Atyáink történetei a Don-kanyar poklából – így emlékeznek a Mandiner olvasói

Fotók: Fortepan, színezés: Kónyi Zoltán / Mandiner

Az idő és vele együtt az emberi történelem könyörtelenül megy előre. Katonás ütemben sorakoznak és vonulnak el a múlt messzeségébe az évek és évtizedek, miközben nemzedékek születnek és múlnak el ebből a világból. Most, 2023-ban már a 2. világháború kora is eltávolodott tőlünk: akik 1943-ban húszévesek voltak, ma százévesek lennének – így a legtöbb akkori felnőtt kor- és szemtanú már nincs közöttünk.

– aztán vagy így tesznek, vagy sem, ez rajtunk, önökön, mindannyiunkon múlik.

E sorok írója se született volna meg, ha állatorvos nagyapja számos viszontagság közepette nem jut haza a keleti frontról. És mennyi nemzettársunk nem születhetett meg, mert fiatal magyar férfiak tízezrei odavesztek a háborúban.

Feladata lehet azonban egy a magyar nemzet és annak történelmi sorsa iránt felelősséget érző, azt őszintén feldolgozni és bemutatni igyekvő újságnak is, hogy ezt az egyéni és kollektív emlékezetet, az egyáltalán nem mellékes oral history-t bemutassa a saját szerény eszközeivel.

hogy így is megemlékezhessünk honvédjeinkről, a hősi halottakról és túlélőkről, a kollektív nemzeti sorstragédiáról.

Ennek első része következik most – köszönjük olvasóinknak a történeteik megosztását és a bizalmat!

*

u.cserkész

Nagybátyám volt ott. A visszavonuláskor még látták a bajtársai, azután eltűnt. Vagy a hómezőn, vagy hazatérve a kommunista pribékek keze által. Kerestettük, utoljára a Hadtörténeti Intézet adattárában, de nyoma veszett. És hány ilyen szerencsétlen fiatalember vesztette, nyomtalanul az életét. Aki háborúpárti, azt Radnóti jól jellemezte: „az ember az állatok alja”.

*

buckafej

Nagymamám testvére halt ott meg, Dukai Lajos. Állítólag nagyon vidám, jókedvű, állandóan tréfálkozó ember volt és alig 1-2 éve volt házas, gyereke még nem született. A testvére, aki szintén katona volt, egyszer még látta, de csak inteni tudott neki a sorból. Aztán valószínűleg az orosz támadás elsöpörte, ki tudja hol halhatott meg. Nagymamám egész életében emlegette és sosem tudott belenyugodni a halálába és abba, hogy azt sem tudjuk, mi lett vele és hol nyugszik.

*

Æðelflæd

Katona nagyapám 23 évesen, másfél hónappal az esküvője után indult a Don-kanyarba, egy hónapig tartott az út. Szakaszparancsnok volt a doni áttörésnél, de nekünk sose beszélt róla. Hála Istennek onnan épségben hazatért, így 9 hónappal később megszülethetett az apám.

Később, a háború és egy többéves hadifogság után még a jogosítványát is elvették, mert volt „horthysta tisztként” „közbiztonsági” okokból járművezetésre alkalmatlannak ítélték. Hogy a derűs alaptermészetére rárakodott keserűség mennyiben adódott a Don-kanyar traumáiból és mennyiben a későbbi meghurcoltatásokból, azt sose fogjuk megtudni. 1993-ban rehabilitálták.

*

apika2

Nagyapám úgy halt meg Urivnál, hogy nem láthatta megszületni apámat. Jó sportoló volt, a felderítőkhöz tettékbe. Mesterlövész által halt meg, az egyik templomkertben temették el, most a közös sírban nyugszik.

Gyerekkoromban beszélni is csak a négy fal között lehetett róla. Minden évben kimentünk a helyi hadisírkertbe, és gyújtottunk gyertyát az itt eltemetett áldozatoknak is. Még a szovjetekről is megemlékeztünk.

*

olajfa1

Nekem egy kollegám harcolt ott, és úgy tudta "megúszni" az áttörést, hogy előtte "légnyomást kapott", megégett a keze, és több más sérülései is voltak, és az akkori MAGYAR! Kassába vitték és ott a kórházban érte a hír az áttörésről és a hatalmas áldozatokról. Szerettem őt, mert nagyon életvidám volt, és a - légnyomástól - nagyot hallott...

