„Így kell bánni a bűnözőkkel és Putyin ügynökeivel!” – íme a „toleráns” baloldal, ahogy századszor is büszkén megmutatja magát

(Nyitókép: Simon Wohlfahrt / AFP)

Mi, magyarok ezt jól ismerjük. Ragaszkodunk a felismert igazsághoz és annak kimondásához, mert nem tehetünk másként. És akkor jönnek a hatalmaskodó nagyokosok,

Negyven évig mindenünnen az ostoba, életszerűtlen és végiggondolatlan, de bazi nagy szovjet tankok és moszkvai diktátorok által jól megtámogatott kommunista (szocialista?, marxista?, leninista?, szenilista?) eszme ömlött ránk. A nyomtatott sajtóból, az egyetlen televízióból és rádióból, az iskolából, a tankönyvekből.

(Jó, akadt, aki igen. Ma is vannak a DK-nak, Momentumnak szavazói…)

Nem a szamizdat kiadványok (azok ugyan kihez jutottak el, különben is Kis Jánosok és Demszky Gáborok írták tele) vagy a titkos előadások, esetleg a Szabad Európa miatt nem hitte el a magyar társadalom többsége a kádári (aczéli) hazugságokat.

Valahogy úgy lehet ez, amint Jézus mondta a farizeusoknak, akik rendre akarták utasíttatni a hozsannázó tömeget: „Ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak megszólalni.” (Lk. 19, 40) A kövek ismét megszólaltak.

Brüsszelből, Strasbourgból, Berlinből, Washingtonból, a budapesti Szabadság tér elkerített erődjéből fenyegettek az Annások és Kaifások, hogy

Szerencsére a sátán mindig lebukik, mert már Madách is megírta, hogy nem adhat mást, csak mi lényege. Abban a pillanatban, ha rést érzékel a pajzson, rögtön erővel, hazugsággal, fegyverrel és erőszakkal próbálja betömködni a lyukakat.

a szólás- és véleményszabadságban, az emberi méltóságban. És azt is megmutatta, ki áll vesztésre. Mert hiába a pozíció, a látszólagos döntési helyzet; a tiltás mindig a gyengeség jele. Azt jelenti, hogy már maga sem hisz a saját nézeteinek védhetőségében. Akinek igaza van, az nem zárkózik el, nem bújik el, nem cenzúráz. Akinek igaza van, alig várja, hogy kikiabálhassa, bebizonyíthassa, meggyőzhessen másokat.

A menekülés, a tiltás mindig akkor következik, ha elfogytak az érvek. 

Néhány napja egy csipszreklám kapcsán, amelyben az apácák burgonyaszirommal áldoznak, pontosan azt írtam meg, hogy nem a tiltás, a feljelentgetés a megoldás, hiszen

Most, egy Péterfy Gergely nevű író (?), aki elvileg a szavak és gondolatok szabad szárnyalásának apostola kellene hogy legyen, azt írta a Facebookra a brüsszeli rendőri attakon örvendezve: „Így kell bánni a bűnözőkkel és Putyin ügynökeivel.” Senki sem adhat mást, csak mi lényege.

Nekünk gyakorlatunk van az aktuális elnyomó nagyhatalom kijátszásában, ötszáz éve csináljuk.

Az 1849-re elcsendesedő Európában egyedüliként maradtunk a szabadság zászlóvivői („Lánc csörg minden kézen, csupán a / Magyar kezében cseng a kard.”) 1956-ban mi lázadtunk fel legkeményebben és legtisztábban a bolsevizmus ellen, és a berlini falból is mi vertük ki az első téglát (lehet, hogy kár volt).

Most megint minket figyel a világ, és kénytelen valamiképpen viszonyulni a helyzethez.

Pedig nem tesz mást, csak mondja, ami logikus. De ami szerintünk logikus, az sokszor és sokaknak szélsőség. Persze megint nekünk van/lesz igazunk. Más kérdés, hogy miután kikaparjuk a sok mafla, szürke megalkuvónak a gesztenyét, az ostor talán újra rajtunk csattan.

A németek sem állnak sorba, hogy kezet csókoljanak, amiért nem kis mértékben hozzájárultunk az egyesítéshez. És valószínűleg a román soviniszták sem lesznek hálásak, ha majd, köszönhetően a mi ellenállásunknak, a szuverenista nemzetállamokat mégsem tiporják el a globalisták.

De mi nem is az elismerésért tesszük. Hanem mert mi sem adhatunk mást, csak ami a lényegünk.

*