A kormánypártok nem tudták vagy nem akarták észrevenni az elképesztő közhangulati ellenszelet – amelyben a Brüsszel–Kijev-tengely mellett azért bőven ott volt az előző négy szűk esztendő, az innen visszatekintve túlságosan bőkezű költések számos területen, a korrupciós botrányok és álbotrányok, a kegyelmi ügy és még számos másik, talán a Borkai-botrány óta erjedő dolog –, amelyhez állítani kellett volna a vitorláikat. Mert ebben az ellenszélben minden, a Fidesz–KDNP által kapott pofon jogosnak tűnt a buborékon kívül, de minden válaszpofon, minden sistergős jelző és vádaskodás tízszeres hangerővel csattant, áldozatot és mártírt szállítva a szerveződő ellenzéknek.
A „vége van, kicsi” ponttól kezdve – bár a kemény mag tapsolt neki – a nagyobb tömeg percepciója szerint a kormány kommunikációja erőszakos lett, és elment szélre.
Emiatt aztán újabb és újabb sérelmes csoportok találták magukat a Tisza zászlói alatt – amely aztán elfoglalta a vélt centrumot.
Ebből is látszik: nem lehet kizárólag a kemény mag igényeit kiszolgálni. Kormányon sem, de ellenzékben főleg nem, mert állandósítja az országban a polgárháborús állapotokat, és rálökdös az egykori MIÉP vigasztalan útjára. Nem érdemes belemenni az új csapdákba sem: ideológiai alapon nekiesni olyan embereknek, mint például Vitézy Dávid, akiket két éve még a szavazók figyelmébe ajánlottak, vagy éppen kivárásra játszani, hogy az új kormányt szétvetik majd a világnézeti különbségek, esetleg a one-man-show szabályai szerint könnyen lecserélhető miniszterek közül valaki csinál majd valami botrányosat, mert ez önmagában semmire nem lesz elég, csak a partvonalról bekiabáláshoz.
Ami segítené a Fideszt, ha önkritikus szervezetként meg tudná mutatni, hogy igenis ő a polgári, konzervatív, nyugodt erő, amely hajlandó elvégezni a szembenézés feladatát, és konstruktívan, ügyek mentén végezni az elvalapú ellenzéki politizálás pokolian nehéz műfaját.