Kétszázmilliós Lendület-ügy: mellébeszél az MTA

Nagy port kavart az MTA Lendület-pályázatának egyik nyerteséről, Szilágyi Emőkéről írt cikkünk, amelyben azt állítottuk, hogy az irodalomtörténész aligha felel meg a Lendület pályázati követelményeinek, miszerint azt nemzetközi kiválóságoknak szánják – ennek bizonyítékául Szilágyi tudományos publikációinak listáját néztük át, amelyből kiderült, hogy alig van néhány. Emellett forrásainkra hivatkozva jeleztük annak gyanúját, hogy esetleg Szilágyinak az Akadémiai Dolgozók Fóruma nevű, mára balos csoportosulássá vált szervezetben való vezető szerepvállalása is hozzájárulhatott a pályázat elnyeréséhez.

Rengeteg támogató és jópár kritikus hozzászólást, levelet kaptunk, emellett az MTA két közleményt is kiadott a témában (pontosabban az Eötvös Kutatóhálózat Bölcsészettudományi Kutatóközpontja adta ki az egyiket, a Lendület a másikat). Mindkét közlemény hangsúlyozza azt, hogy nem volt politikai megfontolás a döntés mögött, illetve hogy a nemzetközi publikálás sokkal nehezebb ezen a területen, ezért a tudománymetria módszereivel számon kérni Szilágyin nemzetközi publikációkat nem érdemes. Többen pedig azt jelezték nekünk, hogy a bölcsészettudományok alulfinanszírozottak, ezért minden forrásnak örülni kell. 

Kezdjük a politikai megfontolások kérdésével. Elfogadjuk természetesen, hogy a döntési folyamat „szigorúan szabályozott”, de tekintve, hogy a döntés részletei nem transzparensek, nem tudjuk, ott mi történt, ha akarjuk, elfogadjuk ezt az állítást, ha akarjuk, nem fogadjuk el. 

(Egyébként az Irodalomtudományi Intézet legendás az érdekérvényesítő képességeiről.)

Érdemes tehát többet foglalkozni a másik állítással, melyet a két MTA-közleményen kívül több hozzánk forduló is megfogalmazott, és amely arra vonatkozik, hogy a bölcsészettudományok alulfinanszírozottak, a kutatók megérdemlik a támogatást, Szilágyi Emőke jó irodalomtörténész, és ezen a területen sokkal nehezebb nemzetközileg publikálni, mint például természettudományos területeken, hiszen nemzeti sajátosságokról van szó, és fontos a nemzeti kulturális örökség kutatása, feltárása. Ráadásul a bölcsészek inkább könyvekben mérik a sikert, nem folyóiratcikkekben.

Ahogy a közlemények fogalmaznak: „A nemzetközi láthatóság és hivatkozottság nem az egyedüli értékmérő az ilyen munkák esetében, tétjüket azonban ez nemhogy eljelentéktelenítené, inkább fokozza.” Illetve: „A nemzetközi idézettségnek a természettudományokéhoz hasonló számonkérése bénítóan hatna a tipikusan nemzeti témájú kutatásokra (magyar történelem, irodalomtörténet, nyelvtörténet stb.), a pályázatokon a fiatalok esélytelenek lennének, ami éppen a nemzeti kultúra kutatásának rovására menne. Jelen esetben a latin nyelvű forráskiadások online hozzáférhetővé tétele növeli a nemzetközi láthatóságot.”

Nos, mindez mellébeszélés. A Mandiner 2023. július 6-i számában magunk is foglalkoztunk ezzel a témával, összefoglalva a problematikát. Ezzel együtt mégiscsak arról van szó, hogy a Lendület pályázati kiírása szerint: „A Lendület program célja a hazai fiatal kutatóbázis erősítése nemzetközi szinten kimagasló teljesítményű kutatók és kiemelkedő fiatal tehetségek külföldről történő hazahívásával, illetve itthon tartásával. A Lendület program a kiválóság és a mobilitás együttes támogatására irányul, ennek megfelelően célja, hogy a befogadó kutatóhelyeken áttörő eredményeket ígérő kutatásokat végző kutatócsoportok számára biztosítson forrást. A pályázati modell hazai és nemzetközi jelentősége és sikere nemzetközi mércével is meghatározó és példamutató.”

