Semmilyen érv nem szól amellett, hogy Zelenszkijék mellé álljunk – Ukrajna egy fikció

Az emberek különböző nézőpontokból alkotnak véleményt. Férfi-nő, felnőtt-gyerek, hívő-hitetlen, konzervatív-liberális, alkoholista-absztinens, fradista-újpesti stb. Ezek között persze vannak átfedések, és nem feltétlenül képezik az illető világnézetének alapját.

Szinte nincs olyan kérdés, amiben ne állnának pillanatnyi hezitálás nélkül az ellenfeleink oldalára. Az ukrán-orosz háborúban, amihez elvben semmi közünk, a minket érintő kérdésekben (magyar kisebbség, kényszersorozás, energiabiztonság) mégis

Az ukrán menekültek tízezreit fogadó, ellátó, nekik humanitárius segítséget nyújtó hazánkat folyamatosan fenyegető, zsaroló Zelenszkijt ünneplik, ha szóban Orbán Viktorra vagy rakétákkal a Barátság kőolajvezetékre támad.

Ez kifejeződik egyfelől a roppant egyszerű és együgyű O1G-ben mint leendő kormányprogramban, másrészt a „minden szar, ami magyar” ideológiai testvériségben. Még ott sem hajlanak konszenzusra, ahol ennek nem volna pártpolitikai akadálya.

Magyar szempontból ugyanis semmilyen érv nincs Ukrajna mellett.

Nekünk az ő magyarságukat nincs okunk kétségbe vonni – az ilyesmi ellen mindig önérzetesen tiltakoznak –, akkor viszont ez nyilvánvaló hazaárulás. Még ha elkoptatottnak is tűnik a szó, ennél jobb illusztráció aligha kell hozzá.

Ha objektíven szemléljük a helyzetet, nincs olyan döntő érv, ami kívülállóként arra kötelezne minket – akár csak erkölcsileg is – hogy Ukrajna mellé álljunk. 

Magában foglal egykori lengyel, litván, orosz, Habsburg, magyar részeket. (Míg például a történelmi Magyarországot közös múlt és összetartozás-tudat, kultúra, közigazgatás, a Szent Korona és még a természetföldrajz is vitathatatlan egysége köti össze; mégis pillanatok alatt feldarabolták. A jelenleg ebből Ukrajnához tartozó rész – ukránul Zakarpatszka oblaszty, vagyis Kárpátontúli terület – alig kisebb, mint a két, függetlenségét kikiáltó kelet-ukrajnai népköztársaság, amelyek hovatartozása az egyik casus belli volt.) 

hiszen Zelenszkij mandátuma több mint egy éve lejárt, az ukrán népet soha nem kérdezték meg róla, akarja-e és milyen formában folytatni a harcokat. A kényszersorozások, a hadseregen belüli kegyetlenségek nem feltétlenül erre utalnak. A tűzszünet és a béke elodázása, az Európai Uniótól közvetítés helyett folytonosan csak fegyverek és akár katonák követelése oda vezet, hogy

Néhány napja, látszólag logikátlanul hirtelen hozzájárultak a 18 és 22 év közötti férfiak külföldi utazásához, ami alighanem egy biankó útlevél a kitelepüléshez. Ennél még Orbán Viktor is inkább szívén viseli az ukránok sorsát.

Ha pusztán az mozgatja a kék-sárga híveket, hogy egy megtámadott ország mellé állnak, akkor bizony megannyi zászlót kitehetnek a Facebook-falukra Afrikától a Közel-Keletig.

Mindenesetre ezek között talán egy sincs olyan, amelyik a magyar kisebbség elleni súlyos atrocitásokkal, diszkriminatív nyelv- és oktatási törvényekkel, magyar állampolgárok agyonverésével és szent magyar szimbólumok meggyalázásával hívná fel magára a figyelmet.

A puszta oroszellenesség ugyan lehetne magyarázat, de furcsa, hogy leginkább ugyanazok (vagy szellemi-biológiai leszármazottaik) támadják leghevesebben az oroszokat, akik a ’45-ös megszállást és az azt követő pusztítást felszabadulásnak nevezték, vagy akik ’56 leverésében részt vettek, illetve az abból kinövő rendszerhez tartozásukból eredeztethető vagyonuk, kapcsolati tőkéjük, politikai szerepvállalásuk. Mi azonban sem orosz-, sem német-, sem törökgyűlölők nem vagyunk (a sor folytatható), hanem

Ha Orbán tavalyi békemissziója mögé odaálltak volna az európaiak, és már akár Trump hivatalba lépése előtt megvalósul a tűzszünet, akkor mindazok, akik azóta elestek a fronton, ma is élnének. A Magyarországra pfújoló ukránoknak meg kéne beszélniük annak a sokezer ukrán férfinak a rokonaival (feleségek, anyák, gyerekek), akik azóta haltak meg a harcokban, hogy

***

(Nyitókép: Ida Marie Odgaard / AFP)