Kedves Imre! Isten, haza, család, ilyen egyszerű – a többi lényegtelen

Ha valakire szavai, tettei (vagy akár gondolatai vagy mulasztásai) miatt rászállnak, ezeket tendenciózusan felhánytorgatják, azt a modern sajtó karaktergyilkosságnak nevezi.

Mivel senki sem szeretne gyilkos lenni (na jó, vannak ilyenek is, de a médiamunkások között azért nem alapvető), kissé riasztó valakinek a nézeteivel tendenciózusan szembeszállni. Ugyanakkor bizonyos vélemények mellett nem lehet szó nélkül elmenni, mert – látjuk mindenfelé – a legabszurdabb nézet is hirtelen akár politikai programmá, ad absurdum törvénnyé és elvárássá válhat.

Az egyéneket azért kell megnevezni, mert konkrét személyek terveiből és cselekedetiből áll össze a világ. Legfeljebb azon lamentálhatunk, érdekes-e annyira egy figura, hogy sok energiát, nyomdafestéket és elektromos jeleket öljünk bele. Hány karaktert ér meg egy-egy karakter(gyilkosság)?

Mondanak valami nagyon durvát, teljesen vállalhatatlan, könnyen cáfolható abnormalitást, és ezzel szellemi izgalomba hoznak minket. (Lehet, hogy a mesterséges intelligencia mintájára alkottak egy mesterséges hülyeséget is, az generálja ezeket a cikkeket?) 

Mi, keresztények persze sosem a személyt, hanem mindig az általa képviselt eszmét bíráljuk. Ezúttal Para-Kovács Imre két megszólalása kapcsán igyekszem az egyediből az általánosba jutva bemutatni a jelenséget. 

Elöljáróban megemlítem, hogy életemben egyszer találkoztam vele, egy vitát moderált, amit az ateista társaság képviselőjével folytattam. Noha a transzcendens kérdések tisztázása helyett alapvetően egy kormányellenességre kihegyezett projektbe futottam bele, nem őrzök Para-Kovácsról rossz emléket, a markánsan eltérő világnézettől eltekintve szinte még szimpatikus is volt.

Miért támadnak olyan bőszült erővel két kiemelt témánkra, a haza és a hit fogalmaira. Mivel joggal érezzük, hogy mindkettő veszélyben van, ezért feltekert üzemmódban vagyunk; van, aki a jegesmedvék pusztulására gerjed, más a széndioxidra, a jégtáblák olvadására vagy a bánáti bazsarózsára.

Így pontosan tudják, mivel lehet minket provokálni, talán még élvezik is: „Szeretném elmondani a kedves hallgatóknak, hogy voltak országok itt a földön, és voltak üres helyek. Mert az nem kellett senkinek, nem volt jó hely. És akkor bementek ide emberek, és azt mondták, hogy mi is ország vagyunk. És akkor a valódi országok mondták, hogy jól van persze.”

Árpádék hatalmas területet vontak uralmuk alá, gyakorlatilag veszteség nélkül. Ötven-hatvan évig rettegésben tartották az egész kontinenst. Hasonló nagyságú és megközelítően olyan jól szervezett állam, mint a Szent István-i, független egyházszervezettel és erős központi hatalommal, nem nagyon akadt a korabeli Európában.

Franciák, olaszok ilyesmiről nem is álmodhattak, a Német-római Császárság története során végig lazán kapcsolódó részekből állt. Hódító Vilmos majd csak 1066-ban kel át Normandiából. A spanyolok az Ibériai-félsziget felét birtokló mórokkal küszködnek a XV. századig. A lengyelek teljesen behatárolhatatlan területe ide-oda csúszkált. A magyar Hedvig hathatós közreműködésével a litvánokkal létrehozott perszonálunió után lenyúlták a litván területeket és még a dinasztiájukat is.

De Para-Kovács a történelmi elfogultságot jelenbeli coming outtal tromfolja, amikor így szól: (külföldön) „én mindig azt mondom, hogy román vagyok!”. 

Legalább becsülettel bevallja, hogy annak tartja magát. Így nézve egészen adekvát a viselkedése, viszonyulása a magyarsághoz, Trianonhoz.

Megköszönnénk, ha a többiek is elmondanák, igazából kik is ők. Persze, benne van az emberben a kisördög: tényleg annak tartja magát? Akkor értelemszerűen a magyar identitáshoz, kultúrához, tudathoz nem sok köze van, inkább az Adevarulba írjon cikkeket meg a bukaresti rádiónak nyilatkozzon (ha tud egyáltalán románul).

Másfelől Para-Kovács szerint „»a kereszténység a nemzetek kokainja« szlogen új fejezetet nyithatna a kelet-európai (kis) középállamok nyomorúságában”. Ebben sok új nincs, Marx már a nép ópiumának nevezte a vallást, nem értek hozzá, de a kokain valami hasonló lehet.

„Nekünk mindig ez a rohadt építés jut: kommunizmus, szocializmus, illiberális demokrácia, klerikálfasiszta mintaállam Európa szívében.” Azért válasszuk szét azt, amit magunk építünk – ezeréves állam, Aranybulla, székesfehérvári törvénynapok, vallásszabadság, vármegyerendszer, szuverenitás akár birodalmakon belül stb. – és amit építtetnek velünk: kommunizmus, nyugati demokrácia, EU stb.

Két dolgot támad következetesen: Isten, haza. De nyugodtan ide vehetjük a családot is, mert általában azt is szokták; nem véletlenül lett kiválasztva ez a hármas jelszó, ami köré mi az életünket fölépítjük. Érdekes módon aki nemzetietlen, az többnyire hitetlen is, és az LMBT kérdésben a betűszó mellett foglal állást.

Mi mozgatja őket? A tagadás ősi szelleme, mint Lucifert? A puszta rombolás a céljuk, mert az viszonylag könnyű, építeni kicsit nehezebb.

Azért olykor lebuknak, és kiderül, hogy a zuhanó repülőben már tényleg nincs ateista; egy másik nagy szkeptikus megmondóember, Vágó István egész életművét a felesége egyetlen mondattal hazavágta. Azt nyilatkozta ugyanis az özvegy a temetés előtt: „Jólesik látni, mennyien imádták, és csak azt kívánom, hogy ezt ő odafentről lássa, hogy milyen megható megemlékezések vannak róla.” 

Állítólag Voltaire azt kérte barátaitól, hogy ha haldoklik, ne hívjanak papot hozzá. Amikor elkövetkezett az agónia, mégis könyörgött érte, és a közelállók szíve megesett a szenvedőn. Elhívtak egy papot. Voltaire azonban felépült, szemrehányással illette barátait gyengeségükért, és amikor újra – immáron csakugyan – haldoklott, és megint kétségbeesetten kiabált feloldozás után, a barátok erősek maradtak, és Voltaire testi és lelki kínok között, az Úristen nélkül halt meg.

Ezért újra és újra elmondjuk, mik a vezérfonalak. A többi már az ő felelősségük.

Kedves Imre: Isten-haza-család. Ilyen egyszerű. A többi lényegtelen.

(Nyitókép: Facebook)