Emellett annak idején Pálinkás József MTA -elnökként a Lendület programot úgy hirdette meg, mint a legtekintélyesebb Európai Uniós tudományos pályázat, az ERC előszobáját. A pályázati feltételek közt ma is ott van, hogy: „A kategória nyertesei vállalják, hogy a Lendület támogatás ideje alatt pályáznak az Európai Kutatási Tanács (European Research Council, ERC) valamelyik kiválósági felhívására.” Szilágyi Emőke tehát vállalta, hogy pályázni fog ERC-re. 

Ha a bölcsészettudomány alulfinanszírozott, akkor ezt a problémát nem azzal kell megoldani, hogy egy nemzetközi kiválóságoknak odaítélendő pályázati pénzt odaadunk valakinek, aki aligha nemzetközi kiválóság. Az MTA-nak lehetősége van kiírni más pályázatokat is, miért nem ír ki másfélét, főleg itthon publikáló bölcsészkutatókra szabva? Az OTKA például pont ráillik Szilágyira, de korábban kapott Bolyai-ösztöndíjat is. Jelen sorok írója egyébként bölcsészként abszolút a bölcsészek mellett van.

A nemzetközi publikálás nehézségei léteznek ugyan, ám mégiscsak az a helyzet, hogy Szilágyi Emőke doktorija 2013-as megvédése óta, 

azok sem jelentősek. Aki főállásban kutat, annak igenis van lehetősége arra, hogy évente egy-két cikket benyújtson magas presztízsű folyóiratoknak – Szilágyi Emőke vagy nem nyújtott be ilyeneket, vagy ha benyújtott, visszadobták azokat. Ha pedig a bölcsészek főleg kötetekben szeretnek publikálni – bölcsészként tudok ezzel a szemlélettel azonosulni –, akkor hol van a nemzetközi kötetek sora? 

Még egyszer szeretném hangsúlyozni: nem azt állítom, hogy Szilágyi munkája értéktelen – bizonyára nagyon is értékes. De mindkét közlemény figyelmen kívül hagyja a Lendület fő célját: a nemzetközileg már bizonyított tudósok támogatását. Szilágyi aligha bizonyított nemzetközileg. Legalább három olyan elbukott bölcsész pályázóról tudunk, akiknek a Magyar Tudományos Művek Tárában szereplő statisztikái, a Scopus és a Google Scholar szerint is összehasonlíthatatlanul nagyobb a nemzetközi ismertsége. Vajon nem hasznosult volna-e jobban az a kétszázmillió, bölcsészterületen maradva, ha ők kapják? És vajon miért van az, hogy a Lendület-támogatások 80 százaléka természettudományokra megy el? Miért nem kap akkor több bölcsész ilyen támogatást? Miért van az, hogy a Lendület-pályázatok bölcsészszekcióján rendszerint az MTA (illetve az Eötvös Kutatóhálózat) és az ELTE nyer, 

Szilágyi Emőke tehát vállalta, hogy pályázni fog ERC-re. Ezt bizonyára teljesíteni is fogja, pályázni bárki tud, de hogy eddigi teljesítménye fényében meg is nyerje, az erősen kétséges. Azzal tehát, hogy ő kapta a pályázatot, valószínűleg olyanok estek el az ERC-re való felkészülés lehetőségétől, akik nála jóval nagyobb eséllyel pályázhattak volna rá. 

Az érvelés, hogy ilyen magyar vonatkozású bölcsész témában nem lehet rangos folyóiratokban publikálni, részint helytálló. Tény, hogy a szűk tudományterületeken keletkezett cikkek nem tudnak olyan nagy idézettséget produkálni, mint a populárisabb témák, ezért a fontosabb folyóiratok sokszor a harmadik és negyedik negyedbe esnek a rangsorolásban, azaz Q3-asak vagy Q4-esek. Ettől azonban még lehet magas a presztízsük, és lehet a bennük megjelent cikkeket hivatkozni. Ha egy adott alterület legmegbecsültebb, de „csak” Q4-es lapjába ír valaki, az már azt jelenti, hogy a nemzetközi szakma elismeri az illetőt és tagja a közösségnek. Ellenkező esetben ez legalábbis kétségbe vonható, és akkor diplomatikusan fogalmaztam.

