Így harcoltak a magyar honvédek – a Don-kanyar katasztrófájának katonai háttere

2023. január 12. 15:01

Mi vezetett nyolcvan évvel ezelőtt a szovjet áttöréshez és a 2. magyar hadsereg tragédiájához, s hogyan és meddig álltak helyt a honvédek a kilátástalan téli fagyban? Somkuti Bálint hadtörténész írása!

2023. január 12. 15:01
null

Írta: Somkuti Bálint hadtörténész, biztonságpolitikai szakértő; fotók: Fortepan / színezés: Kónyi Zoltán / Mandiner

 

Nyolcvan éve indult meg a Don-kanyarban az a szovjet támadás, amely a 2. magyar hadsereg katasztrófájához, közel 130 ezer katona és munkaszolgálatos halálához, sebesüléséhez, eltűnéséhez vagy fogságba eséséhez,

és a Mohács utáni legnagyobb magyar katonai tragédiához vezetett.

A támadás előzményeihez hozzátartozik, hogy a magyar fegyveres erőket megóvni igyekvő Horthy Miklós csak az 1941-42-es tél óriási német veszteségei miatti, közvetlen német követelésre küldte a keleti frontra 1942 nyarára a 2. magyar hadsereget.

Mivel a Szovjetunió elleni támadás első időszakának milliós veszteségét a német szárazföldi erők nem tudták gyorsan pótolni, a náci Németország a korábbinál sokkal nagyobb mértékben támaszkodott szövetségeseire. A román mellett így került sor a magyar és az olasz jelenlét megnövelésére, ez utóbbi legerősebb alakulata, a 8. olasz hadsereg a 2. magyar hadsereg jobbszárnyára került, míg az olaszoktól délre a 3. román hadsereg állomásozott.

Bár egyértelmű okokból a magyar és a román alakulatok nem kerültek egymás mellé,

a sztálingrádi német előrenyomulás északi szárnyát fedező három szövetséges hadsereg összeomlása később súlyos következményekhez vezetett.

Az a mai napig fennálló, nehezen kiirtható tévedés, az előző rendszer szándékos és aljas hazugsága, hogy a honvédeket meghalni küldték ki. Ugyanígy nem igaz az sem, hogy hiányos felszerelést kapott volna a 3 hadtestbe szervezett és 9 darab, kétezredes könnyű hadosztályból álló seregtest. A 2. hadsereg az akkor 3 hadseregből álló Magyar Honvédség teljes felszerelésének 50%-át kapta meg, de például az akkor hadrendben álló egyetlen páncélos magasabb egységet, az úgynevezett 1. tábori páncélos hadosztályt is alárendeltségébe sorolták. Ráadásul gondosan úgy állították össze, hogy az ország nagyjából egész területéről kerüljenek bele katonák. A 207 ezer fős seregben körülbelül 17 ezer fő volt a munkaszolgálatos.

 

Atyáink történetei a Don-kanyar poklából - így emlékeznek a Mandiner olvasói

Az idő és vele együtt az emberi történelem könyörtelenül megy előre. Katonás ütemben sorakoznak és vonulnak el a múlt messzeségébe az évek és évtizedek, miközben nemzedékek születnek és múlnak el ebből a világból. Most, 2023-ban már a 2. világháború kora is eltávolodott tőlünk: akik 1943-ban húszévesek voltak, ma százévesek lennének - így a legtöbb akkori felnőtt kor- és szemtanú már nincs közöttünk.

 

A július folyamán kiérkező alakulatok nagyjából a Don folyó vonalát képező frontvonalon kerültek bevetésre, ahol nyárra mindössze kisebb hídfők maradtak szovjet kézen. Ezeket azonban a 2. hadsereg még német segítséggel sem tudta később felszámolni az úgy nevezett hídfőcsaták során, így a honvéd alakulatok védelembe mentek át.

A három helyett kettő ezredből álló könnyű hadosztályok jelentette alacsonyabb létszám és a mindössze 1938-ban megkezdhetett újrafegyverkezés miatt

a 2. hadsereg védelme kifejezetten gyenge volt a német vagy szovjet alakulatokéhoz képest.

A közel 200 kilométeres frontszakaszba két erős szovjet hídfő is ékelődött, és az alacsony létszám miatt a védelmi vonal nem érte el a kívánt mélységet, kiépítettségben is messze elmaradt a kívánatostól.

Ennek fő oka az volt, hogy a német vezetés a nyártól minden erőforrását Sztálingrád bevételére összpontosította, így a magyar alakulatok ellátása egyre hiányosabbá vált, és a megígért fegyverek döntő többsége sem érkezett meg.

