Magyar katasztrófa a Don-kanyarban: 83 éve nyelte el a jeges pokol a magyar királyi 2. honvéd hadsereget

1943. január 12. A második világháború, sőt a XX. századi magyar történelem egyik leggyászosabb dátuma. A sztálingrádi csatához kapcsoló szovjet hadműveletek iszonytató erejű pörölye ekkor mért végzetes csapást az iparváros bevételéért küzdő, eddigre már bekerített német csapatok bal szárnyát biztosítani hivatott magyar királyi 2. honvéd hadseregre.

Nyolcvanhárom évvel a tragikus események után, az emlékezés napján egy szemtanú beszámolójával idézzük fel, hogyan festett az összeomlás a Don folyó melletti, csaknem 200 kilométeres magyar védelmi zónában az osztrogoszszk–rosszosi hadművelet megindulásakor, és hogyan zajlott a kínkeserves visszavonulás. Előbb azonban vizsgáljuk meg röviden, milyen szerepet játszott a keleti front e végzetes szakaszán a magyar haderő, és milyen körülmények között kellett helytállniuk a magyar honvédeknek.

Megtépázott vitézek a világ végén

A magyar királyi 2. honvéd hadsereg 1942 nyarán érte el végleges állásait a Don folyó mentén. Az előrevonulás augusztus 25-re fejeződött be, amikor a magyar csapatok átvették a Sztálingrád felé támadó német egységek helyét. Feladatuk – akárcsak a térségben harcoló német, olasz és román seregeknek – a Don-vonal védelme, valamint a Sztálingrádnál harcoló német haderő északi bal szárnyának biztosítása volt. Az elégtelenül felszerelt, már a felvonulás során lerongyolódott hadsereg a nyári harcok során súlyos veszteségeket szenvedett, különösen a hídfőcsatákban elsőként bevetett III. hadtest. A frontra vonuló sereg eredetileg 207 500 fős összlétszámából az év végéig a veszteségek száma meghaladta a 33 ezer főt.

A mintegy 80–90 ezer harcoló katonának közel 200 kilométeres arcvonalat kellett védenie, ami eleve lehetetlenné tette a mélységben tagolt, tartalékokkal biztosított védelem kialakítását.

A Don mentén két erős szovjet hídfő is megmaradt, miközben a magyar állások „papírvékonyak” voltak: több helyen a tényleges védelem helyett csupán megfigyelés folyt. A hadsereg súlyos fegyverhiányban szenvedett, különösen a páncéltörő eszközök terén, és a védelem azon a hibás feltételezésen alapult, hogy a szovjetek erejét teljesen leköti a sztálingrádi csata.

Azt ugyanakkor ki kell emelni, hogy vitéz Jány Gusztáv vezérezredes hadseregparancsnok többször is jelezte mind a magyar, mind a német hadvezetés – amelynek alárendeltségébe tartozott – felé, hogy

• ennyi emberrel és ilyen gyenge felszereléssel képtelenség érdemben védeni egy ekkora arcvonalat,
• ráadásul maga a folyó egy védelemre abszolút alkalmatlan természetes határvonal, amelyen, ha a vad orosz télben befagy, minden gond nélkül átsétálhat a Vörös Hadsereg.

A helyzetet tovább rontotta az amúgy is lassú, nehézkes ellátási vonalak túlterhelődése, majd összeomlása. A német hadvezetés minden szállítási kapacitást Sztálingrádhoz irányított, így a magyar hadsereghez alig jutott el bármiféle szükséges hadianyag. A takarmányhiány miatt a lóállomány jelentős részét már szeptember végén hátravonták, ezzel megbénítva a belső szállítást és a tüzérség mobilitását. Bár az ellátókörzetben volt élelmiszer és fűtőanyag, a rossz utak, a lóhiány és a szervezetlenség miatt ezek nem jutottak el a frontra. A tűzvonalban nélkülöző katonák egy része, látva a hátsó területeken felhalmozott készleteket, korrupciót és árulást sejtett, ami tovább rombolta a morált.

A vörös rém és tél tábornok a Don-kanyarban

Közben a szovjet csapatok minősége rövid időn belül látványosan javult:

• modern fegyverzet,
• új egyenruhák és
• amerikai eredetű élelmiszer is megjelent náluk.

A fagyok beálltával a hiányosságok végzetessé váltak: a mínusz 30–40 fokos hidegben a téli felszerelés hiánya tömeges megbetegedésekhez és fagyási sérülésekhez vezetett, ami tovább csökkentette a harcképes állomány létszámát. A kimerültség, az alultápláltság és a kilátástalanság uralkodott el az arcvonalban.

1942 végére a magyar vezetés tisztában volt egy közelgő szovjet támadás veszélyével, és sürgette a németeket, hogy hozzák meg a szükséges ellenlépéseket, illetve adják meg az ígért, de mindaddig elmaradt támogatást. A könyörgés eredménye az lett, hogy a nélkülözhetőnek ítélt német egységekből a magyar vonalak mögött létrehozták a mozgó tartalékként működő Cramer-csoportot, ám efölött nem a magyar hadsereg-parancsnokság rendelkezett: Jánynak a német hadvezetéstől és Adolf Hitlertől kellett engedélyt kérnie az egység bevetésére.