*

Laci1970

Nagyapám repeszeket kapott a lábszárába, ezek egy része egész életében benne maradt. Kötést viselt a lábán, néha megmutatta a sötét foltokat alatta. Felépülése után újra aktiválták, Linz mellett esett hadifogságba. Mindig emlegette az amerikai rágógumit, amit étel helyett kaptak. Gyalog jött haza, útközben még ki is rabolták őket. Közben itthon a németek elhajtották az utolsó két tehenét, az oroszok meg elvitték az összes kolbászt a padlásról. De legalább a családban mindenki életben maradt.

*

zolka50.50

Két nagybátyám harcolt a Donnál, mindketten hazatértek.

*

makám

nagyapám bátya ott volt. a visszavonuláskor a németek elvették tőlük a botondjukat. hát ő meg feldobott egy kézigránátot a 15 kraut közé. a tiszt aki vele volt megfenyegette hadbírósággal, aztán gyalogoltak... a ruszkik elfogták őket, a tisztet lelőtték, őt meg röhögve elengedték, mert látták, mit tett.

*

Ipolypart

@makám „mindig azt mesélte, az a 30 perc volt a leghosszabb az életében, amíg eltávolodott tőlük, mert arra számított, hogy hátba lövik”

Ugyanezt emlegette a rokonom is. Visszavonuláskor eltévedtek a nagy ködben és egy tanyánál megálltak. A gazda nem volt ellenséges, elaludtak, majd a partizánok fölébresztették őket. Szlovákul tudók is voltak köztük, így megértették egymást. Amikor tisztázták, melyik részről jöttek, elengedték őket, a szekeret, lovakat otthagyták. Mikor hátat fordítottak, akkor mindenki azt hitte, hogy lelövik őket. Az, hogy hazakeveredhettek, nagyrészt a parancsnokuknak köszönhették, a szigorú fegyelemnek, amit be tudott tartani, tartatni. Mindig tisztelettel emlegette. A rokon a Trénhez tartozott, így emlegette. Azért kerülhetett ide, mert nagyon értett a lovakhoz. Még a lövések idején is befogta az elszabadult állatokat és összeszoktatta őket. Így a feladata volt (neki is) a sebesültek, halottak összegyűjtése. Sportot csináltak abból, hogy lőtték egymás embereit. Ez addig tartott, amíg találtak egy szovjet katonát olyan sebesüléssel, ami nem volt halálos, de nem is tudott odébb menni. Kitettek egy fehér rongyot és kiabálták, hogy itt van az emberetek. Onnantól nem lőtték egymás.

Aztán egy orvos is nagyon megdicsérte. Az egyik társának úgy begyulladt térd alatt a lába valami miatt, hogy már nem tudott menni, elgennyesedett, ő meg úgy gondolta, ha a lónak gennyes a csűdje, akkor föl kell vágni és amennyire lehet ki kell tisztítani. Kért a parancnoktól pálinkát, megitatta a beteget, majd bicskával fölvágta a lábszárat, kimosta pálinkával. Ordított a szerencsétlen, de életben maradt. Ezt dicsérte meg a katonaorvos.

*

HUN CON

kisgyerekként - valamikor a '70-es években - játszottam egy barátomnál a kertben, amikor feltűnt a szomszéd bácsi, és nem értettem, hogy a nagy nyári melegben miért van rajta sapka, pulóver és vastag mellénykabát...,

aztán elmesélték,

(én ott találkoztam először a 2. magyar hadsereg tragédiájával)

*

HakapesziM

Mi ügyeskedés mehetett akkor is, ki menjen, ki ne menjen, retyerutya, sógor - koma, ki kinek a rokona!

Az egyszerű embernek úgy hiányzott, mint egy harapás szar, pontosan tudták ők, hogy ez egy alibi sereg, be lesznek áldozva. Azért akkor élénken élt még az első világháború emléke, és azok nem voltak jó emlékek.