Forrás: Origo

 

Fenti nehézségek ellenére a legkiválóbb magyar tábornoknak tartott Jány Gusztáv vezette 2. hadsereg mindent megtett a védelem megerősítésére. A már említett, az erődítési munkákhoz szükséges felszerelés elmaradásán túl tovább nehezítette helyzetüket, hogy a páncélelhárítás csak nehézségek árán tudott megbirkózni a T-34-esek páncéljával. A megígért 75 milliméteres, francia zsákmányból származó páncéltörő ágyúk csak későn érkeztek meg, így a kezelők kiképzésére sem volt elegendő idő. Ráadásul mivel a német vezetés nem tudott elég takarmányt szállítani a jellemzően lóvontatású szállító és tüzérségi alakulatok számára, ezért már szeptember végén úgynevezett lóteleltető szállásokra vonták vissza a szállításban elengedhetetlen lóállomány jelentős részét, messze a frontvonalak mögé. Ezért a fronton lévő csapatokhoz a megérkezett kevés ellátmány is nehezen jutott el.

A téli ruházat hiánya miatt már decemberben is sok volt a fagysérült,

sőt az ellátási problémák miatt a hiányos táplálkozás és a fűtés hiánya is tömeges veszteséget okozott, valamint a morált is jelentősen rontotta.

Ilyen körülmények között indult meg január 12-én farkasordító hidegben – egyes helyeken -42 fokot is mértek – az oroszul ozstrogozsszk-rosszosinak nevezett szovjet támadás.

A Sztálingrádban védekező német 6. hadsereg szárnyát

több száz kilométer hosszan alacsonyabb harcértékű magyar, olasz és román alakulatok védték,

és az itt elért áttörés végül megpecsételte a bekerített csapatok sorsát. A hídfőkből kiinduló offenzíva gyorsan áttörte a túlságosan széthúzott védelmet, és a szovjet erők napokon belül kijutottak a 2. hadsereg úgynevezett mélységébe, azaz a harcokra nem számító adminisztratív és logisztikai egységek közé. A szovjet csapatok sikerét a helyi létszámfölény mellett a kitűnő összfegyvernemi együttműködés és a rendkívüli hideg segítette elő.

A hadsereg egyetlen tartaléka a magyar 1. páncéloshadosztályból, a nagyjából zászlóalj erejű német 700. páncélos kötelékből (Panzerverband), valamint két német rohamlöveg osztályból és két német gyalogoshadosztályból álló Cramer csoport volt. Miután a német B hadseregcsoport teljes tartalékát is ez a seregtest képezte (!), csak 15-én kapott engedélyt részleges ellentámadásra, amelyet a szovjetek visszavertek.

Eddigre az arcvonal már darabokra szakadt,

ráadásul a scsucsjei hídfőtől délre éppen felváltás közben lévő alakulatokat ért támadás így a menekülő csapatok összekeveredtek a fegyvertelen felváltó alakulatokkal és pánikszerű menekülésbe kezdtek. A nehézségek ellenére a honvédek ahol lehetett, keményen ellenálltak, például három nap alatt a támadó szovjet alakulatok 132 harckocsijából 83-at lőttek ki, de a folyamatosan bekerítéssel fenyegető szovjet taktika miatt végül visszavonulásra kényszerültek. A Cramer csoport részét képező 700. páncélos kötelék gyenge ellentámadásának kudarca után több alakulatot teljesen bekerítettek, és egyértelművé vált, hogy minél hamarabb szükség van a visszavonulási parancs kiadására.

Ezt Hitler hátrálást tiltó utasítása miatt végül egyik parancsnok, sem a B hadseregcsoport vezetője, a német von Weichs tábornok, sem Jány vezérezredes nem merte kiadni.

Január 14-én a déli irányban is megindult a támadás, amely a 8. olasz és a 3. román hadsereget érte. A 2. magyar hadseregéhez hasonló okok miatt nem megfelelően kiépített védelem miatt azonban

sem az olasz, sem a román vezetés nem kísérelte meg az ellenállást.

Bár élőerővel és tüzérséggel is jobban el voltak látva, mint a honvéd egységek, alakulataik többsége egyszerűen nem vette fel a harcot, és a támadás jelére szervezetten próbált meg visszavonulni. Többnyire gyalogos vagy lóvontatású oszlopaikat, a hadrend mélységébe csapást mérő szovjet gépesített vagy sítalpakon haladó alakulatok azonban ugyanúgy megadásra kényszerítették, mint a keményen harcoló honvéd egységeket.