Egyébként a nemzeti témában való nemzetközi publikálás nehézségeit enyhíti, hogy 

mivel azt csak az tudja megcsinálni, aki például tud magyarul és kutat a magyar levéltárakban – amit Londonból vagy Bostonból nehéz megtenni. Emellett a bölcsészettudományokon belül minden vizsgálható valamely nagy, nemzetközileg is izgalmas alterület részeként. Szilágyi védelmezői is épp azzal érvelnek, hogy Oláh Miklós mennyire fontos nemzetközileg, hiszen, egyebek mellett, Rotterdami Erasmussal levelezett. Emellett a publikálás akkor nehezedik meg rendkívüli módon, ha valamely olyan témáról van szó, ami jelenleg ideológiailag erősen átitatott, és a progresszív értelmezés ledominálta az adott területet (faji kérdés, kisebbségek, gender, stb). Szilágyi kutatási területe vélhetően nem ilyen, azaz ideológiai kötöttségek nélkül publikálhat.

A teljesség igénye nélkül itt egy gyors, hevenyészett lista arról, hogy milyen folyóiratokba írhatott volna Szilágyi Emőke: Oláh Miklós humanista és történész (Renaissance Studies Q3, Renaissance Quarterly Q1, és még egy sor hasonló); Habsburg Mária magyar királyné magántitkára volt, aki később Németalföld régense is lett (Journal of Austrian studies Q3); 1562-ben, először pécsi, majd esztergomi kanonok később, 1553-tól haláláig, a magyar katolikus egyház legmagasabb méltósága: esztergomi érsek. (Catholic Historical Review Q4); nevéhez fűződik a nagyszombati Jezsuita Akadémia megalapítása. (Journal of Jesuit Studies Q2); ő alapította az első egyetemi könyvtár, a mai ELTE Egyetemi Könyvtár elődjét (Library & Information History Q3); az ellenreformáció és a vallási üldözés kezdeteiben érsekként nagy szerepe volt egyházmegyéje területén (Renaissance and Reformation Q4); és akkor még nem is beszéltünk arról, hogy maga a latin kézirat feldolgozása módszertanilag is érdekes lehet (Manuscript Studies Q3). Ha egy laikus némi keresgélés után talál ennyi, a témához passzoló szakfolyóiratot, akkor a téma szakavatott, főállású kutatója nyilván találhatna még többet. Az, hogy a bölcsészek jobban kedvelik a köteteket, nem jelenti azt, hogy ne publikálhatnák eredményeiket, részeredményeiket és azok értelmezéseit folyóiratokban is. De jelzem, a forráskiadáson és egy szócikknyi fejezeten túl nem kötődik Szilágyi nevéhez például Oláh Miklós életét, pályáját, költészetét bemutató nemzetközi kötet.

Ha valakiken nem lehet számon kérni a főállású kutatókra vonatkozó, kortárs elvárások szerinti publikálást, azok az idős bölcsészkutatók, hiszen az ő életükben nem ezek voltak a publikálási elvárások. Azaz tévedés azt mondani, hogy köteteik és tanulmányaik nem tudományosak, csak mert nem a mai elvárások szerint készültek (az ilyen számonkérést és leminősítést ugyanis Szilágyi Emőke egyes védelmezői rendszerint megteszik). Természetesen nem csak az lehet igaz és tudományos, ami Q1-Q4 lektorált szakfolyóiratokban jelenik meg, de jelen témánk szempontjából ez irreleváns. 

Emellett akármennyire nem lehet abszolutizálni a tudománymetriát, meg nem érdemes fetisizálni a nemzetközi publikációkat, 

Elvégre a Lendület is egy kalapban tart számos bölcsészettudományt, összehasonlítva az almát a körtével, azt pedig úgy lehet, hogy például megnézzük, a maga területén ki mennyit és hol publikál. Még egyszer:  ha valaki tíz éve főállású kutató, volt lehetősége, alkalma és ideje szakcikkekkel bombázni nemzetközi folyóiratokat. 

Mindezzel együtt reméljük, hogy a kétszázmilliót jól használják fel, bár számos, nagyobb nemzetközi teljesítményű pályázónak rossz a szájíze.