Demeter Szilárd: Új korszak jön – de nem globális világháborúval, hanem örökös peremháborúk képében

Aki ma még mindig azt hiszi, hogy a történelem véget ért, az valószínűleg egy zajszűrős fejhallgatóban él. Az elmúlt pár évben az ellenkezője bizonyosodott be:

A következő évek az általam ismert előrejelzések szerint nem a béke idilljét hozzák, de nem is az apokalipszist. Inkább valami rosszabbul hangzó, de kezelhető korszakban fogunk élni:

A következő években tehát a vihar nem a szélsőség lesz, hanem az időjárás normális rendje. És ha időjárás, akkor nem filozofálni kell rajta, hanem felöltözni, felkészíteni rá a házainkat, településeinket, földünket, vizeinket, hazánkat és nemzetünket.

Ehhez szembe kell néznünk egy kényelmetlen igazsággal. A világpolitika a 2010-es években úgy tett, mintha minden csak gazdaság volna: piacok, kereskedelem, befektetések. Mintha a pénz ki tudná váltani a hatalmat. És megint kiderült, hogy ez fordítva van: a hatalom határozza meg, mennyi pénzed lesz, és mennyit ér a pénzed, amikor elvágják a gázcsapot, megemelik a vámot, vagy egy drón rajzol célkeresztet a városod fölé.

A történelem pereme pedig – erről tudnánk mesélni akár az elmúlt 35 év alapján is – ravaszabb és aljasabb a történelem közepénél. A centrumokból a peremre úgy adnak, hogy elvesznek. A lopakodó gyarmatosítás taktikája alapján támogatásért cserébe elveszik a piacaidat, hogy a támogatásként kapott pénzt is náluk költsd el. Nyíltsisakos küzdelem helyett kibertámadásokkal bénítanak meg, lopják el az adataidat stb. Nem küldenek hadüzenetet, inkább álhírrel manipulálnak. 

És mire észbe kapsz, már nincs értelme a hon megtartásáról beszélni, mert nem a területet vették el, hanem a működőképességet.

Mindez akkor, amikor a következő évek geopolitikája a szűkösség geopolitikája lesz. Már nem a bőség világában élünk, ahol minden mindenkinek jut, csak okosan kell elosztani. A bőség korszaka úgy tűnik, egy hosszúra nyúlt kivétel volt, nem a természetes állapotunk. Most újra érték lesz az energia, a víz, a termőföld, a kritikus nyersanyag, a chip. Vagyis minden, ami a modern élet „láthatatlan alapja”. Ami addig érdektelen, amíg van, s mindent felforgat, amikor nincs. Amit az erősebbek el szoktak venni, ha éppen úgy diktálja az érdekük. 

Magyarországon kínai akkumulátorgyárak épülnek, német autóipari beszállítói láncok húzódnak át, de az algoritmusokat, a chipeket, a felhőt mások írják, gyártják, üzemeltetik. Ha holnap Brüsszel vagy Washington „érdekből” lekapcsol minket egy technológiai standardról, lesz-e válaszunk?  Ez is feladat. Ráadásul a mesterséges intelligencia nem a közeljövő kihívása, hanem a jelené. Már itt van a tegnap óta, csak most kezdi el komolyan gondolni magát. A közhiedelemmel ellentétben nem eszköz, hanem termelési tényező, mint a gép, a tőke, a föld, a munkaerő. És mint minden termelési tényező, nem a jóságáról ismered meg, hanem arról, hogy mennyi konfliktust okoz.

Európa ebben a történetben olyan, mint egy öreg, nagy ház, amelynek egyszerre kellene tetőt cserélnie, kazánt korszerűsítenie és riasztórendszert szerelnie — miközben a lakók a folyosón vitatkoznak, hogy ki mennyit fizet a közös költségből. Ennek is vége lesz. Az Európai Unió döntéshozatala 2026 és 2030 között mindinkább haditanács-jellegűvé válik. A napirend militarizálódik: fegyverkezés, szankciók, védelmi ipar, migráció, energia, ellátási láncok.