Január 17-re a gyorsan mozgó szovjet ékekből álló szovjet harcmodor a teljes felbomlás határára juttatta a 2. hadsereget. Harckocsi és síelő gyalogos alakulatokból álló csoportjaik az ellenállást megkísérlő csoportosulásokat megsemmisítették, akit tudtak, lefegyvereztek, és haladtak tovább nyugatnak. Néhány nap múlva lerohanták a fronttól érthető módon távolabb fekvő ilovszkojei repülőteret is, ahonnan a parancsnokhelyettes, a legendás Heppes Aladár vezetésével törtek ki a bekerített honvédek.

A legészakibb seregtest, a gyorsan bekerített III. magyar hadtest a szintén visszavonulásra kényszerülő 2. német hadsereg alárendeltségébe került,

de a visszavonulás fedezésére felhasznált hadtesttel szemben a német alakulatok megalázó módon bántak.

A honvédekkel például megtiltották, hogy az utakat használják vagy éjszakára behúzódjanak a falvakba, fegyverrel vették el ellátmányukat, nem egy esetben erővel kergették ki őket a már elfoglalt szállásokról. Február elsejére a szinte minden hadianyagból kifogyott seregtest utasítást kapott a kitörésre, de ismét csak koncként dobták oda a támadóknak, ugyanis a visszavonulásra az elszakadó német alakulatokhoz képest ellenkező irányba kellett indulniuk, lekötve ezzel az üldözőket. A rendkívül nehéz helyzetbe került hadtestet a parancsnoka szokatlan módon feloszlatta.

Jány vezérezredest is megviselte a tőle független okokból bekövetkezett súlyos vereség. Január 24-én kiadta „A 2. magyar hds. elvesztette becsületét…” kezdetű hírhedt hadparancsát, amely a katonákat gyávasággal vádolta. Mivel a dokumentum osztatlan felháborodást keltett,

Horthy márciusban a parancs visszavonására utasította Jányt, amelyet meg is tett.

A katonai szempontból nem hibáztatható Jányt a háború után a népbíróság háborús bűnösként halálra ítélte, teljes körű rehabilitációja azonban még a mai napig nem történt meg.

A hadsereg maradéka a Dontól 100 kilométerre nyugatra gyülekezett. A túlélők mintegy harmada fegyverrel, többségük azonban fegyvertelenül, sebesülten, fagysérülésekkel érkezett vissza. Századnál nagyobb kötelék nem jutott el a gyülekezési körzetbe, de azok, akik szervezett kötelékben tették meg az utat, jelentősen nagyobb része visszaért, míg azok többsége, akik egyesével próbáltak meg visszajutni, ott vesztek.

A lóvontatás hiánya miatt az egész hadseregnek összesen hat lövege maradt. Bár a túlélők többsége már február elejére megérkezett a kijelölt területre, még márciusban is érkeztek honvédek, sokan közülük 300 kilométert gyalogoltak embertelen körülmények között. Márciusra összesen kicsivel több mint 61 ezren jutottak vissza.

Így a nyári harcokban már 20 ezer főnyi veszteséget szenvedő hadsereg mintegy 120 ezer további katonát veszített.

Hogy közülük mennyi esett el, és mennyi kerül fogságba, utólag már nem lehet megállapítani, azonban a szovjet csapatok harcmódja miatt a foglyok száma aránylag csekély volt, és a gulágra kerültek nagy része is életét vesztette a fogolytáborokban.

A súlyos magyar veszteségek ellenére azonban a Vörös Hadsereg vezetésének a terve még így sem sikerült, ugyanis a parancsban a 2. hadsereg erőinek teljes megsemmisítése szerepelt, ráadásul ők maguk is jelentős veszteségeket szenvedtek el, a siker ellenére. A honvédek hősies, a rendkívüli hidegben sokszor emberfeletti erőfeszítése azonban tízezreket mentett meg a halállal egyenlő fogságba eséstől. A korábbi korszak gyalázatos hazugságaival ellentétben napjainkra kimondható, hogy a 2. hadsereg a körülményekhez képest jól teljesített és helytállt.

Az egyenruhával nem, csak katonai sapkával ellátott munkaszolgálatos századok is súlyos veszteségeket szenvedtek. Mivel a szovjetek nem tettek különbséget, a Vörös Hadsereg tényleges és ellenséges katonaként, azaz hadifogolyként kezelte őket fogságba esésük esetén, ehhez hozzájárult az is, hogy sokan – különösen a hadviseltek – kölcsönkapott fegyverekkel harcoltak a visszavonulás során.

