vezeti fel a minap megjelent cikkét a Politico. A lap azt panaszolja el, hogy míg a női tisztviselők alacsony számát sokan kárhoztatják az uniós vezetők közül, senki sem foglalkozik egy ugyanannyira fontos – ha nem fontosabb (!) – problémával: azzal, hogy színes bőrűek nincsenek megfelelően képviselve az európai intézményekben. Például egy színes bőrű sem volt még európai biztos.
„Az EU túlnyomó fehérsége azt a gyakran figyelmen kívül hagyott strukturális kirekesztést tükrözi, ami a kisebbségeket sújtja szerte Európában” – fejtegeti a szerző, a Galaxy Henry névre hallgató hölgy, felhánytorgatva, hogy az „afro-európaiak” és más etnikai kisebbségek csupán az uniós intézményekben dolgozó alkalmazottak 1 százalékát teszik ki, a választásokon pedig csak harminc kisebbségi jutott EP-mandátumhoz, a Brexittel pedig ez a szám is csökkenni fog. Egy kongói származású aktivistát a Belgiumban dúló, az „afro-belgákat” sújtó „intézményes rasszizmusról” faggat, majd a Németalföldön megszokott, blackface-t viselő krampuszok miatt háborog.
Személyeskedni nem ér, viszont felettébb szórakoztató, úgyhogy utánakeresgéltem kicsit a Politico újságírójának. Az interneten elérhető információk tanúsága szerint Henry egyetemista kora óta
a Cambridge-i Egyetemen a „női és nembináris aktivisták szorgalmából ihletet merítve” küzdött azért, hogy az egyetemet „egyre befogadóbb környezetté változtassák át, eltörölve az egyenlőtlenségeket, amelyek a meghaladni kívánt, férfiak dominálta múltra emlékeztetnek bennünket”.
Galaxy Henry
Bár erős a gyanúm, hogy Galaxy Henry legszebb évei ebben a tökéletes haszontalanságban fognak eltelni, és erre a haszontalanságra ragyogó karriert épít majd, nem ez a bajom vele. Hadd élvezze ki az ájtatos értelmiségen, a politikai establishmenten, a nagyvállalatokon és a „rendszerkritikus”, alternatív csoportosulásokon átívelő woke-konszenzus üdvösségét.
Nem is az dühít, hogy a Henry-félék az áldozatiságukban kéjelegnek – ami egyébként a lehető leggusztustalanabb emberi vonás.
A probléma azzal van, hogy Henry és a hasonszőrű, aktivistának, újságírónak, művésznek álcázott küldetéstudatos autisták magasról tesznek Európára, és – tudatosan vagy öntudatlanul – az amerikai kulturális terjeszkedés legújabb hullámát készítik elő.
Az a nyelv, amit Henry használ, a fölvilágosult Nyugat fellengzős progresszióval, ideig-óráig divatozó „kritikai” elméletekkel megdolgozott évtizedeinek verbális pakurája:
Az újhullámos felvilágosodás retorikája a hatvanas évek után az amerikai kampuszokon ülepedett meg végleg, és ennek az antiintellektuális, a kommunikációt elsorvasztó (mert kizárólag morális kinyilatkoztatásokra szolgáló) nyelvi matériának a sötét göbei, az olyan frazémák, mint a Henry által is emlegetett „overwhelming whiteness”, az „institutional racism”, a „structural discrimination”, a „calculated ignorance”, egyedül az amerikai társadalmi kontextusban jöhettek létre és csak abban értelmezhetők – ha egyáltalán.
Mert azért az nagyon is kérdéses, hogy 2019-ben, a pozitív diszkrimináció hosszú évtizedein és Barack Obamán túl mennyire jogos ezen jelenségek fölött siránkozni. Ha belegondolunk abba, hogy a „rasszizmus” hány egyetemi oktatónak, hivatalnoknak, sztárírónak és más egyébnek biztosítja a megélhetését, nem nehéz belátni, kinek áll leginkább az érdekében, hogy a kirekesztés – ha már csak a nevetséges, mondvacsinált „mikroagressziók” szintjén – fennmaradjon.
De fogadjuk el, hogy az az Amerika, ami Afrikából behurcolta, rabszolgasorba vetette és a hatvanas évekig másodrangú állampolgárként kezelte a feketéket, strukturális-intézményi tekintetben továbbra is a négerek ellen van alapértelmezve – ez egy ostoba, de értelmezhető állítás.
Az amerikai egyetemeken kifundált kifejezések azonban Európára vonatkoztatva, ahol teljesen eltérő történelmi körülmények között – főként a második világháború utáni gazdasági bevándorlás útján – jelentek meg nagy számban etnikai kisebbségek, az égvilágon nem jelentenek semmit.
Ez azonban kevéssé zavarja Henryt és a többi hivatásos rinocéroszt, és
buzgón honosítják meg földrészünkön az American Way of Life™ 2019-es deluxe-verzióját
a disztópikus Netflix-sorozatok és a vegán borbélyszalonok mellett fellelhető identitáspolitikai fogalomkészlettel: rendszerszintű rasszizmus, kulturális kisajátítás, blackface-hisztéria és egyebek – hogy a szintúgy sajátosan amerikai bukéjú queer-elméletet és transzideológiát, na meg a #MeToo-mozgalmat ne is említsük.
Nem a progresszió perverz logikája itt a lényeg (az, hogy az elnyomás elleni harc nevében a végtelenségig gyarapítják a legfeljebb retorikai szinten létező elnyomások számát), hanem az, hogy ezek a fogalmak Európára teljességgel alkalmazhatatlanok.
Másképp mondva: még a sérelmeinket is sztenderdizálják.
Ahogyan az amerikai kulturális dominancia elvette a jogot, hogy a saját hőseinkért rajongjunk, hogy a magunkféle zenét hallgassuk, hogy a nálunk honos szemét gyorskaját tömjük magunkba, most azt vitatja el tőlünk, hogy saját, csak ránk jellemző sérelmeink legyenek – hogy azon botránkozzunk meg, amit mi megbotránkoztatónak tartunk, és csak röhögjünk azon, amin máshol, mások teljes szívből felháborodnak.
Az európai mozi ikonikus alakját, Catherine Deneuve-öt elsöprő felháborodásorkán jelezte, hogy vége a különcködésnek. Immár az elnyomatásunk is csak amerikai lehet, már az áldozatiságunkban is meg van tagadva európai létünk. A világszerte agyonidézett Judith Butler mára ugyanolyan logója ennek a dominanciának, mint a McDonald’s két aranyíve. És a két termék az egészségre ugyanolyan káros.
Most mi üzenjük: no pasarán!