Az Unió gazdasági ereje előreláthatóan nem omlik össze, az viszont borítékolható, hogy Európa gyengülni fog. A demográfia öregíti, mert a nyugati „Hans helyett Ahmed” gyakorlata nem demográfiai stratégia, hanem népességcsere. Az értelmetlen szankciók miatt az energia drágítja az életet. A versenytársak gyorsítják azt a versenyt, amiben már többkörös lemaradásban vagyunk. A védelmi kiadások újraosztják a pénzt. A zöld átmenet marad — csak pragmatikusabb lesz. Mert a klímacélokról lehet szlogeneket gyártani, de a villanyszámlát ki kell fizetni.

Magyarország az elmúlt ezer esztendő tanulsága szerint az a hely, ahol a történelem szeretett átvonulni. Nem feltétlenül azért, mert mi hívjuk, hanem mert itt találkozik út, folyó, síkság, hegy, piac, birodalom. Ez egyszerre áldás és átok. A nagyhatalmi verseny és az EU belső töredezettsége miatt nőhet a mozgásterünk: több helyről kapunk meghívót, több ajtó nyílik a folyosón. Csakhogy ezzel együtt nő a veszély is: aki sok ajtó között navigál, azt minden huzat eléri.

A modern állam nem attól szuverén, hogy hangosan mondja, hanem attól, hogy válságban is kiszámítható. A szuverenitás nem romantika, hanem biztonságos üzemeltetés.

Gazdaságilag a fő kísértés az lesz, hogy a növekedés látszatát összekeverjük a növekedés alapjaival. Ha jön a tőke, épül a gyár, nő az export, könnyű elhinni, hogy rendben vagyunk. Csakhogy a 2026–2030-as világban a beszállítói láncok politikaiak meghatározottak lesznek, az energiaárak stratégiaiak, a technológia engedélyköteles. A munkaerő hiánya nem ciklus-probléma — sors. Az automatizáció nem váltja ki az összes hiányzó munkaerőt, a „menedzselt illegális migráció” nem megoldás.

Energiában és nyersanyagban sem az a kérdés, hogy van-e szerződésünk, hanem hogy mennyire vagyunk zsarolhatóak. A diverzifikáció  életbiztosítás: több út, több forrás, több kapcsolat, több tartalék. És közben az is kérdéssé válik, hogy tudunk-e kevesebbet pazarolni. Mert a legolcsóbb energia az, amit nem kell megvenni.

Bejön a telefonon, a hálózaton, a pletykán, a migrációs nyomáson, a kikötőn, a vasúton. A béke a felkészültség függvénye: kiber, infrastruktúra, információs immunrendszer, gyors reagálás. És mindeközben úgy kell békében maradni, hogy közben megmaradjon a szövetségi együttműködés is. Mert a védőernyő csak azokat védi, akik alatta vannak.

Folyamatos tárgyalás kell forrásokról, feltételekről, intézményi normákról, belső koalíciókról. Az okos stratéga tudja, hogy egy háborút úgy nyerhetünk meg, ha harcolunk ott, ahol kell, és nem harcolunk ott, ahol nem kell. Aki viszont behódol, az biztosan veszít. A jó politika tehát olyan, mint a jó gazdálkodás: tartalékot képez, alkut köt, és nem hagyja magát egyetlen terményre ráállítani. Az uniós politika nem elvtelen alkudozás, de nem is szélmalomharc. Stratégiai nyugalomban elvégzett rideg kalkuláció: mikor érdemes blokkolni, mikor érdemes együttműködni, és mikor érdemes egyszerűen kiülni az esőt. Az EU-ban való lét nem házasság és nem is internálás – az Unió érdekközösség, amelyben van gravitáció, de nincs végzet.

Ehhez pedig érdemes megnézni, hogy milyen kapitányra bízzuk a haza hajóját. Az egyikről már tudjuk, hogy képes viharban is úgy állíttattni a vitorlákat, hogy a hajó előre menjen.

A másik kapitányjelölt viszont azt hiszi magáról, hogy képes a vízen járni. És aki ezt hiszi magáról, azt nemigen érdekli, ha a hajót zátonyra futtatja.

(Nyitókép: Mandiner / Földházi Árpád)

***