Öveket becsatolni: a HVG publicistája szerint Ukrajna jól teszi, hogy a Barátság olajvezetéket bombázza

„Ukrajnának joga van visszavágni úgy, hogy az fájjon a ruszkinak” – írta Tóta W. Árpád.

És mégis, a hazai baloldaliak ebben az ügyben is mindig tévedhetetlenül foglalják el a magyar érdekkel ellentétes pozíciót. Vagyis az ukránpártiság az esetükben: magyarellenesség.
Az emberek különböző nézőpontokból alkotnak véleményt. Férfi-nő, felnőtt-gyerek, hívő-hitetlen, konzervatív-liberális, alkoholista-absztinens, fradista-újpesti stb. Ezek között persze vannak átfedések, és nem feltétlenül képezik az illető világnézetének alapját.
A magyar kormánynak, a magyar politikának viszont egyértelműen a magyar nézőpontot kell működése lényegének tekintenie. Az ellenzék viszont nem így tesz, sőt mintha mindig fordítva lépne.
Szinte nincs olyan kérdés, amiben ne állnának pillanatnyi hezitálás nélkül az ellenfeleink oldalára. Az ukrán-orosz háborúban, amihez elvben semmi közünk, a minket érintő kérdésekben (magyar kisebbség, kényszersorozás, energiabiztonság) mégis
tévedhetetlenül foglalják el a magyar érdekkel ellentétes pozíciót.
Az ukrán menekültek tízezreit fogadó, ellátó, nekik humanitárius segítséget nyújtó hazánkat folyamatosan fenyegető, zsaroló Zelenszkijt ünneplik, ha szóban Orbán Viktorra vagy rakétákkal a Barátság kőolajvezetékre támad.
A budapesti főpolgármester hálából kék-sárgára világítja a Lánchidat, Horn Gábor vagy Tóta W. Árpád pedig megértő szolidaritásáról biztosítja az energiabiztonságunkat fenyegető lépések gazdáit.
Ezt is ajánljuk a témában
„Ukrajnának joga van visszavágni úgy, hogy az fájjon a ruszkinak” – írta Tóta W. Árpád.
Néha úgy tűnik, nincs is nekik koherens világképük, csak a tagadás luciferi elvét követve az isteni rend megdöntéséből fakadó anarchiára vágynak.
Ez kifejeződik egyfelől a roppant egyszerű és együgyű O1G-ben mint leendő kormányprogramban, másrészt a „minden szar, ami magyar” ideológiai testvériségben. Még ott sem hajlanak konszenzusra, ahol ennek nem volna pártpolitikai akadálya.
Magyar szempontból ugyanis semmilyen érv nincs Ukrajna mellett.
Vagyis az ukránpártiság az esetükben nem más, mint magyarellenesség.
Nekünk az ő magyarságukat nincs okunk kétségbe vonni – az ilyesmi ellen mindig önérzetesen tiltakoznak –, akkor viszont ez nyilvánvaló hazaárulás. Még ha elkoptatottnak is tűnik a szó, ennél jobb illusztráció aligha kell hozzá.
Ezt is ajánljuk a témában
„A Magyarországi kőolaj hiány megéri, amíg Ukrajna nyeri a háborút.”
Ha objektíven szemléljük a helyzetet, nincs olyan döntő érv, ami kívülállóként arra kötelezne minket – akár csak erkölcsileg is – hogy Ukrajna mellé álljunk.
Határok sérthetetlensége, szuverenitás: Ukrajna egy fikció, területe véletlenszerű, soha korábban ebben a formában ezeken a GPS-koordinátákon nem létezett.
