A kereszténység majd máshol fog újjáéledni, Afrikában és Ázsiában – katolikus pap, mesterszakács a Mandinernek

A nyár mélyén látogatunk el Kelebiára. A szerbiai Kelebiáról van szó, nem a magyarországiról. Ott szolgál plébánosként Paskó Csaba atya, aki az Apostolok Küldetése templom mellett felépített Márton Áron Közösségi Házban vár minket. Ha délibábot jöttünk volna vadászni, azt is láttunk volna bőven a perzselő pusztán, a forróság szinte meghajlítja a teret, fokozva a táj jövevényeinek tengeribetegségét. Azért azt meg kell hagyni, az Alföld sík vidéke ugyan idegen a Dunántúl szülötteinek, attól még szép. Kelebia és környéke nem terméketlen sivatag: az itteniek jó része a mezőgazdaságból él. Igaz, a forróság aggasztó. 

A közösségi ház udvarában Paskó atya nyáriasan felöltözve fogad minket. Nem kérdezzük tőle, hogy ebben a hőségben miért nem reverendában jár, valahogy mégis erre terelődik a szó. „Nincs semmi bajom vele, szeretem hordani, de nem gondolom, hogy csak azért, mert valaki pap, nem jelenhet meg más öltözékben” – mondja, miközben kitöltjük a limonádénkat a közösségi házban. Szerinte a mai világ egyébként sem úgy működik már, hogy valaki felölt valamilyen öltözéket, és akkor rögtön megkövetelheti a tiszteletet. Sokkal fontosabb, hogy kiérdemeljük – vallja. 

Persze a papkollégák között vannak, akik ennél konzervatívabbak a külsőségeket tekintve, és a hívek sem mind tudják hová tenni, hogy a papnak az egyházi hivatása mellett saját élete is van. Néha egészen komikus történetek születnek ebből a félreértésből. „Volt, hogy találkozót beszéltem meg egy családdal a plébánián. Felhívtak, hogy hol vagyok, nem találnak. Mondtam, hogy a plébánián, erre azt felelték, hogy ők is, én viszont nem vagyok ott. Kiderült, hogy a sekrestyében kerestek. Egyesek úgy képzelik, hogy a pap a mise után bemegy a sekrestyébe, leül egy székre, és ott ül a következő szertartásig” – meséli megbocsátón mosolyogva. 

„Nem maga írt szakácskönyvet?” 

Újra meg kell állapítanunk: a pap is ember, akinek az egyházi szolgálatán kívül is van élete. Ez Paskó atyára hatványozottan igaz. Őt sokaknak nem is kell bemutatni, hiszen bő egy évtizede szerepelt Borbás Marcsi gasztroműsorában, ami meghozta számára a magyarországi ismertséget. 

Azt viszont kevesen tudják, mi terelte erre az útra Paskó Csabát. A papi mellett ugyanis először egyetlen másik szakmát űzött: a karnagyét. A főzés gyermekkora óta érdekelte, de csak akkor kezdett el magas szinten foglalkozni a gasztronómiával, amikor a zenei karrierjének akart lökést adni. Ez elsőre furcsán hangozhat, de a végére tökéletesen érthetővé válik minden. Paskó Csaba így mesél minderről: 

Volt olyan év, hogy negyven koncertem volt. Nemzetközi díjak garmadáját kaptam meg. Mindezek után a képembe mondta egy szerb politikus, hogy velem az az egyetlen baj, hogy Paskónak és nem Paškovićnak hívnak, ezért a szerb kultúrlobbi nem tud velem mit kezdeni.” 

Mindez 2009 körül történt, akkorra a délvidéki magyarság túl volt egy óriási lélekszámcsökkenésen, érezni lehetett, ahogy változik a légkör a helyi politikában is, a döntési pozíciók jelentős részét már szerbek birtokolták. A politikus megjegyzése egyértelmű üzenetet közvetített: Paskó Csaba ne számítson rá, hogy a következő évben lesz bármilyen szerződése a Szabadkai Filharmóniával. 

Hasonlóan járt az Újvidéki Zeneakadémiával is. Ott egy befolyásos szerb kultúrmenedzser őszintén megmondta neki: túl erős a városban a szerb nacionalizmus, nem fogadnák el, hogy Szabadkáról hívnak egy magyart, hogy megmutassa nekik, mi a klasszikus zene. „Akkor már inkább hívok Svájcból egy harmadrangú templomi kórust, azt jobban el fogom tudni adni, mint a maga koncertjét” – mondta a kultúrmenedzser. 

