Ne köpdösd a hazát külföldön, Gulyás Márton – az ilyesmi a végén mindig visszaköp.
Tbiliszi utcáit járva az ember úgy érzi, fejből le tudná festeni a kis kaukázusi köztársaság amúgy eléggé komplikált zászlaját. A négy sarkában kis Bolniszi-kereszttel díszített nagy piros kereszt villódzik – az EU-s meg az ukrán zászlóval váltakozva – minden üzlet homlokzatán, lóg a visszapillantókról,
díszíti lobogva a legreménytelenebb panelt is.
De örmény zászló van a nyomorúságos dél-örmény határvidék utolsó rozsdás Ladájának napszítta műszerfalán is.
Pedig, ha őszinték vagyunk, nem nagy eresztés egyik ország sem. Örményország harmincezer négyzetkilométer, s a jerevániak saját bevallása szerint vidéki tájain a nyomoron kívül semmi más nincs. (Ez persze nem igaz, lélegzetelállítóak a vidéki monostorok – de hogy nem áldotta meg jámbor örmény híveit túl sokkal a Mindenható, az egészen biztos.) Földrajzát a legjobb indulattal is csak szerencsétlennek lehet nevezni; tengerpart nélkül szorult be a földművelésre kevéssé alkalmas, dimbes-dombos Kaukázusba, s ráadásul még területileg sem kontinuus, Örményország túloldalán van egy darabka Azerbajdzsán de jure is, Azerbajdzsánban meg egy darabka Örményország, utóbbi csak de facto. Grúzia annyival jobb hely mindössze, hogy van tenger és több a bor, cserébe viszont az északi szomszédot Oroszországnak hívják, és néha a grúzokba harap.
S ők mégis meg tudják becsülni a nagyvárosain kívül szegény, ezer viszontagság tépte, apró hazájukat.
Az Azerbajdzsánba ékelt örmény szakadár állam, Hegyi-Karabah – vagy Arcah, ahogy ők mondják – az összes örménynek egyaránt szívügye, annak is, aki frissen vándorolt be a libanoni diaszpórából; és a legvérmesebb ellenzékinek sem jutna eszébe az azeriekkel összefogva kormányt váltani. Grúzia meg egy emberként vágyakozik az Európai Unióba, és spekulál a háborúban Ukrajna sikerére – hátha megszületik a precedens, egy orosz szakadár állam visszahódítása, ami nekik is megnyithatja az utat Abházia és Dél-Oszétia visszaszerzése felé.
Ők és a grúzok tudják, mit hoz a megosztottság, az idegen hatalmakkal flörtölés: háborút. Űrt, ahova más nemzetek betolakodhatnak, bármilyen kicsi is legyen az ország. A nemzet gyengülését. Kis nemzetek esetén: halált. Enklávékat. Orosz rubelt.
Miért mondom ezt? Azért, mert nekünk még Trianon után is kilencvenháromezer négyzetkilométerünk maradt; három örményországnyi.
Van búzatermő földünk, gyümölcsünk ládaszám, nem szorulunk más borára, maradt nekünk tó, bérc, folyó, s minden harcunk dacára a kezünkben vannak az EU előnyei.
Az egyszerű magyar ma H Astrával jár és összkomfortos, szépen felújított társasházban lakik; de a legtöbbeknek ennél is több adatott. Nem véletlenül állunk a negyvennegyedik helyen a százkilencvenkettőből a világ országainak jómód szerinti rangsorán – ez barátok között is a legfelső negyed. Semmi, de semmi oka nincs egy magyarnak a külföld fülébe nyafogni, rimánkodni és hazát árulni. Erre bárki rájön, aki szétnéz a világon egy kicsit, esetleg úgy fordítva szemének tengelyét, hogy valamit a schengeni övezeten kívülről is lásson.
Ezért az, hogy az európai nemzetek közül egyedüliként minálunk népszokás a haza külföldi árulása, aranyérmet ér az ostobaság-olimpián, nem sokkal megelőzve a Brexitet és az ukrán külpolitika elmúlt harminckét évét.
Értelmes román, bolgár, francia vagy spanyol harsány röhögéssel vágná a lomtárba azt az emailt, melyben arra kérik: ugyan mondjon már pár mondatot egy svéd tankönyvfejezethez, amely arról szól, micsoda ócska diktatúra a hazája.
Így tesz akkor is, ha a hazája ócska diktatúra, és így tesz akkor is, ha nem. Mert világosan látja: ha a hazája nem ócska diktatúra, akkor külföldi hitelének hazug rontásával végső soron önmagának kever le egy pofont. Ha ellenben hazája ócska diktatúra, nos, akkor meg az a rossz hírem, hogy a külföld nem segít majd leváltani. Ha meg segít, az még rosszabb. Neki is. Egy világtörténelemnyi példatár segít ezt a nem túl bonyolult összefüggést belátni. Diktatúrákat sikeresen belülről lehet megdönteni, mint tette azt egész Közép-Európa az 1989-ben adódó kegyelmi pillanatban.
