Kényszermunkára hurcolták a Szovjetunióba – mire hazatért, a családját kitelepítették

Nyolcvan éve, 1946. január 19-én kezdődött meg a magyarországi németek szervezett elűzetése. Ha a negyvenes évek és hazánk német populációja szóba kerül, a kitelepítésen kívül egy másik kifejezést is gyakran emleget a közbeszéd: a Volksbundot, mely szervezet a náci Németország iránt elkötelezett „svábokat” volt hivatott összegyűjteni hazánkban.

és amelyet azok a „svábok” hívtak életre, akik nem a Harmadik Birodalom, hanem a Magyar Királyság iránt voltak hűségesek. 

A Hűséggel a Hazához (Mit Treue zum Va­ter­land) mozgalom – melynek tagjai büszkén viselték a pi­ros-fe­hér-zöld alap­ra nyo­mott, ko­ro­nás ma­gyar címert áb­rá­zo­ló ki­tű­zőt – tagsági igazolványa azonban mégsem ért semmit azzal szemben, hogy a háború végén a németségre kimondták a kollektív bűnösséget. Így arra sem volt alkalmas, hogy a tulajdonosai megússzák az ezzel járó következményeket: 

• az internálást, 
• a kényszermunkára való elhurcolást 
• és a kitelepítést.

Édestestvérek is gyűlölt ellenséggé váltak

A hűségmozgalom 1942. ja­nuár 25-én alakult meg a Tolna megyei Bonyhádon. Később a mozgalom egy, az alakulás körülményeire is visszaemlékező felhívásban a következőket írták:

„A moz­ga­lom alul­ról in­dult el, a ha­zai né­met nép egy ré­szé­nek lel­ké­ből pat­tant ki, min­den kül­ső beavat­ko­zás nél­kül. Eb­ben van óriá­si ér­té­ke és je­len­tő­sé­ge. Azok a nép­ele­mek ter­mel­ték ki, akik az agi­tá­to­rok erő­sza­kos és ma­gyar­gyű­lö­le­tet szí­tó pro­pa­gan­dá­ja el­le­né­re is hűek ma­rad­tak a ha­za és a nem­zet fo­gal­má­hoz s a ma­gyar­ság­gal va­ló ré­gi test­vé­ri vi­szony fenn­tar­tá­sá­hoz. […] 

„A hű­ség­moz­ga­lom he­lyi cso­port­jai al­kal­ma­sak vol­tak ar­ra, hogy egy-egy te­le­pü­lés ma­gyar ér­zel­mű né­met­sé­ge a ma­ga vé­de­ke­ző-ér­dek­vé­del­mi szer­vé­vé for­mál­ja azo­kat. 

A ta­ní­tók, a ke­resz­tény szel­le­mi­sé­get és a ná­ci ideo­ló­giát szem­beál­lí­tó lel­ké­szek jó ér­zék­kel ta­pin­tot­tak rá azok­ra a he­lyi kul­tu­rá­lis el­vá­lasz­tó té­nye­zők­re, ame­lyek a né­me­tek egy ré­szét a ma­gyar, má­sik ré­szét a né­met ol­dal fe­lé for­dí­tot­ták. A köz­sé­gek­ben a moz­ga­lom tag­jai­nak több­sé­ge az asszi­mi­lál­tabb, mó­do­sabb ré­te­gek­ből ke­rült ki” – írta Erdész Ádám a Rubicon történelmi folyóiratban megjelent cikkében.

Erdész hozzátette: „A hű­ség­moz­ga­lom ter­mé­sze­te­sen szálka volt a Volks­bund és a bi­ro­da­lom ma­gyaror­szá­gi re­zi­den­sei­nek sze­mé­ben. 1944 ta­va­szán, az or­szág né­met meg­szál­lá­sát kö­ve­tően a szer­vezet hi­va­ta­lo­san nem mű­köd­he­tett tovább. A moz­ga­lom ve­ze­tő­jé­nek számí­tó Per­czel Bé­lát le­tar­tóz­tat­ták, ugyaner­re a sors­ra ju­tott Leh­mann Ist­ván dok­tor. Bau­er Jó­zsef plé­bá­nos a Ges­ta­po ke­zé­re ke­rült. A he­lyi szer­ve­zők egy ré­szét szin­tén at­ro­ci­tá­sok ér­ték, s elő­for­dul­tak gyil­kos­sá­gok is. A moz­ga­lom ké­sőb­bi rep­re­zen­tá­lá­sá­ra ké­pes Per­czel Bé­la a sza­ba­du­lá­sa után, 1945. áp­ri­lis 7-én halt meg szív­ro­ham­ban – azt kö­ve­tően, hogy ér­te­sült ba­rát­ja, Apor Vil­mos püs­pök né­hány nap­pal ko­ráb­bi, erő­sza­kos ha­lá­lá­ról.”

