Megúszhatja-e puszta újrapozicionálással az, aki éveken át a rendszer közelében építette a befolyását és a vagyonát?

„Megúszhatja-e puszta újrapozicionálással az, aki éveken át a rendszer közelében építette a befolyását és a vagyonát? 

Csak rajtunk múlik.

Az elmúlt 2 hétben kifejezetten foglalkoztat ez a kérdés, amióta látom, hogy milyen fordulatok következnek be.

Van valami különösen visszataszító abban, amikor valaki éveken át jól él egy politikai rendszer közelségéből, majd amikor az a rendszer meginog, hirtelen erkölcsi magaslatról kezdi bírálni ugyanazt a világot, amelyből addig ereje, pozíciója és mozgástere származott.

Wáberer György története számomra nem elsősorban egy üzletember története. Sokkal inkább annak a kérdésnek a próbája, hogy Magyarországon lehet-e következmények nélkül újrapozicionálni magunkat. Lehet-e úgy átlépni egyik politikai korszakból a másikba, mintha a korábbi szerepek, kinevezések, hallgatások és együttműködések egyszerűen nem számítanának többé.

A nyilvános adatok alapján Wáberer nem kívülről figyelte a Fidesz rendszerét. Jobboldali kötődése régóta ismert volt, később formális állami szerepeket is kapott: 2015-ben miniszterelnöki megbízott lett, 2020 és 2023 között kormánybiztosként is működött, 2023-tól pedig a MÁV igazgatóságában kapott helyet. Ez nem alkalmi érintkezés a hatalommal. Ez beágyazottság.

Éppen ezért a mostani, 2026-os hangos elhatárolódás nem egyszerű véleményváltozásként hat. Sokkal inkább úgy néz ki, mint egy késői politikai átöltözés. Lehet erre azt mondani, hogy ő nem változott, hanem a Fidesz fordult 180 fokot. Politikai mondatnak ez ügyes. Erkölcsi válasznak szerintem kevés.

A valódi kérdés nem az, hogy ma mit mond. Hanem az, hogy tegnap miből profitált, milyen szerepet vállalt, és mit tett akkor, amikor még belül volt a rendszerben. Az utólagos felháborodás önmagában nem teljesítmény. Főleg nem attól, aki hosszú ideig nem elszenvedője, hanem kedvezményezettje volt annak a közegnek, amelyet ma már bírál.

És itt jön a legsúlyosabb pont: a magyar közélet egyik legkárosabb reflexe, hogy a politikai emlékezet rettenetesen rövid. Elég egy új nyilatkozat, egy látványos szakítás, néhány kemény mondat a korrupcióról, és máris elkezdődik a rehabilitáció. Mintha a korábbi közelség a hatalomhoz, az állami pozíciók, az intézményi felelősség és a rendszerből származó előnyök egyszer csak zárójelbe kerülnének.

Pedig nem kerülhetnek.

A MÁV különösen érzékeny terep ebben a történetben egész Magyarországnak de nekem is. Ha valaki egy ilyen állapotban lévő állami vállalat döntéshozatali környezetének és ezzel párhuzamos amortizációjának része volt, akkor nem elég később annyit mondania, hogy most már a változás oldalán áll. Aki pozíciót kapott, annak felelőssége is volt. És ha valóban igaz az a narratíva, hogy sokan kényszerből működtek együtt a rendszerrel, akkor most jött el a pillanat, amikor ezt bizonyítani lehet: nem új szerepben, hanem vállalt következményekkel.

Én nem azt mondom, hogy egy ilyen embert örökre ki kell zárni a közéletből vagy a közös ügyekből. Azt mondom, hogy ne ússza meg egy vállrándítással. Ne legyen elég annyi, hogy most már más zászló alatt áll. Ne legyen elég egy új hangütés, egy új pozíció, egy új politikai csomagolás.

A legkevesebb, amit egy valóban változást akaró politikai korszak megtehet, az az, hogy világossá teszi: a rendszer korábbi haszonélvezőinek nem automatikus a felmentése. Legyenek feltételei. Midnenki megérdemel egy új esélyt. Van helye a korrekciónak, van helye a jóvátételnek, van helye annak is, hogy valaki bizonyítsa, most már valóban másképp cselekszik. De ehhez előbb számot kell adni a múltról.

Mert a köpönyeg attól még nem lesz tiszta, hogy kifordítják. Én nagyon örülnék, ha egy ekkora koponya és egy ilyen tehetséges karakter valóban hozzáadott értékkel erősítené Magyarországot. Tegye is meg, miután elszámolt!”

Nyitókép: Facebook / Wáberer György

***