Így szorulnak ki a konzervatívok a társadalomtudományokból

„Az első interjúalanyunkkal találkozunk egy levelekkel teli parkban, egy mérföldre a tekintélyes kutatóegyetemtől, ahol dolgozik. Ugyan találtunk egy félreeső helyet, interjúalanyunk ideges volt és halkan beszélt. Mikor lépések hallatszottak a közelből, elhallgatott, szemei kutatve kerestek. Amint a lépések hangja eltávolodott, folytatódott a beszélgetés. Tekintve a helyzetet, valaki azt hihetné, hogy az illető valami botrányos dologról beszélt. Valójában az illető professzor csak azt nem akarja, hogy kitudódjon, hogy republikánus. E titkát gondosan óvja” – írja Jon A. Shields és Joshua M. Dunn Sr. a pár évvel ezelőtt megjelent, amerikai jobboldali-konzervatív professzorok helyzetéről szóló munkájában, a Passing the Rightban melyhez 153 ilyen professzort kérdeztek ki.

A szivárványos kampány és a tudományos objektivitás

A szakirodalomban kibontakozó kép az amerikai társadalomtudományos világról meglehetősen lehangoló:

Már csak ezért sem igazak a Szivárványcsaládokért Alapítvány (pontosabban a melegpárok örökbefogadásáért küzdő marketingkampány csapatának) posztjainak azon állításai, melyek az általuk hivatkozott kutatásokat megkérdőjelezhetetlenül elfogulatlan, objektív és megkérdőjelezhetetlen kutatásoknak tartják. Az alapítvány azt igyekszik kommunikálni, hogy az általa a melegpárok örökbefogadása mellett hivatkozott kutatások megkérdőjelezhetetlen szaktekintélynek számító folyóiratokban jelentek meg, és tudományos konszenzus van felőlük. Az ezt a konszenzust megkérdőjelező kutatók (például Mark Regnerus) kutatásai pedig szerintük ugyan tudományosnak látszanak, de nem azok.

Azon állításunkat, miszerint a társadalomtudósok többsége baloldali, ezért az egész szakma elfogult, és ez a kutatások módszertanában, eredményeiben és a lektorálás folyamatában is megmutatkozhat, összeesküvéselméletnek titulálták. Pedig teljesen egyértelmű, hogy az LMBTQ-mozgalom céljaival ellentétes eredményekre jutó (akár amúgy liberális meggyőződésű) tudósok a kutatásaikat nehezebben publikálhatják, nagyobb a veszélye, hogy azokat visszavonatják, és akár még az aktivisták is kikészítik őket (mint Lisa Littmannal tették a transzaktivisták). Ezért most bemutatjuk, hogyan működik az amerikai társadalomtudományos világ, és miként elfogult politikailag. 

Arról már írtunk korábban, hogy a posztmodern paranoia miként falja fel az amerikai egyetemi világot (Így teszi tönkre az egyetemi szabadságot a lopakodó szélsőbal). Arra is rámutattunk, hogy éppen a társadalomtudományok világára egyre jellemzőbb a tudományosság bevett kritériumait a nyugati, fehér, heteró férfi hatalmi cselének tartó kritikai elméletek elfogadása, azaz abszurd módon az történik, hogy a módszertani objektivitást és

(lásd például Kohán kolléga cikkét a kritikai fajelméletről és más kamutudományokról). Most tovább megyünk.

Végük lenne

Az említett professzor szociológiát tanított és kutatott, és ekkor már sok éve, hogy rejtegette politikai meggyőződését a munkahelyén. Mint mondta: egy 2004-es vacsorán George W. Bush újraválasztását kollégái a felvilágosodás elleni szavazásként értékelték. „Mosolyogtam és bólontottam. Hét éve ezt csinálom.”

Nincs egyedül: Nate Honeycuttnak a Western Psychological Associotion egy 2013-as konferenciáján tartott előadása szerint a kaliforniai állami egyetemi hálózat kutatása szerint a konzervatív professzorok sokkal inkább félnek nyilvánvalóvá tenni a politikai meggyőződésüket, és inkább eltitkolják azt, mint a baloldaliak. 

Yoel Inbar és Joris Lammers szerint ennek oka az, hogy a konzervatív professzorok „sokkal ellenségesebb környezetben” dolgoznak, mint a baloldaliak. Neil Gross és Solon Solomons kutatása arra jutott, hogy a konzervatív professzorok 81 százaléka szerint a felsőoktatási intézmények összességében a baloldali nézeteket preferálják. Még a liberális professzorok 30 százaléka is úgy gondolja, hogy konzervatív kollégáik barátságtalan környezetben kénytelen dolgozni.

