Perintfalvi Rita átlépett minden határt – most már tényleg csak szégyenkezni tudunk miatta

„Magyarországról jönni szégyen!” – visítja világgá a hagyományos baloldali lózungot Perintfalvi Rita. Most ő az ügyeletes „magyarországróljönniszégyen”-kiabáló; döbbenetes, de mindig akad arrafelé valaki, aki magára vállalja ezt a kissé hazaárulónak feltűnő szerepet jobboldali kormányzás esetén. 

Amikor a baloldali-progresszív elitek uralkodnak, akkor valahogy mindig minden nagyon rendben van, függetlenül a valóságos helyzettől. A naiv szemlélődőben még az a benyomás is kialakulhat, hogy egyszerű pártos érdek áll Perintfalviék sirámai mögött, de ezt persze érdemes elhessegetni, hiszen amíg jobboldali ember csak propagandista lehet, ők tényleg ÚJSÁGÍRÓT termelnek ki maguk közül;

míg a jobboldal gondolattalan és mucsai, a baloldal csupa értelmiség és szellemi magaslat. Minden más, ezzel ellentétes benyomás hallucináció lehet csupán, esetleg, már megint: propaganda eredménye.

No, de vissza az ügyeletes szégyenkezőhöz, aki miatt inkább nekünk van mit szégyenkeznünk. (Katolikus testvéreimmel például azért is, mert láthatóan nem imádkozunk érte eleget.) 

hátborzongató állítását pedig azzal indokolja, hogy átlépve a határon mindenkinek (de mindenkinek ám, egyetlen külföldi sem kivétel!) Orbán Viktor jut eszébe, ha meghallja azt a szót, hogy „Magyarország”, s még azok a „bűnök” is, amelyeket a miniszterelnök „Európa ellen jelenleg elkövet”. Ez valószínűleg azt jelenti, hogy nem úgy táncol, ahogyan keresztényellenes liberálisék fütyülnek – ez volna tehát a „bűn” azonosítása amolyan progresszív-feminista-szakadár-„katolikus” módra. 

Furcsa: amikor én utoljára külföldön jártam, amint kiderült, honnan érkeztem, lelkesen beszéltek nekem arról, hogy a családpolitikánk lenyűgöző, hogy bátor álláspontot képviselünk, amikor szembe merünk úszni az árral, hogy irigykednek, amiért van érdemi nagyságú, a konzervatív értékeket valló párt a választási lehetőségeink között, hogy merünk még hazafiak lenni és nem engedjük gyermekeink agy- és lélekmosását sem. Oké, ez mondjuk életvédő konferencia volt, olyan emberek véleményét hallgattam meg hazánkról tehát, akik hisznek a család intézményében és jelentőségében, akik szerint az emberi életet a fogantatástól a természetes halálig védeni kell – akik hisznek Istenben és tudják, mit tanít a Biblia.

Olvasva főhősünk utálattól eltorzult írását, eszembe jutott az a derült nyári pillanat, amikor a HVG Szigeten forgatott kisvideója furcsa liberális önleleplezésre sikeredett. Francesca Rivafinoli meg is énekelte a Mandineren, hogy a portál által közreadott anyagban a külföldi fesztiválozók egy jelentős része nem tudta, ki az az Orbán Viktor (szükségképpen másra asszociált, ha meghallotta hazánk nevét), egy része pedig átlátott a szitán és rögtön arról beszélt: a nyugati fősodratú média állítja be valamilyennek, de hát ugye ebből még nem következik, hogy valóban ő a patás... 

Amit külföldről bulizni ideérkező fiatalok azonnal levágtak, azt tanult teológusunknak hosszú évek alatt nem sikerült. Ő még mindig nem jött rá, hogy azok, akik külföldön a Magyarország=Orbán Viktor=jajjdenincsdemokrácia=jujjmindenrosszarrafelé egyenletet bírják felmondani, azok döntően a brutálisan egyoldalú, a kiegyensúlyozott tájékoztatást legfeljebb csak hallomásból ismerő, azt véletlenül sem gyakorló, önös politikai céljait szolgáló (hogy, hogy nem: baloldali-liberális) sajtóhevület áldozatai.

Márpedig a jelenlegi nyugati sajtó a vélemények pluralitását csak apró nyomokban tartalmazza. Egyre jobban hasonlít a keletire. 

Szóval, ha olyanokkal találkozunk külföldön, akik szerint Magyarország vérciki és rossz hely, jó esély van rá, hogy olyasvalakikbe futottunk bele, akiknek tájékozottsága nem haladja meg a Frakfurter Allgemeine Zeitung, a BBC és a CNN bűvkörét.

Ők elsősorban budapestiek, meg európéerek, meg elembétékúk, meg akármi, bármi, csak magyarnak ne kelljen lenni, mert az így is, úgy is kínos érzéseket indít el bennük.

Szóval azt a jelenséget, amit Perintfalvi olyan utálattal körbeírt, nem „a 13 év” teszi, hanem az a nihilista és identitásromboló buborék, amit jó nagyra fúj a progresszió. 

Eközben a valóság az, hogy magyarnak lenni olykor nehéz, de mindig szép hivatás. A hazánk gyönyörű, van mondanivalónk a világ számára, ahogy példaadásból sem állunk rosszul, és folyamatosan teszünk le látványos, világraszóló teljesítményeket az asztalra.

mert arra, hogy bekapcsolódjon közös feladataink elvégzésébe, csak azután lesz alkalmas.

(Nyitókép: képernyőfotó Perintfalvi Rita TEDx-előadásából)