Az adónemek száma határozza meg a terhek nagyságát?

„Az énekesből politikai influenszerré előlépett Czutor Zoltán posztot közölt a Facebookon, amelyben azon szörnyülködik, hogy hazánkban 54 különböző adónem van. A poszt címe (»A Magyarországot bitorló orosz bábkormány adóemelési pánikkeltése miatt megnéztem, hány adónem van most Magyarországon?«) nem hagy kétséget atekintetben, hogy a Belmondo együttes énekese milyen előfeltevésekkel közeledik a politikai témákhoz. A közéleti székfoglaló politológiai része nyilvánvaló vagdalkozás, megnéztük, mi a helyzet az adónemek számával. A Tisza Párt részéről egyre gyakrabban hangoztatott kritika a kormánnyal szemben (különösen mióta szja-elképzeléseik kapcsán a támadások kereszttüzébe kerültek), hogy sok az adónem Magyarországon,  Kötcsén is elhangzott vasárnap. Ez valóban igaz, hazánkban 54 adónem van, ami jóval több, mint más EU-s országokban. De vajon mond bármit is a darabszám arról, mekkora a tényleges közteher, mennyire igazságos a tehermegosztás, mennyire kiszámítható a szabályozás, és mennyibe kerül mindezt teljesíteni az állampolgároknak és a vállalkozásoknak?

Aki a jogcímek számát tekinti az adórendszer minőségi fokmérőjének, az rossz mérőszámot használ. A modern adópolitika lényege nem a polcokon sorakozó »címkék« minimalizálása, hanem az, hogy a közteher ott jelenjen meg, ahol a legkevesebb torzítással, a legnagyobb társadalmi haszonnal és a legkisebb adminisztrációval szedhető be. Ezért lehetséges, hogy sok adónem mellett is mérsékelt marad a munkát terhelő adó, stabil a költségvetési bevétel, és közben célzott ösztönzők érvényesülnek.

A darabszám körüli vita már a definíción elcsúszik. Mi számít külön adónemnek? Főkategória, alcím, illeték, hozzájárulás, helyi rendeletben szabályozott tétel, vagy a központi rendszer technikai bontása? A nyilvános listákban gyakran egymás mellé kerül jogi kategória, könyveléstechnikai tétel és adminisztratív számlaszám. Ha ezeket egyszerűen összeadjuk, magas számot kapunk, de ebből nem következik sem magasabb elvonás, sem bonyolultabb élet a vállalkozói oldalon. A közgazdasági összevetésnek nem a darabszám az alapja, hanem a bevételnek a gazdaság teljesítményéhez viszonyított aránya, az adómix – vagyis a munka, a fogyasztás és a tőke közötti súlyok –, valamint a szabályozás stabilitása és az adminisztratív terhek szintje.

Miért alakul ki mégis sokcsatornás rendszer? Először is, a helyi közszolgáltatások finanszírozása természetesen igényel önkormányzati mozgásteret. Másodszor, a célzott – közgazdasági értelemben externáliát kezelő – adók ott teremtik meg a közteherviselést, ahol a társadalmi költség ténylegesen felmerül: egészségkárosító fogyasztásoknál, környezetterhelő tevékenységeknél, túlzott forgalmi koncentrációnál. Harmadszor, a gazdasági ciklusok és válságok különbözően érintik az ágazatokat; válsághelyzetben rugalmas, ideiglenes szektorális terhelések nélkül a költségvetés nagyobb, a reálgazdaság pedig fájdalmasabb korrekcióra kényszerülne. Negyedszer, a kisvállalkozói rétegnek célzott, egyszerűsített rezsimek kellenek: ezek nem »plusz bonyodalmak«, hanem belépési kapuk a fehér működéshez és az alacsonyabb megfelelési költséghez. A sok adónem tehát egy eszköztár, amellyel a terhek eloszthatók, finomhangolhatók és kiszámíthatóbbá tehetők.