– mondja egy másik jobboldali professzor. Hozzáteszi: „Veszélyes még egy konzervatív gondolat is az egyetemi campuson, hiszen hirtelen kijöhet a számon”. 

Az, hogy a társadalomtudományok területén, legfőképp a szociológiában és az antropológiában többségben vannak a baloldali elkötelezettségű, gyakran aktivista tevékenységet is űző kutatók, statisztikai adat: Amerikában az olyan, viszonylag „konzervatív” területeken, mint a közgazdaságtan, három az egyhez a baloldaliak túlsúlya; az olyan, „mérsékelt” területeken, mint a politikatudomány, ez az arány öt az egyhez; az antropológia és a szociológia területén viszont húsz az egyhez a baloldali meggyőződésű professzorok túlsúlya.

Feltételezik, hogy balos vagy

Mások épp azt tapasztalták, hogy ha nem állnak elő konzervatív nézeteikkel, akkor a kollégáik adottnak veszik, hogy demokrata szavazók. „Mindaz alapján, amit eddig hallottam, feltételezik, hogy mindig a demokratákra szavazok. Nem hozzák fel a témát, mert egyszerűen csak úgy tudják. Minden szociológus demokrata” – mondja az egyikük a Passing the Rightban.

Másikuk úgy fogalmaz: „Az egyik lefrusztrálóbb dolog az egyetemi életben, hogy mindenki feltételezi, hogy liberális demokrata vagy.” Az illető politikatudós kifejti: 2008-ban nagy vita volt a szakon arról, hogy Barack Obama vagy Hillary Clinton lenne jobb elnök. 

Mikor egy adott környéken akart házat bérelni, még arra is figyelmeztették kollégái: „nem akarsz ott élni, ott mindenki Bushra szavaz”.

Egy harmadik professzor megjegyzi: a liberális professzorok számára egyszerűen elképzelhetetlen, hogy valaki a kollégáik közül ne értsen velük egyet, és ne oda szavazzon, ahová ők. Számára a helyzet, hogy ő titkos konzervatív, nem frusztráló, hanem vicces, és inkább általában azt kell megállnia, hogy elröhögje magát egyes, politikailag kényes helyzetekben.

Így aztán óvatos és rafinált technikák alakulnak ki arra, hogy az egymást felismerő konzervatív egyetemi tanárok politikai barátokat találjanak. Egyikük például elmeséli, hogy egy kollégája megtudta, hogy egyszer Ayn Rand orosz emigráns libertárius szerző egyik regényét említette, amiből már sejtett valamit. Elmentek kávézni egyet, s hosszú beszélgetés után megkérdezte tőle: milyenek a politikai nézetei? Ő azt válaszolta: sokkal inkább középen áll, mint a legtöbb akadémikus. Aztán visszakérdezett, végül bevallották egymásnak, hogy konzervatívok. A beszélgetés végén mindketten leszögezték, hogy a magánbeszélgetés titokban marad, és erről soha sem beszélnek az egyetemükön.

A kötetben számos konzervatív professzor elmeséli, hogy

valamint nem publikált konzervatív lapokban. Egyikük, egy politikatudós például kinevezése után cowboykalapot kezdett hordani, keresztény konferenciákra kezdett járni, és fotókat posztolt arról, hogy lőni tanítja a fiát. „Azaz nem valamiféle kifinomult klubrepublikánusként lépett elő, hanem kemény evangéliumi konzervatívként, abszolút vidéki életmóddal. Nem csoda, hogy a kollégái meg voltak lepődve.” Volt olyan politikatudós, aki a kinevezéséig tartogatott számos esszét, amelyet jobboldali lapokban szeretett volna publikálni, és amint megvolt a professzori kinevezése, egy év alatt 22 szöveget közölt le konzervatív magazinokban. Emellett átalakította a kutatásait is, és első, semleges hangvételű könyve után elkezdett dolgozni az amerikai konzervatívok liberális kritikáinak kritikáján. 

A szociológia, mint politikai projekt

A szociológia messze van attól, hogy „a társadalom puszta tudományos vizsgálata” legyen – állítja Christian Smith a szociológia szent küldetéséről szóló könyvében, leszögezve: a szociológusokat „spirituális elköteleződések hajtják, egy spirituális projekt szolgálatában”. E projekt céljai pedig – teszi hozzá – egybeesnek az amerikai baloldal céljaival. A szociológia ugyanis elkötelezett „az emancipáció és egyenlőség víziója mellett, és minden emberi lényt meg akar morálisan erősíteni, mint autonóm, magát irányító” egyént, akinek joga van olyan identitást létrehozni, amilyet csak akar.