Az egyik nagyfaterom katonai sofőr volt, Botond, USA Ford, kölni Ford, ő egyébként már az erdélyi bevonulásban is részt vett. Szolgált ugye egy tényleges időt, aztán a Donhoz is 'beutalót' kapott. Fogság, két évig, szerencséje volt, hazaengedték, igaz, vasággyal együtt 45 kilósan.

El is váltak a nagyszüleim. Aránylag magas kort ért meg, de sosem volt normális ember.

Apai nagyapám visszavonult a németekkel, róla keveset tudni, nagyanyám valahol Ausztriában találta meg a Vöröskereszt révén - az öreg nagy játékos volt, állítólag már egy másik nővel élt... Keveset mesélt, annyit, hogy egyszer látott (muszáj volt neki) egy kivégzést, egy dezertőrrel vagy partizánnal végeztek. Ő meg nagy piás volt, egykor dzsentri ősei voltak, azokat utánozta folyton, de hát pénze meg lehetősége sosem volt rá, hogy úgy éljen. Pl. már vénségére befizetett lovagolni, mert ő régen lovagolt, németórákat adott (bár a Rigó utcában többször megbuktatták az anyanyelvéből, németül úgy beszélt mint magyarul) az étteremben pezsgőt ivott meg 'cigányozott' hegedűszóra - kisnyugdíjból. Mint egy úr.

*

Jason Bourne

Nagyanyám elbeszéléseiből tudom, hogy a dédnagyapám járt ott, nem harcoló alakulatnál szolgált, hanem hadtápos, egész pontosan pék volt, ez volt a civil foglalkozása is. Valami Tatarovszka faluban (nem biztos, hogy pontosan ez a neve) voltak elszállásolva. Sokszor vitt a szállásadóinak nyers kenyértésztát, amit kisütöttek maguknak, így volt mit enniük, a krumplin kívül. A kenyérrel darabra el kellett számolnia, de tésztát azt tudott "vételezni", azért azt vitte. Cserébe elég normális kapcsolatot tudott kialakítani a helyiekkel, kötöttek neki érmelegítőt meg sálat. A visszavonuláskor felettese kiparancsolta a menetből, hogy menjen vissza több kilométert, mert a lisztraktár felgyújtása sikertelen volt, ezért újra meg kell próbálni. Mire végzett, az alakulata már eltűnt, így gyalog vágott neki tök egyedül a hómezőnek. Később valami tiszttel verődött össze, próbáltak felkapaszkodni a német bajtársak járműveire, de puskatussal lökdösték le őket. Aztán gyalog elvergődtek valami városig, ahol kórházvonatra került, mivel olyan súlyos fagyási sérülései voltak.

Speciális cipővel meg bottal még járni is tudott.

*

Akitlosz

Nagypapám a 2. Magyar Hadsereg III. Szombathelyi Hadtestének a III. Légvédelmi Tüzérosztályának a katonája volt, ami hadtestközvetlen alakulat volt, azaz sem ezredhez, sem hadosztályhoz nem tartozott. A tüzérosztály is szombathelyi alakulat volt. Kifelé menet 1942-ben Sztarij Oszkol város légvédelmét látta el aztán ment tovább a hadtestparancsnoksággal a Don partjára. Miután a szovjetek támadtak 1943-ban és áttörték a 2. Magyar Hadsereg vonalait, a III. Hadtest elszakadt a 2. Magyar Hadseregtől, ezért a német 2. Hadsereg alá rendelték, annak a visszavonulását fedezte Voronyezsből. A hadtestparancsnokság Sztaro Nyikolszkoje faluba vonult vissza és így a nagypapám is.

1943. január 27-én (vagy 28-án) esett el Sztaro Nyikolszkoje védelmében. Bár ezt senki túlélő sem látta, ezért hivatalosan csak eltűnt máig is, de már 1943. februárjában halottá nyilvánították. Kizárható, hogy fogságba esett volna, kereste a Vöröskereszt évekig és én magam is átnéztem az orosz hadifogoly-nyilvántartásokat, semmi nyoma.

Nagypapa már 1941-ben is katona volt. Hadiözvegy nagymamám semmit nem kapott az államtól. Amire kapott volna jóval a rendszerváltás, után addigra meghalt.