A magyar adómix sajátossága, hogy a fogyasztási adók lába erős. Ennek van ára és haszna. Az ár: a közbeszédben felerősödik a »magas általános kulcs« toposza. A haszon: a munkát terhelő közterhek mérsékeltebbek lehetnek, és ezzel versenyképesebb marad a foglalkoztatás, javul a legális jövedelemszerzés ösztönző-rendszere. A fogyasztási oldalra helyezett súly egyben stabil bevételi lábat ad, amely kevésbé ingadozik a ciklusban, mint a vállalati nyereségadó-bevételek, és jobban védi a költségvetési tervezhetőséget. Ez az a cserearány, amelyet a legtöbb ország így vagy úgy megköt: vagy a munkaadó és a munkavállaló fizet többet, vagy a fogyasztás. A magyar modell ebben következetes, és a sok adónem ezt a következetességet szolgálja: a központi, széles bázison álló adók mellett célzott, finomhangoló csatornák biztosítják, hogy a rendszer ne egyetlen fogaskeréken forogjon.

Gyakori félreértés a téma kapcsán, hogy a »sok adónem« bürokratikus rémálom. A valóságban az adminisztratív teher ma elsősorban a folyamatokon múlik, nem a címkék számán. Ha egy adózónak egyetlen digitális felületen kell bevallania és befizetnie, ha a számlaadat-szolgáltatás és a könyvelés gép-gépi kapcsolaton fut, ha az előtöltött bevallások és az automatikus egyeztetések rutinná válnak, akkor a háttérben futó jogcímek sűrűsége a vállalkozó számára „láthatatlanná” válik. A kulcs az integráció: egy ablak, egy naptár, egy számlázó, amely a megfelelő sorokba a megfelelő összegeket bekönyveli. Itt dől el, hogy az adórendszer mennyire élhető, nem pedig ott, hogy a jogszabálygyűjtemény hányadik paragrafusában hányadik alcím szerepel. A magyar digitalizációs lépések az elmúlt években pontosan ezt a logikát követték: a látható felhasználói felület egyszerűsödött, miközben a háttérben az adatkapcsolatok sűrűsödtek.

A sokcsatornás szerkezet mellett szól az is, hogy nem minden tevékenység és nem minden kockázat azonos. A pénzügyi szektor tranzakciós intenzitása, a hálózatos iparágak koncentrációja, az energiaimport kitettsége, a környezetterhelő technológiák externális költségei más-más kockázati profilt jelentenek. A differenciált adókezelés lehetővé teszi, hogy ezekre a kockázatokra célzott, arányos válaszok szülessenek úgy, hogy közben a »gerinchálózat« – a munka és a vállalkozás általános terhei – ne szaladjanak el. Ennek különös jelentősége van válságok idején: a sokk nem mindenkire egyformán csap le, ezért nem is indokolt mindenkire ugyanazt a terhet róni. A rétegzett rendszer – ha következetesen, előre bejelentett menetrenddel működik – a makrogazdasági stabilitás egyik legolcsóbb eszköze.

A nemzetközi összehasonlítás sem a darabszámról szól. Találunk olyan országokat, ahol kevesebb a főadó, mégis magasabb az összes elvonás, és olyanokat is, ahol több jogcím mellett alacsonyabb az összterhelés. Az ok egyszerű: a gazdaság szerkezete, a demográfia, a jóléti kiadások szintje és a költségvetési intézményrendszer mind befolyásolják, hol és mennyit érdemes beszedni. A logika mindenütt ugyanaz: széles bázis, kiszámítható kulcsok, lehetőleg minél kisebb torzítás. A címkék száma lehet politikai vita tárgya, közgazdaságilag azonban legfeljebb másodlagos.

OECD-módszertan szerint 2023-ban az átlagos GDP-arányos adóteher 33,9 százalék volt az OECD-ben, amelynél valóban minimálisan magasabba a hazai 34,2 százalékos érték, fontos azonban ezt néhány EU tagállam kontextusában is vizsgálni: Franciaország 43,8 százalék, Dánia 43,4 százalék, Olaszország 42,8 százalék, Ausztria 42,7 százalék, Hollandia 38,5 százalék, Németország 38,1 százalék, Spanyolország 37,3 százalék, Lengyelország pedig 35,1 százalék. Ezek a számok mutatják a tényleges terhelést; az »adónemek darabszáma« országonként eltérő definíció miatt nem összehasonlítható mutató.