Damoklész kardja lesújt

1943. január 12-én, rendkívüli hidegben indult meg az osztrogozsszk–rosszos hadművelet:

A kezdeti sikeres ellenállás ellenére január 13-ra a szovjetek áttörték a védelmet, és mélyen benyomultak a magyar csapatok mögé. A szovjet tankok ráadásul a magyar egységek felváltása közben zúdultak rá az első vonalakra, ami súlyos kavarodást okozott a csapatok között: fegyvertelen egységek keveredtek a menekülőkkel, pánik tört ki, az alakulatok szétestek.

Január 14-én újabb hídfőkből indult támadás, miközben a délen védekező olasz 8. hadsereg is összeomlott. A magyar arcvonal darabokra szakadt, több alakulatot bekerítettek, köztük a teljes III. hadtestet.

A németek következetesen megtagadták a Cramer-csoport bevetését, és csak január 17-én vetették harcba a tartalékot, amikor már ezek a csapatok is képtelenek voltak megfordítani a hadi helyzetet. Jány Gusztáv hadseregparancsnok – ragaszkodva a hátrálást megtiltó hitleri parancshoz – csak ezen a napon, a német utasítás nyomán rendelte el a visszavonulást.

Január 18-ra a Donnál már alig maradt szervezett magyar erő. A visszavonulás kaotikus volt: a honvédek sokszor a hómezőkön át menekültek, kerülték az utakat, félve a légitámadásoktól és saját fegyelmező alakulataiktól. Német csapatok gyakran megfosztották őket maradék felszerelésüktől, élelmüktől és járműveiktől, nem engedték őket falvakban éjszakázni vagy felkapaszkodni a teherautóikra. A hidegben ezrek fagytak halálra, és örülhettek, akik végül hadifogságba estek, és nem az orosz pusztaságban érte őket a vég.

Az eredetileg 10–12 ezer fős III. hadtest február elején kapott parancsot arra, hogy törjön ki a bekerítésből. A később fogságba esett parancsnok, gróf Stomm Marcel altábornagy kénytelen volt feloszlatni az alakulatot, a katonák pedig kisebb csoportokban próbáltak nyugat felé jutni, ami az ekkorra már szinte minden felszerelés nélkül harcoló honvédek közül végül csak körülbelül 7000 embernek sikerült.

A szinte minden fegyverzetét elveszítő hadsereg roncsait mintegy 100 kilométerrel nyugatra próbálták összegyűjteni. Március elejéig mintegy 64 ezer fő tért vissza, többségük sebesülten, fagyási sérülésekkel. Az elesettek és eltűntek pontos számát nem sikerült megállapítani.

Jány január 24-én adta ki a rendkívül szerencsétlen, „A 2. magyar hadsereg elvesztette becsületét...” kezdetű hadparancsát, amelyben gyávasággal vádolta a katonáit, és drasztikus fegyelmező intézkedéseket rendelt el. A vezérezredes később visszavonta ezt a parancsot, de ekkor már késő volt: a katonák lelkében szükségtelen törést okozott vele, a németeknek és románoknak pedig muníciót szolgáltatott arra, hogy a magyar alakulatokat tehessék felelőssé az összeomlásért.

Egy őszinte krónikás

A voronyezsi katasztrófa szemtanúja volt az egyik legtehetségesebb magyar haditudósító, dr. Kuntár Lajos is. Az akkor 28 éves hadapród őrmester a kor egyik legőszintébb vallomását nyújtotta a doni arcvonal és a 2. hadsereg végnapjairól az 1943-ban, vitéz Somogyváry Gyula közbenjárásával megjelentetett – később a kommunisták által indexre tett, 2003-ban ismét megjelent – A véres Don című művében.

Az emlékezés és a hős honvédek előtti tiszteletteljes főhajtás jegyében ebből idézünk részleteket:

„Megindul az óriáserejű orosz támadás (...)

Hat óra előtt pár perccel érkezik meg a riadóparancs. Nem lep meg. Két napja tart már a reménytelen küzdelem előttünk. Csapataink hősi ellenállása hiábavaló. Nem lehet feltartóztatni a harckocsikkal és óriási tömegekkel támadó orosz erőket. Legfeljebb csak késleltetni az előnyomulást.

(...)

Hat-hét kilométerre folyik még tőlünk a harc, de meglepetésszerű támadás bármelyik pillanatban érhet bennünket. Robbanások reszkettetik meg a levegőt. Néha összeolvadva hallatszanak. Fények villannak, s rakéták röpködnek. Félelmetes az éjszaka.

Az »Armee Strassén« szünet nélkül tart a csapatok visszafelé özönlése. Különféle magyar és német vonatrészek jönnek gépkocsin, szánkón, szekéren, gyalog. A táj egyhangú fehérségét a vonulók fekete csíkja töri meg.

(...)