Ez a szociológiai projekt nem az örökölt helyzet megőrzését tűzte ki célul, hanem épp ellenkezőleg: a bevett helyzet felborítása a célja.

melyet a felvilágosodás, a liberalizmus, a marxizmus, a reformista progresszivizmus, a pragmatizmus, a terapeutikus kultúra, a szexuális felszabadítás, az emberi jogok, a feminizmus és hasonlóak fejlesztettek ki.” 

Nem mindegy persze, hogy milyen konzervatív véleményeknek lehet valamennyire hangot adni, és mit kell mindenképp elhallgatni. Egy irodalomprofesszor például azt mondja Shield és Dunn könyvében: a szabadpiaci nézetek megtűrtek, de ha valaki ellenzi az abortuszt, az azonos neműek „házasságát” és akár a lehetőségét is felveti annak, hogy nők és férfiak közt vannak különbségek, annak vége. A nemek közti különbségek tagadása pedig „alapvető fontosságú” a gender szak számára. 

Egy kis katolikus főiskola filozófia professzora úgy nyilatkozott: aggódik, nehogy kollégái rájöjjenek, ki a férje, aki konzervatív blogot vezet és ilyen esszéket ír, akkor ugyanis

Ezért aztán a férje meg sem jelenik iskolai eseményeken. 

Egy mormon politikatudós sosem fejti ki nézeteit a homoszexualitásról és az abortuszról, és Yancey kutatásai szerint jól teszi, mivel mormonoknak kevésbé szívesen ítélnek oda egyetemi állásokat a társadalomtudományok területén. De még az esélyegyenlőségi politikák és a kvóták ellenzése is problematikus: „Istenem, nem, nem! Ez is egy olyan dolog, amivel kapcsolatban jobb, ha csöndben maradsz. Egy egyetemen nem mondhatod, hogy ellenzed az esélyegyenlőségi intézkedéseket”. 

Egy tekintélyes egyetem fiatal szociológusa úgy fogalmazott: „Szerintem ha megtudnák, hogy a családom a Republikánus Pártban politizál, az nekem nagyon árthatna. Szóval ezért aztán egyáltalán nem beszélek erről.” 

Egy másik egyetem politikatudósa megjegyezte, hogy mikor még segédtanár volt, egy idősebb professzor az mondta:

Mikor az illetőről kiderült, hogy a republikánusok helyi szervezetének is dolgozik, kollégái igencsak kiábrándultak belőle: „Kollégáim közül jópáran lesokkoltak és csalódottak voltak. Szerintem azt gondolták, hogy ha tudták volna ezt tíz évvel korábban, akkor nem vettek volna fel. Egyesek pedig egyszerűen nem beszéltek velem többet.” Egyben kevesebb összejövetelre is hívták meg.

Diszkrimináció minden szinten

A Passing the Right című kötetben nyilatkozó professzorok szerint már a tanszéki állásokra való felvételinél is figyelik a politikai nézeteket, melyek kikövetkeztethetőek az illető közösségi médián tett kommentjeiből, fotóiból, az öltözékéből, a kutatási témáiból és akár a folyóiratokból is, amelyekben publikál. Jól kifejezi a társadalomtudományok területén bevett, tipikus meggyőződést Paul Lazarsfeld és Wagner Thielens 1958-as könyve, a The Academic Mind, ami szerint a konzervatív beállítottság egyszerűen alkalmatlan az akadémiai munkára. A vallásos és kulturális konzervatívok különösen alkalmatlannak vannak ítélve, mivel az ilyen meggyőződés az egyetemi világ szemében szembemegy annak „alapértékeivel”. 

Shield és Dunn szerint egyre több bizonyíték van rá, hogy az egyetemi állásoknál

George Yancey kutatásai szerint egy szociológia szakon a felvételt intéző professzorok 30 százaléka kevésbé támogatna olyan jelöltet, akiről tudják, hogy republikánus; valójában pedig a döntnök profok többsége kommunistákat részesítene előnyben, ami nem csoda, hiszen a negyedük eleve marxistának tartja magát. A magukat nyitottnak és toleránsnak tartó egyetemi tanszékeken tehát ugyanúgy uralkodó a csoportgondolkodás és a csoportkonfomitás. 

Yancey úgy találta, hogy az angol, a történelem, a az antropológia és a politikatudomány szakon sok professzor demokrata meggyőződésű jelöltek felvételét támogatná új kolléga gyanánt, szemben a republikánusokkal, zsidókkal és protestánsokkal. Az angol és antropológai professzorok kétharmada konkrétan azt mondta, hogy ha kiderülne számukra, hogy egy kolléga „fundamentalista” keresztény, az tönkre tenné az illető karrierjét. Gary Tobin és Aryeh Weinberg szerint ezen szakok tanárainak 53 százaléka negatív érzelmeket táplál a protestánsok iránt. 