Svéd licence alapján magyar gyártású svéd Bofors 80 mm-es löveggel harcolt és szintén Bofors 40 mm-es gépágyúval. Éppen ilyen löveggel éppen ebben a városban (is)

Ez a löveg ritka volt a magyar hadseregben, s nem csak repülőgépek, de tankok ellen is hatásos volt, lényegében az egyetlen olyan fegyvere a 2. Magyar Hadseregnek, ami hatékony volt a szovjet tankok ellen. Vannak töltényhüvelyeim a Don partjáról, amelyeket a nagypapám lőtt ki, s aztán hosszú és fáradtságos munkával dekorált.

Hangody László történész írt egy könyvet már jó régen, ami azonban tudtommal még mindig nem jelent meg, abban szerepel.Ő azt mondta, hogy már jó sok töltényhüvelyt látott, de ennél szebbet, jobban kidolgozottabbat még nem. S nem csak ez az egy

*

balbakó

Édesapám egy igen speciális egységben szolgált: fényszórós volt. Közvetlenül a Don partjáig jutottak el, az áttöréskor 100%-os eszközveszteséget értek el. Keserves hetekig tartó visszavonulás következett, ahol megismerték a szövetségeseiket,

a járművekkel meg a magyarokat megelőzve elmenekültek. A mellig érő hóban vergődtek gyalog, és minden falu csapdát is jelentett egyben, mert a szovjet csapatok is megelőztek minket és már várták az arra menekülőket. Éjjel mínusz 40 fokban, nappal mínusz 25-30 fokban meneteltek. Nagyon sokan feladták és leültek megfagyni. Hazaérve a századparancsnokukat népbíróság elé állították, és a megmaradt állomány egységesen kiállt mellette tanúskodni. Végül az mentette meg, hogy a munkaszolgálatosok is egységesen kiálltak mellette: itt nem volt megkülönböztetés honvéd és munkaszolgálatos között. Végül maradt egy fényképanyagom édesapámtól erről a speciális egységről, amit elvittem a Hadtörténeti Múzeumba, ahol nagyon boldogan fogadták és másolatait archiválták. Minden halottak napján egy vastagabb gyertya a két világháborúban meghalt magyar honvédekért is ég nálunk családomban, ez már régóta hagyomány.

*

Héja

Édesapám friss diplomás orvosként került ki a frontra.

Isten csodája, hogy nagy nehezen hazakerült. Nekem, a fiának alig-alig volt hajlandó a háborúról beszélni. '56-ban másfél hétig éjjel-nappal műtött a Baross utcai klinikán. Hivatása hőse volt számos egyéb okból is. Nemeskürtyvek ellentétben a magyar hadvezetésről soha egy rossz szót sem ejtett. Nemeskürty „tanár úr” a front közelében sem járt.

*

Jooee

Az édesapám volt ott, átélte a doni áttörést, de hazajött, két kardokkal ellátott Signum Laudist kapott, mint karpaszományos hadnagy. Valóban meghatározta az egész életét, sokat mesélt, sőt másról nem is lehetett vele beszélgetni!

*

amca

Nagybátyám eltűnt Osztrogoskban. Két árva gyermek maradt utána. Az oroszok elsöpörték a magyar papírvékony védelmi rendszert.

*

héttörpe

Dédapám a vonatban szolgált. Hazafelé egy tábori kórházban találkozott egy sebesülten fekvő rokonával. Beszéltek, elköszöntek. Dédapám haladt a fogattal, egy idő múlva visszanézett, és már égett a kórház a benne lévőkkel együtt.

Nem az oroszok gyújtották fel.

*

states

Nagybátyámat is kivezényelték a Don-kanyarba. Amikor a nagymamám tudomást szerzett erről, összeesett és kórházba került. 2 nap múlva elhunyt - 50 éves volt. Táviratoztak a fiának, aki még haza tudott jönni az édesanyja temetésére. A harctéren maradt társai mind hősi halált haltak. Az édesanya megmentette a fiát.

*

Valodi

A feleségem nagynénjének családja

A mama kiszaggatta a haját az udvaron ...Spilberg alighanem tőlük vette a Ryan közlegény megmentése c. film ötletét ...

