Hiába, az élet egy álom, az álom egyfajta őrület

Meditációs objektumok a kertben, a kertből. A hegy, ami olyan közeli, hogy úgy tűnik, mintha a kert végéből emelkedne ki a földből egyenesen az ég felé. A teteje lapos, a kertember egy alkalommal járt ott, egy verőfényes január 1-jén. Inkább lentről szereti nézegetni. Ez az év is jól kezdődik, gondolta akkor, ott fenn a szélben, feje fölött a paplanernyősökkel és a fehér felhőcskékkel. 

Egykor a tengerből emelkedett ki az a hegy, aztán vulkán lett belőle, kitört, majd kihunyt, elcsendesedett. Évmilliók teltek el közben, állatok sora kipusztult, újak jöttek helyettük, a kertember néha elképzelte azokat a hatalmas jószágokat, a Föld egykori urait, többnyire legelészés közben. Jóval később a Római Birodalom limesén a telepesek belefogtak a szőlőtermesztésbe, és a kertember most azt látja a látásért és a láthatásért hálát adva, hogy rendezett szőlősorok szaladnak felfelé, a közök tiszták, odébb lovak legelésznek a fehérre meszelt kápolna alatt. Legfelül, a hajdani kráterben várrom. Amikor még ereje teljében állt, a török vacakolt vele egy darabig, aztán feladta. Nem csoda, gondolta még az újévnek azon a szép ünnepén, amikor felfelé kaptatott a meredek hegyoldalban. A védők néha közibük durrantottak, s lőn jajveszékelés. 

Ez a hegy kiváló meditációs objektum a kertből nézvést, a kertember egyszer megmintázta egy földmunka során, hatalmas lett az a kupac, és akaratlanul lett pontosan olyan, mint az a másik szemközt, valami vonzotta és vitte a kezét, mint azokat a kiválasztottakat Steven Spielberg filmjében, a Harmadik típusú találkozásokban, de aztán nem történt semmi, nem jöttek az idegenek, illetve egy érkezett mégis, a Pista bácsi, és hozott magával szőlőt, mustot, bort. Majd más formát is adtak annak a halomnak, és hamarosan víz csobog majd a tetejéről a kövek közé, de az még a jövő zenéje, még nem hallja, ahogyan a víz muzsikál nekik, egy majdani meditációs objektum.