Oltárkövünk, a Pilis

Akkor ébredtem rá, hogy nekem is vannak hegyeim, amikor hazajöttem az Alpokból. Ez tizennyolc éves koromban történt. Furcsa, de így volt. Eltöltöttem tíz napot olyan gigantikus vonulatok között, amilyeneket azelőtt csak képernyőn vagy fotón láttam, azt elképzelni sem tudtam, milyen érzés, ha az ember fölé tornyosulnak. Rabul ejtettek az Alpok: Magyarországon hasonlót sem lehet látni. Napokig csak azokra a német és osztrák óriásokra tudtam gondolni. Aztán eltelt egy hét, amikor úgy jött, hogy hajnalig fenn voltam valamiért, és kimentem az utcánkba a ház elé. Akkor láttam először más szemmel a hegyeimet, amelyekre a germán óriások csak nevetve legyintenének. De ha Erőss Zsoltnak megfelelt ez a látvány – hiszen Pilisvörösváron telepedett le, és ott van a kopjafája a vörösvári református templom kertjében –, akkor más se nevessen az én hegyeimen. Elvégre a székely hegymászó a rátarti Alpoknál kétszer nagyobb óriásokat fogyasztott el. 

Tehát vannak hegyeim, erre ébredtem rá akkor, hajnalban, tizennyolc évesen a vörösvári utcában, ahol felnőttem. Azóta nem sok minden változott arrafelé, szerencsére. A város széléről van szó lényegében, rendes házsor sosem épült fel velünk szemben, valószínűleg azért, mert az előttünk elterülő fás, mezős, nádasos terület, amit mi, helyiek Kralandnak hívunk (krautland, azaz káposztaföld, bár fogalmam sincs, hogy termesztettek-e ott valaha káposztát), annyira nedves, süppedős, hogy bizonyára jó drága lehet ott alapozást építeni. Az utóbbi időben felhúztak egy-két házat, de az állatok mostanság legalább annyira elfoglalták a területet, mint az emberek: láttam idén rókát és őzet is felbukkanni a kicsinyeivel a fák között. A Kraland fölött elnézve pedig ott sorakoznak nagyjából egy-két órányi séta messzeségében a hegység délnyugati fekvésű lankái. Így nőttem fel én, ezt nézegetve, és minderre csak akkor ébredtem rá, amikor az Alpokban nagy dózisban kaptam hegyeket. Nem tudom, mi erre a magyarázat, de soha nem is kerestem rá magyarázatot. 

Úgy illik, hogy ejtsek néhány szót az emberekről is. Említettem már a református templomot, de valójában ez nem kálvinistának való vidék. Szokásos történet a miénk errefelé: katolikus sváb telepesek hoztak ide életet a török után, a 17–18. században, akkor, amikor – nem először – mindent újra kellett kezdeni Magyarországon. Itt tehát az is katolikus lesz valamelyest, aki nem vallásos egyáltalán. A nemzetiségi óvodákban nem is lehetne igazán átadni a svábságot, ha a vallási ethoszt kihagynák belőle. Nem is hagyják ki, a mi időnkben legalábbis még így volt. Természetes, hogy Szent Márton napjának estéjén lampionnal vonulnak fel a gyerekek, követve a rezesbandát, nézve a fényeket, galoppozva a tuba ütemére. Nemrég meggyőződtem róla, hogy ez a „békebeli” hangulatot idéző szokás máig él. 

A Pilis hegységről és annak legmagasabb pontjáról, amely ugyanezt a nevet viseli, beszélnek mindenfélét. A Föld szívcsakrája – mondják egyesek, amin a dalai láma is jót mulatott egyszer. Attila király birodalmának központja – ezt szintén szokás mondani, és úgy tudom, ez éppenséggel nem annyira légből kapott elmélet, mint a szívcsakráé. Mondják még a pálosokat is – nos, ez már viszont tény: a középkorban Boldog Özséb itt, a Pilisben szedte össze a remetéket, hogy rendet alapítson velük. A nyár elején fel is kerekedtem, hogy a vörösvári szülőházam bejáratától gyalogszerrel elzarándokoljak Klastrompusztára, az egyik pálos romhoz. Bár a barátok már eltűntek a Pilisből, az emléküket azért otthagyták. Könnyen a nyomukra juthat az ember, csak egyedül kell menni, csöndben, és akkor megtörténhet, hogy észreveszi: „most vagyok a legkevésbé egyedül életemben”. 

Hazafelé a Pilis lankáin leereszkedtem a hegy lábánál fekvő Pilisszántóra. Ismerek ott egy-két embert, de egyikükkel sem találkoztam – mégis mindenki rám köszönt, aki szembejött. Vörösvár ma már pont akkora, hogy ez nálunk nem szokás. Tetszettek az emberi léptékek Szántón, és az is elvarázsolt, hogy máshonnan nézhettem rá a Pilisre, a helyiek – magyarok, szlovákok, svábok – közös oltárkövére. Csak a szomszéd faluban voltam, mégis felfedezőnek éreztem magam. Más volt onnan a Pilis. Az otthonom ugyanis ott van, ahol a Pilis azt az arcát mutatja, amelyet nekem szánt gyerekkorom óta. 

Nyitókép: Ficsor Márton