Külön tragédiánk, hogy

a környező országokkal szemben a szocializmusban még csak megemlékezni sem volt szabad a világháborúban elesett katonákra,

pedig jelentős részük sorozottként került a frontra. Küzdelmeikre elsőként Nemeskürty István Requiem egy hadseregért 1972-ben megjelent könyvében emlékezhettek vissza a túlélők. A valamikor a hadisírgondozás területén egy rövid ideig dolgozó közalkalmazottként megdöbbentő és megható volt azzal szembesülni, hogy sokan még a kétezres években sem mertek róla nemhogy beszélni, de még elesett rokonaik után sem érdeklődni!

A Don-kanyarban harcolt hősökre minden januárban immár nemzetközivé bővült emléktúrán emlékeznek Jásdi Balázs vezetésével, soraikban a Honvédség tábori rabbijától kapott lapáttal felszerelt, a munkaszolgálatosokat megjelenítő hagyományőrzőkkel.

Összesen 138 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
Gáspár
2023. január 13. 05:20
" Szél viszi messze a fellegeket, felette lángol az ég. Nyújsd ide édes a kis kezedet, ki tudja látlak e még? Ki tudja ölel e a két karom, ki tudja csókol e szád galambom? "
Halder
2023. január 12. 19:20
Csapatok magyar szinten a legjobb felszerelést kapták meg. Az más kérdés, hogy ez a 41es korai orosz haderő ellen esetleg elég lett volna, a 43 elején már nem. De szó sem volt róla, hogy szándékosan (!) rossz minőséggel és meghalni küldték ki őket. Csapatok harci szelleme valóban nem volt a legjobb, ez sokszor volt gond később is. Mind a németek, mind az oroszok, minket tartottak a leggyengébbnek, legmegbízhatatlanabbnak Hitler szövetségesei közül. Még Manstein is (!) jobbnak tartotta a románokat, pláne a finneket. Ez azért nagyon fáj mikor olvassa az ember Manstein emlékiratait, véleményét. Míg az első háborúban a magyar volt a legmegbízhatóbb katona a német mellett (horvátok is) a központi hatalmaknál, ezt Manstein is kiemeli, elismeri, de itt nem szerinte. Ez külön elemezést érdemelne miért volt így. Ebben benne volt az, hogy rossz vezetés (tisztikar pocsék) és a felszerelés gondjai, kiképzés és az, hogy nem sikerült a katonákkal megértetni miért harcolnak minimálisan sem, sok más is persze. De a 2. magyar hadsereg szemben az olaszokkal és románokkal ott halt meg és legalább harcolt, míg szomszédaink /olasz, román/ harc nélkül hátráltak.
balbako_
2023. január 12. 18:58
Minden ország elsiratta háborús áldozatait csodás regényekkel (Irwin Shaw, Norman Mayler, Robert Merle, H. H. Kirst, Solohov, Szimonov és sokan mások) de nálunk ezt a kommunista rezsim nem engedte, így maradtak a rosszindulatú pletykák a tények helyett. Egy részét itt is olvashattuk más része még lappang az emberek között. Pl. hogy az első puskalövésre elpucolt a hadsereg stb. Egy részét itt is igyekeznek eloszlatni sok minden azonban maradt. Nemeskürty István próbált először igazságot szolgáltatni ennek a seregnek, de még kötve volt a keze. Minden esetre a lényeg ez a hadsereg vezetés jelezte német feletteseinek, hogy a folyamvédelem vonali védelemként nem megfelelő. Mélységi támogatást csak ígértek a németek, de nem adtak. A német, román és olasz egységek előbb futamodtak meg, mint mi. Jány fő bűne az ominózus napiparancs volt, amit vissza is vont és ami miatt vállalta a biztos halált és hazatért, pedig nem szerepelt a háborús bűnösök listáján. A katonák tudták, ha nem mennek, akkor a németek megszállják korábban az országot és az még tragikusabb emberanyag veszteséggel járt volna. És igenis hősök voltak és sajnos sokan hősi halált is haltak illetve fogságot szenvedtek, valamint itthon elszenvedték a kommunista ostobaságot is. Mérnök édesapámnak az egyik barom főnöke az orra alá dörgölte, hogy maga megtámadta a Szovjetuniót!
egripeti77
2023. január 12. 18:52
Érdemes odafigyelni arra, hogy a németek már akkor is lenéztek minket ("scheiss Volk"- szarnép). Most sincs ez másként. Ami kell nekik innen, azt elszívják, elviszik, megszerzik, de mi magunk továbbra is jöttment keleti horda vagyunk, akik nem értik a demokráciát (az "újhullámost" legalább is). Kioktatnak minket, miközben lassan ismét eljutnak diktatúrába (ezúttal a zöld típusúba).
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!