Magában foglal egykori lengyel, litván, orosz, Habsburg, magyar részeket. (Míg például a történelmi Magyarországot közös múlt és összetartozás-tudat, kultúra, közigazgatás, a Szent Korona és még a természetföldrajz is vitathatatlan egysége köti össze; mégis pillanatok alatt feldarabolták. A jelenleg ebből Ukrajnához tartozó rész – ukránul Zakarpatszka oblaszty, vagyis Kárpátontúli terület – alig kisebb, mint a két, függetlenségét kikiáltó kelet-ukrajnai népköztársaság, amelyek hovatartozása az egyik casus belli volt.)
A demokratikus állam mítosza az agresszor diktátorral szemben ugyancsak gyenge lábakon áll,
hiszen Zelenszkij mandátuma több mint egy éve lejárt, az ukrán népet soha nem kérdezték meg róla, akarja-e és milyen formában folytatni a harcokat. A kényszersorozások, a hadseregen belüli kegyetlenségek nem feltétlenül erre utalnak. A tűzszünet és a béke elodázása, az Európai Uniótól közvetítés helyett folytonosan csak fegyverek és akár katonák követelése oda vezet, hogy
Zelenszkij saját országát amortizálja, jövőtleníti, üríti ki.
Néhány napja, látszólag logikátlanul hirtelen hozzájárultak a 18 és 22 év közötti férfiak külföldi utazásához, ami alighanem egy biankó útlevél a kitelepüléshez. Ennél még Orbán Viktor is inkább szívén viseli az ukránok sorsát.
Ha pusztán az mozgatja a kék-sárga híveket, hogy egy megtámadott ország mellé állnak, akkor bizony megannyi zászlót kitehetnek a Facebook-falukra Afrikától a Közel-Keletig.
Ember legyen a talpán, aki valamennyi katonai agresszió áldozatát szolidaritásáról kívánja biztosítani.
Mindenesetre ezek között talán egy sincs olyan, amelyik a magyar kisebbség elleni súlyos atrocitásokkal, diszkriminatív nyelv- és oktatási törvényekkel, magyar állampolgárok agyonverésével és szent magyar szimbólumok meggyalázásával hívná fel magára a figyelmet.
Ha szövetségi státuszunkat nézzük, akkor sincs okunk Ukrajna oldalára állni, hiszen sem az EU-nak, sem a NATO-nak nem tagjai.
A puszta oroszellenesség ugyan lehetne magyarázat, de furcsa, hogy leginkább ugyanazok (vagy szellemi-biológiai leszármazottaik) támadják leghevesebben az oroszokat, akik a ’45-ös megszállást és az azt követő pusztítást felszabadulásnak nevezték, vagy akik ’56 leverésében részt vettek, illetve az abból kinövő rendszerhez tartozásukból eredeztethető vagyonuk, kapcsolati tőkéjük, politikai szerepvállalásuk. Mi azonban sem orosz-, sem német-, sem törökgyűlölők nem vagyunk (a sor folytatható), hanem
az aktuális helyzetben a magyar érdekek mentén döntjük el, ki mellé sorakozunk fel, vagy kivel szállunk szembe.
Ha Orbán tavalyi békemissziója mögé odaálltak volna az európaiak, és már akár Trump hivatalba lépése előtt megvalósul a tűzszünet, akkor mindazok, akik azóta elestek a fronton, ma is élnének. A Magyarországra pfújoló ukránoknak meg kéne beszélniük annak a sokezer ukrán férfinak a rokonaival (feleségek, anyák, gyerekek), akik azóta haltak meg a harcokban, hogy
Orbán támogatásával megmenthették volna őket.
***
Ezt is ajánljuk a témában
Ukrajna ugyanazt próbálkozik továbbadni Magyarországnak, mint amit Oroszországtól elszenved: utolsó suttyó keleti szláv gengsztertempót. Kohán Mátyás írása.
(Nyitókép: Ida Marie Odgaard / AFP)
Ezt is ajánljuk a témában
Most épp azt tudhattuk meg, hogy Berlin úszik az örömben és a felszabadultságban, a magyar konzervatívok viszont mérgesen Vlagyivosztokba vágynak. Francesca Rivafinoli írása.