„Az ember többé nem a jelenben él, hanem a világban való távjelenlétben.” Elhunyt Paul Virilio francia filozófus, aki elsők között figyelmeztette korunk emberét a technológiai fejlődés veszélyeire. Gondolatai egyaránt hatottak az építészet, az urbanisztika, a hadtudomány területére és a médiáról, politikáról való gondolkodásra is. Nekrológunk.
A gyermek számára az évszázadok által kimunkált városi tér maga az örökkévalóság. Ez a remekbe szabott mikrokozmosz épp olyan világ, amilyenre a bontakozó intellektusnak legfogékonyabb éveiben szüksége van.
Paul Virilio életművét jó eséllyel annak köszönhetjük, hogy gyerekként a modern technológia terroruralmának eljövetelével látta megsemmisülni ezt a világot. A második világháború elején
Alig mondta be a rádió, hogy „a németek Orléans-ban vannak”, már hallani lehetett, ahogyan a megszállók ellepték a környező utcákat. A modern technológia uralma számára a terrort, a Nantes felett zúgó bombázókat és az élet elvesztésének riadt előérzetét jelentette.
A sebesség filozófusa a mából nézve egy letűnt világ gyermekének tűnik: olasz kommunista apától és katolikus breton anyától született 1932-ben. Már fiatalkorától vonzotta az építészet és a filozófia: a világháború után üvegfestőként dolgozott Henri Matisse mellett, majd a Sorbonne-on Maurice Merleau-Ponty előadásait hallgatva megismerkedett a fenomenológiával. Itt megszerzett ismereteit többek között az Atlanti fal bunkereinek kutatásakor is kamatoztatta.
Amikor Viriliót a 1968-as diákfelkeléseket követően az École Spéciale d'Architecture oktatójává választották, már kiforrott világkép jellemezte. Az egyetemi világ nem faragott belőle tucatértelmiségit, munkásságát nem annyira tanulmányai, mint inkább a világháború tapasztalata ihlette: „A háború volt az én egyetemem” – vallotta.
„A háború volt az én egyetemem”
A nantes-i bombatámadások vezették először arra a felismerésre, hogy a technológia nem csupán az emberiség jótevője lehet, hanem épp ennyire
Háborús élményei nyomán mindezt így öntötte szavakba: „A technika-tudomány megszáll minket, elfoglalja az egész világot. És nekünk választanunk kell, hogy kollaboránsok leszünk-e vagy ellenállók. Az ellenállás kidolgozása a jelen helyzetben legalább annyira fontos a világnak, mint amennyire a második világháború alatt fontos volt Európa számára”.
Bár Viriliót nem fűtötték gépromboló indulatok, előre figyelmeztetett minket: ha nem állunk ellen a technicizmus előretörésének, akkor „közreműködünk a technika istenné emelésében, anélkül hogy tanultunk volna a 20. század tragikus eseményeiből”.
Szavai évtizedekkel ezelőtt talán valószínűtlennek hatottak és legfeljebb fantasztikum keltette borzongást válthattak ki a publikumban, ma viszont már
A világ médiumokkal keresztül-kasul behálózott, élőben közvetített valóságshow-vá változott, évtizedekre elegendő, feldolgozhatatlan élménytömeget sűrítve minden egyes percbe. A sebesség elszakított bennünket a tér és az idő eredeti tapasztalatától – már a virtuális tér köt össze és választ el bennünket. Ahogy Virilio a Háború és televízió című művében fogalmaz, „az ember többé nem a jelenben él, hanem a világban való távjelenlétben”. A közvetített látvány és a valóság között már a gyerekek is egyre kevésbé keresnek kapcsolatot, és lássuk be, igazuk van: még a háború, ez a véres realitás is átalakult a mediatizációja révén.
A védmű mint díszlet – Magdalena Jetelova: Atlanti fal (1995)
A hadviselés átalakulása élénken foglalkoztatta Viriliót, aki szerint korunkban színházzá vált a háború és ez a változás a hadműveleteket olyan médiaeseménnyé tette, melyek csupán közvetítettségük révén valósulnak meg a virtuális térben. A kommunikációs fegyverek korszakában a harcmező határtalanul szétterült a glóbuszon. Erre a filozófus szerint világháború helyett helyesebb a globális háború megnevezést használni, mert nem a térbeli kiterjedésről van szó, hanem kibernetikus frontok megnyílásáról, a távolságok és az idő szerepének átalakulásáról. De szerzőnk tovább árnyalja a képet: olvasatában a globalizáció semmi más, mint virtualizáció.
Ez a virtualizáció azonban nem csak a háborút változtatja meg gyökeresen, hanem
A metropoliszban az információáramlás és a média igényeinek rendelődik alá a térszerveződés. A falak képernyőkként világítják be az éjszakát, a távmunka és a telefonbeszélgetés kivonja a fizikai érintkezést az emberek közötti interakciókból. A jelenlét legmagasabb fokát jelentő szeretkezést is gépek és pixelek szorítják ki.
Minden gyorsabb és látszólag hatékonyabb lesz, csak éppen az válik kérdésessé, hogy mit jelent embernek lenni – hangzik a nemrég elhunyt filozófus figyelmeztetése.
Mi nyomatékosíthatná ezt jobban a halálnál?
Kereken két évszázada, 1825. szeptember 11-én – közel másfél évtizeddel a megelőzőt követően – hívta össze újfent I. Ferenc király az országgyűlést Pozsonyban, amely elindította hazánk legnagyobb társadalmi átalakulását.
Amíg mi, magyarok kényszeresen méricskéljük az országunkat a külföldhöz, sok külföldi úgy szeret minket, ahogy vagyunk. Rajcsányi Gellért írása.
Októberben érkezik a kommunizmus által eltörölni szándékozott polgári irodalom egyik nagyjának kiadatlan első világháborús írásait bemutató könyv.
A nyugati ember végül olyan sokáig nézte a totalitás izzó gömbjét, s olyan sokáig bámult az Atlanti-óceán felett lenyugvó Napba, hogy közben teljesen megfeledkezett az alapról, amelyen áll. Czopf Áron írása.
Szenzációsan házasodott többször is, kitartott a Habsburgok mellett, mégsem feküdt le idegen érdekeknek. Nagy kortársának, Bethlen Gábornak méltó ellenfele, Pázmány Péternek méltó bajtársa volt.
Az utolsó nagy hidat égették fel Charlie Kirk megölésével. Ez a tűz pedig könnyen tovaterjedhet. A kérdés már csak az, tisztítótűz lesz-e – vagy valami egészen más. Varga Mátyás Zsolt írása.
Ötcsillagos értékelést ért el a Magyarországon összeszerelt autó a passzív biztonsági és vezetőasszisztensi teszten.
A Demokratikus Koalíció elnöke nyíltan beszélt a családi és magánéleti kihívásairól.