Teljes fehérneműkészletem rajtam van. Négy rend. Aztán pulóver, bőrmellény, köpeny és legfelül hólepel. Arcomat három hósapka védi. Éppen csak a szemem és az orrom fedetlen. Ezt érzem is nagyon.

(...)

Bajtársaink elképesztő dolgokat mesélnek. Szekszárdi hadosztályunkra hat orosz hadosztály támadt. Óriási tüzér és aknavető előkészítés után a hírhedt T-34-esek törtek rá vonalainkra. A nagy hidegben nehezen működő tűzfegyvereink ugyan halomra pusztították az ellenséget, de a számbeli fölény és az orosz télhez készített fegyverek és felszerelés előbb-utóbb mégiscsak meghozta eredményét, s csapataink önfeláldozó ellenállása csak akadályozni, de feltartóztatni nem tudta a támadást.

(...)

Tizenhetedikén megkapjuk a parancsot a visszavonulásra. Rendben, nyugodtan, magabiztosan indulnak nyugat felé csapataink. Tudja mindenki, hogy ellenség van mögöttünk, előttünk, és még sincs pániknak még csak a legkisebb jele sem.

(...)

Égő házak, füstölgő romok és hullák mindenütt. Két órába kerül, míg elérjük a Bugyonnij felé vezető úton a város szélét. Tehergépkocsink oldalát több szilánk lyukasztotta át. Nekünk, hála Istennek, nem történt semmi bajunk.

Bugyonnijban nagy légitámadást kapunk. Százával hull ránk a bomba, de az Isten itt is és a várostól nem messze ránk támadó három Rata géppuskázásánál is megsegít.

(...)

A tüzérek legnagyobb része gyöngyösi. Ütegük legénysége egytől egyig hősként harcol. Az ellenség nem egyszer már ott hullámzik állásaiknál, de kitartanak, s mindent elpusztító tüzükkel megsemmisítik, vagy visszatérésre szorítják az ellenséget. Hős honvédek! Hős tüzérek! Bátrak, vitézek valamennyien! Nem rettenti meg őket az ellenség túlereje, nem veszi el az ellenálló kedvüket a hiábavalónak látszó küzdelem, nem csökkenti a küzdeni tudásukat a dermesztő hideg, a velőkig hatoló szél, a negyvenöt fokos hideg! Harcolnak, helytállnak, s késleltetik az ellenség előretörését. Helytállásuk következtében rendkívül fontos és értékes raktárakat mentenek a mögöttes alakulatok.

(...)

Egy-két pillanat, s már felkapcsolva a lövegek, s kezdődik is az állásváltoztatás. Az ellenség gyalogsága eközben már betört a házak közé is. Elvágtató tüzéreink oldaltüzet kapnak innen is, onnan is. A templomtéren meg kell állniuk. A tűz olyan heves, hogy csak a támadók leküzdése után lehet tovább menni.

(...)

Bár hadvezetőségünk látta az arcvonalszakaszunk ellen megindított támadásról, hogy mekkora erőkkel hajtja azt végre az ellenség, kapott parancsa értelmében mégis a végsőkig való kitartást és helytállást rendelte el.

Mikor aztán a túlerő mégiscsak kikényszerítette az első állások feladását, a nem harcos alakulatok is harcosokká váltak, hiszen ők is bekerültek a gyűrűbe, s csak a gyalogos és tüzér egységekkel együtt, kemény harcok árán sikerült magukat a többszörös bekerítésből kivonni.

(...)

Az egyik szombathelyi élelmiszer-ellátó részleg küzdelmes napjait következőkben mondja el parancsnoka, Bély István százados:
– A június 28-án megindult támadás eredményeképp mi is állandóan előbbre és előbbre helyeztük telepeinket. (...) Mikor megkaptuk a visszavonulási parancsot, a rendelkezésünkre álló fogatokat megraktuk élelmiszerrel, azután vasi és soproni legénységemmel elindultam Alekszejevka felé. A város ekkor már orosz kézen volt. Több harckocsi garázdálkodott a környéken is. Oszlopomat két ízben is megtámadták. Harckocsi elhárítására nem voltunk felkészülve, így nagy pusztítást vittek véghez sorainkban.

(...)

A harckocsik után jött az áttörés a megszállott városon. Mindjárt az első házakból tüzet kaptunk. Fogataink egymás után vesztek el. Kemény harcokat vívva, valósággal lépésről lépésre küzdöttük előre magunkat. Szétszórva és megfogyatkozva értük el a város nyugati szegélyét.

(...)

Küzdelmes utunk további állomásai ugyanazok voltak, mint a többi alakulaté. Innét kezdve, mivel járműveink majdnem teljesen elvesztek, mi is beosztást nyertünk különféle harcos egységekbe. Jómagam is több ízben voltam század-, illetve zászlóaljparancsnok.

(...)

(Kuntár Lajos: A véres Don. Vasi Szemle, Szombathely, 2003. 163–179. o.)

Kuntár Lajos életéről és háborús élményeiről Boros Ferenc és Horváth Zoltán A haditudósító című filmjében mesélt bővebben:

***

Fotó: Visszavonuló magyar csapatok Pokrovo-Mihajlovkán / Fortepan