Hogyan torzítanak – vagy torzítanak-e egyáltalán – a közvélemény-kutatások?

„A beszélgetésben szóba került a Fidesz és a Tisza Párt nyári teljesítménye, a »ki nyerte a nyarat?« kérdése, valamint egy lehetséges közös szakmai szervezet létrehozásának terve is. A vita jól megmutatta, hogy a közvélemény-kutatások körüli diskurzus önmagában is politikai eseménnyé vált: az adatok interpretációja, a »trendek« olvasata legalább annyira politikai állásfoglalás, mint módszertani kérdés. De vajon tényleg arról van szó, hogy a közvélemény-kutatások manipulálnak, vagy inkább az értelmezésük körül alakul ki torzkép? És milyen szerepet játszik ebben a média, amely a számokat címekbe és narratívákba csomagolva adja tovább? Elemzésünkben utánajártunk, milyen szociálpszichológiai és választás-szociológiai elméletek magyarázzák a közvélemény-kutatások mögött meghúzódó torzításokat és azok politikai használatát.

A kampányidőszakban a közvélemény-kutatások szinte minden héten új narratívát kínálnak. A Republikon Intézet szervezésében megvalósult kerekasztal-beszélgetés is arra világított rá, hogy a néhány százalékpontos mozgásokat a nyilvánosság szószólói gyakran túlértékelik, miközben a kutatók maguk is elismerik, hogy a változások sokszor inkább statisztikai alapokon álló média-zajnak, semmint valódi trendfordulónak tekinthetők. Závecz Tibor hangsúlyozta, hogy az 1-2 százalékpontos elmozdulásokat nem szabad túlértékelni; Virág Andrea pedig azt emelte ki, hogy a »trendforduló« diagnózisa gyakran inkább politikai olvasat, mint kutatói megállapítás. Böcskei Balázs szerint a helyzet hiszterizáltságát az adja, hogy a kutatók szándékuk ellenére is a »lóversenyszerű« médiatér részeivé váltak, ahol mindenki kommentálni kényszerül a pillanatnyi a adatsorokat.

A politikai kampányok természetszerű részei ugyan a médiában egyre nagyobb hangsúlyt kapó közvélemény-kutatások, a politikai szereplők és média gyakran hivatkoznak rájuk. A kritikák mégis gyakran politikai motiváltságúak: a gyengébb eredményeket mutató oldalakat képviselők »hazudó kutatóintézetekről« beszélnek – valójában azonban tudományos és pszichológiai mechanizmusok is befolyásolhatják az eredményeket. Elemzésünkben összefoglaljuk, hogy a politikatudomány mai állása szerint milyen torzító hatásokat azonosíthatunk a közvélemény-kutatási adatok publikálása mögött. Média­tudatossági nézőpontból különösen fontos megérteni, hogy a kutatások nem csak a társadalmi vélekedések pillanatnyi lenyomatai, de önmagukban is hatással levő tartalmak, amelyek megváltoztathatják éppen azt a közvéleményt, amelynek állásáról azt mutatják, milyen rögzített állapotuk van.

A közvélemény-kutatások hatását magyarázó elméletek közül talán a legismertebb Elisabeth Noelle-Neumann »elhallgatás spirálja«, amely azóta is alapfogalom a politikai kommunikációban. Lényege, hogy ha az emberek azt érzékelik: véleményük kisebbségben van, hajlamosak inkább hallgatni, nehogy a társadalmi elszigeteltség fenyegetésének tegyék ki magukat. Ez az öncenzúra azonban nem csupán egyéni reakció, közösségi szinten idővel önmagát erősítő mechanizmussá válik, amely a közvélemény-kutatásokban is visszaköszön. Minél kevésbé vallják be ugyanis a kisebbségi vélemény hívei valódi preferenciáikat, annál inkább úgy tűnik, hogy álláspontjuk tényleg marginális – amit ezért a következő körben még kevesebben mernek vállalni. A spirál folyamatosan szűkíti a látható véleményspektrumot, míg a valós támogatottság rejtve marad. Nem véletlen, hogy Noelle-Neumann az 1965-ös és 1972-es nyugat-német választásokon empirikusan is azonosította ezt a dinamikát, rámutatva: a kutatások nem pusztán mérnek, hanem vissza is hatnak a politikai mezőre. Az emberek ugyanis rendelkeznek egy sajátos »kvázi-statisztikai érzékszervvel« – ahogy ő nevezte –, amely révén folyamatosan figyelik a közbeszédet, és igazítják viselkedésüket ahhoz, mi számít többségi álláspontnak. Így a közvélemény nem egyszerűen tükröződik a kutatásokban, hanem a kutatások nyilvánossága maga is része lesz a közvélemény formálásának.