„Akkor fordult meg először komolyan a fejemben, hogy elmegyek innen. »A hülye fejem, hogy eljöttem Grazból, ahol magyar lelkész voltam, és az opera kórusában énekeltem« – mondogattam magamnak. Meg azt is, hogy ezekkel a képességekkel és munkamorállal bárhol jobban élhetnék. És akkor az egyik volt diákom azt mondta, ne így nézzem a dolgokat. Azt mondta: »Figyelj, neked hobbid a főzés, gyűjtöd a szakácskönyveket, annyi jót főztél már nekünk is. Írj egy szakácskönyvet, de ne általános receptkönyvet, hanem legyen az a címe, hogy Paskó atya a konyhában, hogy mindenki tudja, te pap vagy, aki jól főz. Én lefordítom neked szerbre, és meg fogod látni, hogy egészen másként fognak onnantól rád nézni«” – idézi fel. Megfogadta a tanácsot: a könyv megjelent, a hátlapján egy fotóval, amelyen karmesterként vezényel. És bejött. Az állami televízió a kulturális hírekben számolt be arról, hogy egy bácskai magyar pap szerb nyelvű szakácskönyvet jelentetett meg, hiszen ilyen addig nem volt. „Két hétre rá beültem egy taxiba, vártam, hogy elinduljon, de a taxis csak méricskélt, majd kibökte: »Nem maga az a pap, aki szakácskönyvet írt?«” 

A tanítványnak igaza volt, ezek után hívták meg Újvidékre vezényelni Pergolesitől a Stabat Matert. „Már nem egy magyar voltam ott Szabadkáról, hanem az a pap, aki szakácskönyvet írt, és aki egyben karnagy is” – foglalja össze, miként nyíltak meg előtte a kapuk a Vajdaság székvárosában. 

Sosem szűnik meg pap lenni 

A gasztronómia szekere azonban olyan jól megindult, hogy már nem lehetett róla leszállni. Nem mintha Paskó Csaba bánta volna ezt egy pillanatig is. Szegeden elvégezte a szakácsiskolát, aztán új szakmájában is elkezdtek jönni az elismerések, díjak, kitüntetések. 

Paskó atya azonban azt vallja, sosem szűnik meg pap lenni. Hiába más szakmákról van szó, ezeken keresztül is lehet Istent szolgálni. A plébános előszeretettel idézi Loyolai Szent Ignác mottóját, amely úgy szól, hogy „mindent Isten nagyobb dicsőségére”, s kiegészíti azzal, hogy „mandulával töltött csokigolyóval is lehet magasabb célokat szolgálni”. Jó, jó, de hogy működik ez a gyakorlatban? – vetjük fel. Az atya erre elmeséli: egyszer egy asszony elhozta hozzá a férjét, hogy a közösségi házban ünnepeljék meg a férfi ötvenedik születésnapját. Kaptak egy fine dining borvacsorát. „Engedje meg, hogy mondjak valamit – lépett oda az ünnepelt távozáskor Paskó Csabához. – Napok óta gyomorgörcsöm van, hogy egy paphoz hoz a feleségem. Mit kezdjek egy pappal én, aki templomba nem járok?” A férfinak a rossz gyermekkori élmények, a dohos hittanterem és a mogorva, szigorú plébános jutott eszébe, amikor meghallotta, hogy egy plébániára mennek ünnepelni, ám az este után teljesen megváltozott a szemlélete a papokat és az egyházat illetően. 

A zenében is jelen van Paskó atya életében a papi szolgálat. Mint mondja, ő nem egyszerűen karnagy, hanem papkarnagy, aki igyekszik nem csak zenei formatani kérdésekről beszélni a zenészeknek. Például ha egy Kyrie-tételt kell előadni, el tudja magyarázni, hogy a műben mennyire fontos motívum az alázat és a remény, amikor az ember kegyelemért fohászkodik Istenhez. „Ez az én számból teljesen máshogy hangozna, ha nem lennék pap” – vélekedik. 

