Szociopoly – a szegénység nem játék

Elmennél feketén dolgozni? Ellopnál egy csatornafedelet? Vennél fel uzsorakölcsönt? És megtennéd mindezeket, ha a karon ülő gyereked elvételével fenyegetne a védőnő? Gondold át, aztán gyere, játsszuk le. Így néz ki egy Szociopoly.

Magyarországon hozzávetőlegesen a háztartások 19,6 százalékát, 1 millió 887 ezer főt érintett a szegénység vagy a társadalmi kirekesztettség 2017-ben. Az ő mindennapjaikat, lehetőségeiket, dilemmáikat hivatott bemutatni egy évek óta nagy sikernek örvendő közösségi est, a Mentőcsónak egység és a Gyereksegély egyesület közös rendezvénye, a Szociopoly. A játéknak nehezen nevezhető, mégis leginkább társasokra hasonlító rendezvényen

– jelen esetben a Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorházban – hogy egy-egy család tagjává válva aztán döntéseket hozzon, így befolyásolva az események alakulását. Győzni csak látszólag egyszerű: a cél, hogy a családod túlélje a hónapot.

A játék elején minden résztvevő megismeri a feltételeket: listázzák előre látható kiadásainkat (bevásárlás, víz, gáz, stb.) valamint lehetséges bevételi forrásainkat is. Itt rögtön dönteni kell: szeretnél dolgozni? Ha igen, akkor közmunkát vállalsz, bejelentett napszámot, esetleg valami jobban fizető, de rizikós feketemunkát? Minden döntésnek megvan a maga előnye, ahogyan árnyoldala is – te csak mérlegelj, és próbálj jól dönteni.

a játékosokból alakult négy család közül csak az egyik dolgozhat a közmunkaprogramban, rajtuk kívül pedig maximum egy család találhat ilyen-olyan munkát, amit aztán vagy kifizetnek, vagy nem – munkajogi védelem svarcosoknak ugye nemigen jár.

A nap végén mindenképp bevételhez jut a ház: kizárólag segélyekből 79 ezer, közmunkából 116 ezer, alkalmi vagy feketemunkából pedig 56 – 159 ezer forintot gyűjthet egy család a fiktív hónap alatt. Ha csodálkoznánk, esetleg háborognánk az összegeken, tartsuk szem előtt, hogy a játékot hozzáértő szakmabeliek tervezték, több évtizedes terepen szerzett gyakorlattal és nagyra becsült elméleti tudással a hátuk mögött. Az est megkonstruálásáért hivatalos színészek felelnek, akik a boltos, a polgármester, a tanítónő, a doktor, a falusi cigányfiú vagy éppen az uzsorás bőrébe bújnak.

Aznap este, mikor mi játszottunk, mind a négy család repesve lecsapott volna a közmunka által szerezhető párszáz forintos órabérre, ám ahogyan mondtuk, ebben a kiváltságban csak egyikünk részesülhetett. Ezután a munkáról döntő polgármester gyorsan körbe is hordozta tekintetét, hogy ugyan mindenki tudja-e, kire kell majd szavazni.

Mindez a játék eleje, a dolgok ezután indulnak csak be igazán: adott harminc nap, négy hét és négy család – hétfőtől csütörtökig minden nap egy-egy család találkozik egy kihívással, esetleg lehetőséggel, amiből aztán döntései révén pénzhez juthat; vagy épp pénzt veszíthet.

Vannak döntések, amikben szabadságunk van: veszünk-e a gyereknek tápszert (vagy a való élethez hasonlóan cukros vízzel táplálunk egy néhány hónapos babát), fizetünk-e számlákat vagy ha éppen megszorulunk, nyúlunk-e az uzsorás kölcsönéhez. Más kérdésekben nincs ennyi játékterünk: a Szociopolyban nincs éhezés, ráadásul a halott rokont is muszáj eltemetni.

Ahelyett, hogy a történet általam megismert csavarjait bemutatnám, inkább arról mesélek, mit tapasztaltam. Például, hogy frusztráló volt lényegében nincstelennek lenni, még két órára is.

Kellett másoknak a szavazatom, a pénzem, a gyerekem jólléte – de senki nem akart valójában segíteni.

A feladatok, dilemmahelyzetek természetesen kiélezettek voltak, a valóságtól már-már elrugaszkodottnak hatottak – de efelől, lévén sosem éltem egy borsodi szegénysoron, nem tudok biztosat állítani. Mindenesetre a döntéseinkből, valamint az azoktól függetlenül kibontakozó történetben egyaránt drámai események bomlottak ki, amelyek mind egy irányba mutatnak: jól példázzák, hogy lesz a nehéz sorsúak élete még nehezebb. Talán nem árulok el nagy titkot, ha megosztom hogy játékunkban nem minden családnak sikerült a víz felett maradni – ahogyan az életben is ritka a happy end.

Az előadás utáni hosszú beszélgetés kezdődött, ugyanis a felindult közönség jó negyven percen át kérdezgette a színészeket és a játékmestert véleményükről, valamint arról, mit lehetne, kellene tenni a változásért. Bass László, a magyarországi szegénység egyik kutatója – akivel interjúnkat itt olvashatják – például hisz abban, hogy egyre több jól szituált embert szükséges szembesíteni a másik oldalon élők sorsával. Erre pedig valóban remek lehetőség az immáron több mint 180 előadást megélt Szociopoly.

(Fotó: Facebook)