Az elhallgatás spirálja mellett egy másik visszatérő jelenség a választások utolsó napjaiban megfigyelhető úgynevezett late swing hatás, vagyis a hirtelen átlendülés. Ez arra utal, hogy sok szavazó csak közvetlenül a választás előtt hozza meg végső döntését, így az addig készült kutatások szükségszerűen torz képet mutathatnak. Klasszikus példaként említhető az 1970-es brit választás, ahol a Konzervatív Párt a kampány utolsó napjaiban fordította meg a versenyt, vagy a 2015-ös szintén brit választás, amikor a felmérések szerint a választók mintegy 13 százaléka az utolsó napokban döntött pártpreferenciájáról. Hasonló jelenséget figyelhettünk meg a 2024-es Egyesült Királyság-i voksoláson is, ahol a Munkáspártnak mért 39 százalékos támogatottság végül 34,7 százalékra olvadt, ami mögött a kampány utolsó napjaiban bekövetkező átrendeződés állt be. A hirtelen átlendülés jelensége (late swing) tehát arra figyelmeztet, hogy a közvélemény-kutatások legfeljebb pillanatfelvételek: az utolsó napok politikai botrányai, média-kampányai vagy taktikai-szavazási megfontolásai képesek teljesen átírni a korábban mért trendeket.

A közvélemény-kutatások hatását magyarázó elméletek közül kettő különösen sokszor visszaköszön a politikai elemzésekben: a bandwagon- és az underdog-effektus. Az előbbi – magyarul »utánfutó-hatás« – arra utal, hogy a bizonytalan választók hajlamosak a győztesnek látszó párt mellé állni, mert a többséghez tartozás önmagában biztonságot és megerősítést ad. Már Paul F. Lazarsfeld és munkatársai az 1940-es amerikai elnökválasztását vizsgáló kutatásaikban kimutatták, hogy a »ki fog nyerni?« kérdés legalább akkora súllyal hatott a választói döntésekre, mint a konkrét programok vagy jelölti kvalitások. Ennek a logikának éppen a fordítottja, az underdog-effektus: a vesztésre álló fél szavazói a kedvezőtlen adatok láttán gyakran éppen még elszántabbá válnak, sőt képesek új támogatókat is bevonni. Különösen éles kampányokban erősödhet fel ez a hatás, amikor a győzelemre esélyes párt túlhatalma fenyegetésként jelenik meg a közbeszédben. Mark Lammers 2022-es tanulmánya szerint mindezt az igazságosság iránti pszichológiai igény táplálja: sok választó ösztönösen a »vesztes ügy« mellé áll, mert úgy érzik, ezzel őrzik a politikai egyensúlyt. Ez a két, egymással ellentétes dinamika jól mutatja, hogy a közvélemény-kutatások publikálása önmagában képes megváltoztatni a választói magatartást.

A közvélemény-kutatások pontosságát nemcsak a választói magatartás kiszámíthatatlan trendjei nehezítik, de a módszertani hiányosságok transzparenciái is gyengíthetik. A mintavétel torzulásai, a súlyozás hibái vagy a kérdések megfogalmazásában rejlő problémák mind hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a mért adatok eltérjenek a valóságtól. Will Jennings és Christopher Prosser 2018-as áttekintése szerint a sokat emlegetett »shy voter« mítosz – vagyis hogy egyes szavazók szégyellik bevallani valódi preferenciájukat – sokkal ritkábban magyarázza a tévedéseket, mint az egyszerűbb statisztikai és oksági hibák. Andrew Gelman és kollégái rámutattak arra is, hogy a nem biztos pártválasztók  (»swing voter«) gyakran nem valóságos ingadozást mutatnak, hanem adatfelvételi és súlyozási torzulások miatt tűnnek pártpreferenciákat váltogatóknak. Mindez jól jelzi, hogy a kutatások értékelésénél nem elég a politikai kontextust vizsgálni, a módszertani kereteket is kritikus szemmel kell kezelni.