Bármibe fogott Paskó Csaba, siker koronázta törekvéseit. A siker pedig mindig jó táptalaja a kísértésnek. Ráadásul mi bosszantaná annyira az ördögöt, mint egy sikeres pap? A plébános felvetésünkre elárulja: találkozott kísértéssel az életében, a legerősebb ezek közül az volt, hogy ne térjen haza. Paskó Csaba ugyanis a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetemen végzett karvezetés-ének szakon 1999-ben. „Már ki volt tűzve a diakónusszentelésem itthon, de nem tudtam hazajönni, mert Miloševićék nem engedtek volna ki az országból a háború miatt; ugyanaz volt, mint most Ukrajnában. Úgyhogy inkább elmentem Grazba elvégezni az ottani zeneakadémiát, és csak 2005-ben tértem haza. Voltak, akik megkérdezték, megbolondultam-e, hogy visszajöttem, amikor mindenki elmegy innen” – emlékezik vissza. 

Ráadásul 1999-ben, tudva, hogy nem tud hazatérni a diakónusszentelésére, Mayer Mihály püspök felajánlotta neki, hogy átveszi a Pécsi Egyházmegyéhez. Még célzást is tett arra, hogy ha marad, nem „egyszerű” plébános lesz, hanem mint karnagyra is számítanak rá. „Gyakorlatilag az ölembe hullott volna a világszínvonalú pécsi zenei infrastruktúra huszonnégy éves koromban, én mégis azt válaszoltam abban az óriási, tekintélyt parancsoló püspöki palotában, hogy megtisztel az ajánlat, de haza akarok menni – idézi fel. – 

Meggyűlölt tekintély 

Időközben átmegyünk a konyhába, hogy Csaba atya ebédre palóclevest és mákos rétest készítsen nekünk. Amikor a fazék tartalma sercegni kezd, kíváncsiak leszünk a mesterszakács véleményére is a magyar gasztronómia egyik legvitatottabb kérdésében, amely családok identitásának is eleme, és akkora hévvel képesek egymásnak ugrani rajta az emberek, mint a Capuletek és a Montague-k: mikor kell belerakni a pirospaprikát az ételbe? Az atyán viszont semmilyen érzelem nem mutatkozik ebben a kérdésben. Kimért, profi hangvételben fogalmazza meg: ő csak a hús lepirítása után fogja beletenni, mégpedig azon egyszerű okból, mert máskülönben nem tudná megpörkölni a húst, mielőtt főzni kezdené. 

Míg a palócleves rotyog, átmegyünk a templomba néhány reverendás fotó elkészítése erejéig, majd kifelé menet szóba kerül a hőség. Nemrég a templom előtti füves placc még tele volt öreg, dús lombú fákkal, de ki kellett vágni őket, mert elpusztultak a szárazságban. A templomkert még hagyján, de a környéken a legtöbben mezőgazdaságból élnek. Paskó atya értük aggódik a legjobban, hiszen ha továbbra is ilyen gyakran lesz aszályos nyár, sokan nagy bajba kerülhetnek. 

Visszatérve a konyhába vendéglátónk nekikezd a rétestészta nyújtogatásának. Közben más, globális és egyszerre lokális jelentőségű témák is felmerülnek. Háborúk, migráció, a kereszténység jövője és minden, ami inkább ebédlőasztaloknál szokott előkerülni. Felmerül például: mi lesz, ha az európai civilizáció elvirágzik, ha semmilyen eszközzel nem lehet megállítani a hanyatlását? 

Már most is hódít ezeken a kontinenseken, Latin-Amerikában pedig még mindig nem gyengült meg” – állapítja meg higgadtan a szakácskabátos tiszteletes, a kétségbeesés és az aggodalom legkisebb jelét sem mutatva, miközben a tésztanyújtásra is tud koncentrálni. 

Később ezzel kapcsolatban még megjegyzi, hogy a fejlett világ akkor indult el rossz úton, amikor meggyűlölte és elvetette a tekintélyt – ennek a következményeit tanárként is egyre gyakrabban tapasztalja. De nem faggatjuk sokat erről, ugyanis feladatot kapunk: a rétestészta megmaradt széléből csipetkét kell szaggatnunk a levesbe. 

„Visszatérve arra, amit a pirospaprikáról kérdezett – mondja Paskó atya már ebéd közben, mikor elégedett arcokat lát maga körül –, lehet sok mindenen vitatkozni, hogy mit, mikor és hogyan kell vagy szabad beletenni az ételbe, de a végén egy a fontos: finom lesz-e a végeredmény? Egyáltalán: lesz-e íze neki? Ha van, amitől félek ezen a világon, az az, hogy az ételeim ízüket vesztik. Akkor szólítson magához a Jóisten, ha ez megtörténik!”

Nyitókép: Földházi Árpád