*

Heliosz

Az én Nagypapám is megjárta a Don-kanyart. Magáról a csatáról soha nem mesélt, megtartotta magának a szörnyűségeket. Viszont a hazaútról igen. Elmondása alapján jórészt gyalogszerrel tették meg a hatalmas távot. Rettentő hidegről beszélt. Neki "szerencséje" volt, mert tudott szerezni egy kecskeszőr mellényt, ami enyhített a hidegen. Mindig mondta, annyira elgyötörtek voltak, éheztek,

Ha ettek is valamit, az csak csalánleves volt, s egyéb undokság. Mondta is, ha otthon a disznó válogatós lesz, vagy nem fogja megenni a moslékot, ott fogja agyonütni, mert még azt is szívesebben megették volna, mint amit találtak, és amivel be kellett érniük. Hazatérés után később majdnem hadbíróság elé került többedmagával, ha jól tudom dezertálás vádjával, csak a Tűzkeresztje és az ügyükkel foglalkozó tiszt, aki szintén megjárta a szörnyűséget, mentette meg Őket ettől. A háborúban szerzett tüdőproblémája soha nem gyógyult meg teljesen, ami végül halálának egyik fő okozója lett még gyermekkoromban.

*

kolozsv

Nekem is nagybátyám volt a Donnál. Vasúti műszaki mentő ember volt. Szakaszvezető. Amikor szétverték őket, az embereivel beásták magukat egy kréta hegy oldalába. A front elvonulása után hazajöttek vasúttal.Sosem értettem gyerekként, miért jön minden évben a névnapján a faluba 8-10 idegen ember felköszönteni őt. Később, amikor felnőttem, elmondták, hogy hálából jönnek, mert nagybátyám haza tudta hozni őket a Dontól. A vasutasok még ott is segítették egymást, mint a világ minden pontján. Vajon ma is így van?

*

Sclerotic

Az apámat először '42-ben hívták be. Pest-rendezőn volt kezdő forgalmista. Alig dolgozott két hónapot és mehetett a frontra. A vasút háromszor "elintézte", hogy ideiglenesen leszereljék, de mindig újra behívták. Egy héttel a szovjetek támadása előtt jött haza a Don-kanyarból...Szerencséje volt.

*

lhotx

Nagybátyám azért úszta meg, mert közvetlenül átvezénylés előtt a partizánok vasúti robbantása elvitte a lábfejét. Tudott mesélni így is eleget.

*

varga65422

A 2000-es évek elején, Mátyásföldön egy társasházban laktam Csern yMiklóssal, egy féllábú rokkant öregúrral. Semmi különös, nem ismertem a múltját, semleges szomszédi viszony, előre köszönés Neki, néha hagyma, fűszerek kölcsönkérése a feleségétől főzéshez, ha pont kifogyott. 2007-es halála után, véletlenül ugrott fel a neve egy háborús leírásban. Ő nem járt ugyan a Don-kanyarnál, de kiderült, Messerschmitt vadászrepülő volt a Puma osztálynál a háborúvégén: 2 légi győzelem orosz Jakovlevek ellen, 3-szor lőtték le a gépét.

A 3. zuhanása: „Il-2-esek ellen riasztották a 101/1. raját. A rajparancsnok, Cserny Miklós hadnagy gépe nem indult, a többiek nélküle indultak el. Buday Lajos őrm. vezette a rajt. Elég alacsonyan jártak, amikor Cserny hdgy. átvette a parancsnokságot, ebben a pillanatban támadták meg őket a La-7-esek. Ezt a támadást még sikerült kivédeni, de a következőt már nem. Cserny hdgy. gépe találatot kapott, a motor balra kibicsaklott.

Német katonák találták meg, a kórházban azonnal megműtötték. Buday Lajos őrm. hősi repülőhalált halt Urhidánál.”

Hálából 1951-ben bő 3 és fél évre bebörtönözték a kommunisták.

Kár, hogy e fentiek csak későn derültek ki, biztosan sokat tudott volna mesélni, ha időben kérdezem.

*

Gyikó István

Apám hálistennek túlélte, mint az utána az orosz fogságot is! Sajnos sosem beszélt erről, pedig ma már 75-évesen szívesen hallgatnám erről is.

*

Andilla

Apai nagyapám és öccse nem jöttek vissza onnan :((( Nagymamám három gyerekkel maradt özvegyen.

*