Amerikai példákból is jól látszik, mennyire összetett a helyzet. Az úgynevezett blue shift jelenség azt mutatja, hogy a választás éjszakáján vezető párt később elveszítheti előnyét, mert a levélszavazatok feldolgozása aránytalanul később történik. Ez a 2020-as amerikai elnökválasztás során vált igazán látványossá, amikor Donald Trump kezdeti előnye Joe Bidennel szemben a későbbi szavazatszámlálás során fokozatosan eltűnt. Erről közérthető összefoglaló található a Protect Democracy elemzésében, míg a 2020-as választás részletes adat- és szabályalapú elemzését az MIT Election Lab összefoglalója mutatja be részletesen. A 2024-es elnökválasztás után több elemzés arra jutott, hogy az országos felmérések összességében kismértékben, de rendszeresen alulbecsülték Donald Trump támogatottságát, és ez épp elég volt a billegő államok »elsöpréséhez«.

A FiveThirtyEight/ABC értékelése szerint „alacsony hiba, közepes torzítás” jellemezte a véghajrában készült utolsó felméréseket (átlagos hibahatár ~2–3 százalékpont), mégis Trump felé billentek. A PBS NewsHour és az NPR első körös értékelése hasonló következtetésre jutott: a felmérések sorozatban alulbecsülték Trumpot, miközben több helyen a hibahatáron belül maradtak . Egyetemi és nemzetközi áttekintések is ezt rögzítették (pl. UC Riverside: »Rossz(abb)ak voltak-e a 2024-es kutatások?« – válasz: részben a közönség értelmezte túl a szoros versenyt, részben módszertani okok álltak a különbségek mögött; összefoglaló). A lehetséges okok között rendre felmerül a differenciált válaszadási hajlandóság a republikánus választóknál), a »biztos szavazók« modellezésének hibái, a billegő államokban kismértékű, de konzisztens elcsúszás, valamint a kampány finisében történő késői elmozdulás – lásd Nate Silver összefoglaló értékelését („It’s complicated.”) (Silver Bulletin). A szakmai szervezetek (pl. AAPOR) pedig évek óta arra figyelmeztetnek, hogy a közvélemény-kutatás nem jóslás, hanem pillanatkép, amely módszertani és kommunikációs keretek között értelmezendő.

Sokan ekkor legitimációs válságról beszéltek, holott a jelenség mögött demográfiai és technikai okok álltak: a fiatalabb, városi és jellemzően demokrata szavazók nagyobb arányban használták a postai szavazást, amelynek feldolgozása több időt vett igénybe. Ez a példa rávilágít arra, hogy a közvélemény-kutatások és az előzetes eredmények félreértése könnyen politikai motivációjú összeesküvés-elméletek táptalajává válhat.

Amint az a fentebbi politikatudományi, szociálpszichológiai és választás-szociológiai elméletekből is kiderül, a közvélemény-kutatások hatásai rendkívül összetett hálót alkotnak: egyszerre mutatják a társadalmi vélekedések pillanatnyi állását, és közbenvissza is hatnak azokra. Az »elhallgatás spirálja«, a late swing, a bandwagon és underdog hatások, valamint a módszertani és oksági torzulások mind azt jelzik, hogy a felmérések nem pusztán passzív lenyomatokat, hanem sokszor önbeteljesítő vagy önmegcáfoló jóslatok láncolatát indíthatják el. A médiatudatos olvasó számára ezért alapvető, hogy kritikusan kezelje a számokat: ne kész tényként, hanem egy adott pillanat értelmezéseként, amely mögött pszichológiai mechanizmusok, technikai korlátok és politikai szándékok is meghúzódhatnak. A közvélemény-kutatások így nemcsak adatokat szolgáltatnak, hanem maguk is a politikai verseny részévé válnak.”

Nyitókép: Illusztráció (Fotó: Pexels)