A fogyasztói oldal hangsúlyozásáért cserébe a munkát terhelő adók alacsonyan tarthatók. Ez nemcsak a nettó béreket védi, hanem a foglalkoztatás bővülésén keresztül szélesíti a közteherviselés bázisát. Aki munkát vállal, annak legyen egyszerű belépni és bent maradni a rendszerben. Ehhez olyan kisvállalkozói rezsimek kellenek, amelyek előre jelezhető terhet, kevés dokumentumot és minimális adminisztrációt kérnek. A több belépési csatorna nem bonyolítás, hanem kapu: különböző élethelyzetekhez, kockázati profilokhoz, árbevételi szintekhez illeszkedő megoldások, amelyek ugyanarra a közteherviselési célra vezetnek.

Az is fontos, hogy a sok adónem lehet a tisztább ösztönzők terepe. Ha az egészségkárosító vagy környezetromboló tevékenységek a költségükhöz mérten viselnek többet, az nem »megfejés«, hanem korrekció: a piacnak megmutatni azokat a hatásokat, amelyeket egyébként a köz fizetne meg kórházi számlákban, leromlott levegőminőségben, zajban, dugóban. Ezeket a korrekciókat mindig jobb célzott, külön jogcímen végezni, mint általános adókulcsokba elrejteni, mert így a szereplők pontos jelzést kapnak: mi az, amin változtatniuk érdemes.

Lehet-e közben egyszerűsíteni? Igen, és nem a teher növelésének árán. A rendezőelvek világosak. Először: érdemes összevonni azokat a jogcímeket, amelyek marginális bevételt hoznak, de külön adminisztratív ciklust igényelnek. Másodszor: minden ideiglenes, válságkezelő jellegű tételhez kell naplemente-klauzula és előre kihirdetett kivezetési naptár. Harmadszor: szükség van egy közérthető, évente frissített »adóatlaszra«, amely egységes definícióval, ábrákkal és példákkal mutatja be, mi számít adónemnek, és hogyan illeszkedik a bevételi szerkezetbe. Negyedszer: a digitalizáció következő lépése az, hogy a vállalati rendszerek és az adóhatóság közötti adatforgalom még inkább automatizált legyen, az adózói oldalon pedig a »hány befizetés, hány bevallás« száma csökkenjen tovább – függetlenül attól, hány jogcím létezik a háttérben.

A kommunikáció is számít. Ha a közbeszéd újra és újra a darabszám körül forog, abból nem lesz közbizalom. Az átláthatóság azt jelenti, hogy a társadalom érti: mekkora az összes közteher, az hogyan oszlik meg a munka, a fogyasztás és a tőke között, és milyen elvek szerint változhat a jövőben. A kiszámíthatóság pedig azt, hogy nincsenek meglepetésszerű beavatkozások; ha mégis, azoknak van világos oka, előre jelzett időtávja és mérhető hatásvizsgálata. Ilyen környezetben a sok adónem nem riogat, hanem természetes háttérzaj: a rendszer működésének technikai részlete, amelyre a többségnek nem kell figyelnie.

Összefoglalva: igen, sok az adónem. De ebből nem következik, hogy nagyobb az elvonás. A döntő az adómix és a folyamat: hol szedjük be, mennyire torzítunk, mennyire stabil a pálya, és mennyibe kerül mindezt teljesíteni. A sokcsatornás szerkezet lehet ésszerű és előnyös, ha a munkát terhelő adókat mérsékelten tartja, a fogyasztási oldalon stabil bevételt ad, a káros externáliákat célzottan árazza, és közben a digitális infrastruktúra elviszi az adminisztráció terhét a vállalkozó helyett. A következő lépés nem a »mindenből kevesebbet«, hanem az »okosan kevesebbet«: összevonni, ami párhuzamos; kivezetni, ami ideiglenes; és automatizálni, amit csak lehet. Így marad meg az, ami a legfontosabb: a munkát és vállalkozást támogató, kiszámítható, stabil adókörnyezet – felesleges rétegek nélkül, de a szükséges eszköztár gazdagságával.”

Nyitókép: Czutor Zoltán (Fotó: Komka Péter/MTI)