Mikor a külföld segít, abból Szerbia, Líbia és Irak lesz. Geopolitikai egyszeregy, hogy nem mindenki akar a nemzetednek jót, aki a kormányodnak rosszat akar.
A hazát a külföldnek mocskolni nem helyzetfüggően ostobaság, hanem ab ovo, mindig.
Ehhez képest egy ilyen felkérésre idehaza pillanatok alatt ráugrik hazánk vezető közéleti YouTube-csatornájának egyes számú arca, akinek köszönhetően ma a svéd középiskolások társadalomismeret-órán már tudományos tényként véshetik évtizedekre a fejükbe: Magyarország „megsérti a demokratikus értékeket”. Ennek elsajátításában segít egy gyakorlófeladat is: „Mondj példákat arra, miként gyengítették Magyarország demokráciáját! Kezdd a tudomány, az igazságszolgáltatás és a tömegmédia területén.”
Nincs második esély az első benyomásra; a tananyaggá nemesített hazugság akkor is közhelyszerű tény marad, ha egy percig sem volt igaz, és akkor is, ha már régen megváltozott. A svéd tankönyv ezért pont olyan szörnyű, mint az orosz.
De utóbbiban legalább nem segédkeztek itthoni hazakereskedők.
S hogy mit kaptak cserébe? Egy szép hivatkozást. Idézem: „Gulyos Márton (sic!) politikai aktivista szerint, ha egy tagállam a felszínen demokráciának tűnik, melyben például vannak általános választások, attól még a gyakorlatban lehet elnyomó rezsim.” Jól látják, igen: Gulyás Márton belerúgott a kedvükért kettőt a hazájába, ők meg a nevére sem tudtak ráguglizni cserébe. Mert ennyit ér, ennyire fontos a külföldnek Magyarország. Annyit, hogy
a forradalmai fasisztázhatók, ha a narratíva úgy kívánja, kormánya lediktatúrázható, ha kényelmetlen, a magyarok neve meg majd lesz valahogy.
Mikor Gulyás Mártont a Partizán nagy nézői felkérdezőshowján márciusban megkérdezték arról, látja-e a kivándorlásnak alternatíváját ebből a szörnyű országból, meglepő és hazafias választ adott: azt, hogy ez egyáltalán nem egy szörnyű ország, s aki megtalálja itthon a számításait, annak semmi oka kivándorolni. Ez az igazság, ez a nemzeti minimum. Ezt a Gulyás Mártont kérem vissza a nemzet számára, akiről tudhatom: tud úgy küzdeni a neki ellenszenves kormánnyal szemben, hogy közben nem felejti el közös hazánkat becsülni. Ennek a hazának árt a külföldi hitelrontás – s tizenhárom évnyi ellenzéki áskálódás mérlegét megvonva már látszik, hogy felesleges is. Nem fér bele. Értsünk a külföld természetéből legalább annyit, mint a kis kaukázusi népek. Nekünk sincs náluk sokkal több vesztenivalónk.
Külföldön ne köpködjük a hazánkat. Az ilyesmi a végén mindig visszaköp.
(Nyitókép: Mónus Márton, az MTI/MTVA)
Ezt is ajánljuk a témában
De Gulyás mellett feltűnik itt a hazánkból „kitiltott” CEU egyik dicső oktatója, valamint Guy Verhofstadt és persze Judith Sargentini is. „És ezt így hogy?” – de komolyan. Francesca Rivafinoli írása.
Ezt is ajánljuk a témában
Kerestük a Partizán alapítóját, azonban cikkünk megjelenéséig nem reagált. Amint megteszi, frissítjük írásunkat.
Ehelyett ott rohadtam szinte minden magyar tévécsatornánál.
Nem véletlen, hogy Donald Trump hivatalba lépését követően szeretné helyre rakni a cenzúra ügyét.
A norvégoknál azt is megüzenték az embereknek, hogy milyen élelmiszerekből tárazzanak be.
„Ha ezt a vörös vonalat valóban átlépik, akkor meg fogjuk szavazni a bizalmatlansági indítványt” – mondta a Nemzeti Tömörülés vezéralakja.
A TISZA Párt elnöke „céljai elérése érdekében mindenkin keresztül gázolva a magyar nyugdíjasokat emberi méltóságában sérti meg” – mutatott rá korábban az Országos Nyugdíjas Polgári Egyesület elnöke.
Egy ütős délelőtt a Sándor-palotában.