A szovjet kényszermunkatábort megjárt mezőberényi tanító, Monostori (Maász) Márton A hűség ára címen megjelent emlékiratainak előszavában úgy emlékezett vissza: „A németség megosztottsága számos esetben drámai helyzeteket teremtett. 

A hűség ára: kényszermunka

„A mozgalomhoz csatlakozókról »törzskönyv« készült és a mozgalom igazolványokat állított ki. 

– írta Monostori, hozzátéve, hogy előbbi célját sokszor elérte a mozgalom a háború alatt, de a szervezethez fűzött „egyéb remények a későbbiek során – sajnos – nem váltak valóra.

Ahogy azt Erdész Ádám – Monostori példáját is megemlítve – megjegyezte a Rubiconban megjelent írásában: „1945-ben a moz­ga­lom nem éledt új­já. A ma­gyaror­szá­gi né­met­ség­re a kol­lek­tív bű­nös­ség bé­lye­gét sü­töt­ték, a hű­ség­moz­ga­lom tag­sá­gi iga­zol­vá­nya sok­szor ar­ra sem volt elég, hogy gaz­dá­ját meg­ment­se a Szov­jetunió­ba de­por­tá­lás­tól. (...) 1990 előtt a szak­iro­da­lom több­nyi­re ne­ga­tív kon­tex­tus­ban em­lí­tet­te a moz­gal­mat: nem ke­res­te az együtt­mű­kö­dést a balol­da­li an­ti­fa­sisz­ta erők­kel, tár­sa­dal­mi­lag kon­zer­va­tív volt, egy­há­zi be­fo­lyás alatt állt.”

Monostori így ír erről: „A mozgalom kétségtelenül gyengítette a német hadigépezet. Mivel azonban az akkori magyar hatóságok támogatását élvezte, a magyarországi hivatalos értékelés szerint nem minősült „haladó” mozgalomnak. Tagjainak náci-ellenes tevékenységét nem honorálták sem a szovjet katonai hatóságok, sem az újjászerveződő magyar szervezetek, és hatóságok”.

A mezőberényi tanító egyébként úgy vélekedett, hogy a Németországgal együttműködő németek már ‘44-ben elhagyták az országot, így végül a szovjet kényszermunkatáborokba valójában leginkább pont a velük szembenálló hűségeseket hurcolták el.

„Amikor mindez Mezőberényben is megkezdődött, megpróbáltam kapcsolatot teremteni az illetékes szovjet parancsnokkal annak érdekében, hogy az itthon maradott németek nem fasiszták, nem háborús bűnösök, közülük többen éppen a baloldali mozgalmak elkötelezettjei. (...) 

– emlékezett vissza Monostori Márton.

Megjegyezte: a mezőberényi németek körülbelül 60 százaléka szerepelt a hűségmozgalom törzskönyvében.

Monostori Márton végül veszélyesen lesoványodva hazatért Mezőberénybe. Családja, felesége, gyermekei és unokái a vasútállomáson várták. Más viszont nem volt ennyire szerencsés. Márkus Beáta a német lakosság kényszermunkára hurcolásával foglalkozó, a Rubiconban megjelent írásában arra is kitért: „Azoknak, akik fizikai alkalmatlanságuk miatt nem mehettek előbb haza, 4-5 évet kellett várniuk a szabadulásra. 

Hiányzott a szülőföldjük a kitelepítés után, hát hazaszöktek

Aki „sváb” családba született, „svábok” lakta településen él vagy nőtt fel, már életében legalább egyszer hallott valamilyen kalandos történetet egy kalandos útról, melynek során a kitelepített német hazánkfiát a honvágya olyan erősen szólította haza, hogy – számtalan veszéllyel dacolva – valahogy visszaszökött Magyarországra.

Bár a szájhagyomány sosem mentes a felnagyított, kiszínezett részletektől, ezeknek a történeteknek bőven van alapjuk. Ezzel kapcsolatban a Rubiconban Rutsch Nóra írt cikket, aki rámutatott, hogy 

Az idősebbek közül rengetegen ki sem akartak csomagolni még hosszú ideig. Ők még évekig abban bíztak, hogy a következő szüretre vagy karácsonyra végre hazatérhetnek.

Voltak, akik nemcsak reménykedtek, de el is indultak haza.

„A ki­te­le­pí­tet­tek egy ré­sze nem tu­dott meg­bé­kél­ni új hely­ze­té­vel, és a ki­te­le­pí­té­sek kez­de­te után né­hány hó­nap­pal ka­lan­dos és ve­szé­lyes úton vissza­szö­kött Ma­gyaror­szág­ra. 

A kint ma­rad­tak kö­zül is na­gyon so­kan úgy vél­ték, hogy rö­vi­de­sen ők is vissza­tér­het­nek Ma­gyaror­szág­ra, de ez a re­mény 1956 után vég­leg szer­te­fosz­lott” – fogalmazott Rutsch Nóra.

Nyitókép forrása: MTI