Stanley Rothmanék szerint ha egy tanári állásra jelentkező illető politikai nézetei érdeklik a tanszéket, akkor

A személyes információk egyre jobban összegyűjthetőek a blogjáról, honlapjáról vagy egy kereséssel bármilyen kommentjére, ami az interneten megjelent. Úgyszintén vannak életmódbeli jellemzők, amelyek a kozmopolitákra vagy épp a konzervatívokra jellemzőek, egészen addig, hogy milyen autója van, milyen ruhát hord és milyen a nyelvhasználata.”

A munkaköri leírás vagy a kutatási téma segítségével is ki lehet zárni a konzervatívokat, bár jellemző rájuk, hogy kerülik az ellentmondásos kutatási területeket. A konzervatívok hajlandóbbak kevésbé tekintélyes és ismert egyetemeken tanítani, és szívesebben élnek-dolgoznak vidéken. Sok tehetséges akadémikus, aki vallásos, inkább tanít egy kevésbé elismert felekezeti intézményben, mint a Harvardon, akkor is, ha meghívják az utóbbiba. 

Politikailag elfogult lektorálás

Az egyetemi élet, akadémiai világ, professzora munka fontos velejárója a publikálás. Bizonyos gyakorisággal publikálni illik minél magasabb presztízsű folyóiratokba, lehetőleg lektorált folyóiratokba. Egyes közegekben kizárólag az olyan folyóiratok számítanak tudományosnak, amelyekben két szaklektor nézi át a szövegeket anélkül, hogy tudnák, ki a szerző, és a szerző tudná, hogy kik ők (double blind peer review). Számos tudományszociológiai tanulmány szól arról ugyanakkor, hogy a fent leírt jellemzők miatt

Inbar és Lammers szerint a pszichológusok különösen is hajlamosak diszkriminálni a konzervatívokkal szemben. Lammers azt írja: „tekintve, hogy az akadémikusok nagyban függnek kollégáik véleményétől – ki lektorálja a tanulmányaikat, ösztöndíjak, munkainterjúk –, és tekintve, hogy az ilyesfajta döntést több bíráló hoz (akiknek túlnyomó többsége liberális), a nyíltan konzervatívok nagyon súlyos problémákkal nézhetnek szembe.” Azok a kutatók például, akik a nemek közti különbségeket kutatják, nehezebben kapnak támogatást, és nehezebben fogják tudni publikálni eredményeiket. 

Tetlock és Mitchell szerint

ahogy a támogatási rendszer sem. S ha egy konzervatívok által készített kutatást támogatnak is, és publikálni is tudják, akkor is egyrészt kisebb az esélye a bekerülésre magasabb presztízsű folyóiratokba, másrészt ritkábban fogják idézni, mint a liberális szempontú kutatásokat, mivel ezek szempontrendszere sérti a legtöbb professzor meggyőződését és elméleti előfeltevéseit.

Valójában a peer review rendszerének elfogultsága ötven éve téma a tudásszociológiában.

Nathan Honeycutt (aki a téma szakértő kutatója) és Lee Jussim 2020-ban tette közzé tanulmányát a társadalomtudományok politikai elfogultságáról. Mint írják: „a politikai elfogultság olyan, az adott területeken kifejlesztett elméletek formájában jelentkezik, amelyek előnyben részesítik a liberálisokat és hátráltatják a konzervatívokat, s mint ideológiailag vezérelt szkepticizmus az olyan elméletekkel és adatokkal szemben, amelyek kikezdik a liberálisok álláspontokat. Emellett a liberálisok túlreprezentáltak a szociálpszichológia területén. 

A politikai elfogultság úgyszintén jelen van az ideológiailag terhelt tudományos cikkek lektorálásánál. A liberális álláspontnak megfelelő hatások eredményét túlhangsúlyozzák, a lehetséges alternatív hipotéziseket ignorálják. Jelentkezik a politikai elfogultság abban is, hogy egyes eredményeket miként kereteznek és írnak le, és miként vitatják meg. Ezek a problémák különösen is akuttak akkor, amikor a kutatási eredmények (vagy akár maguk a kutatási kérdések is) veszélyeztetik a kutató szentként tisztelt értékeit.” 

S hogy mik ezek az értékek?

mellyel összetett, egymással összefüggő elképzelésekre utalnak: 1. nincs biológiai különbség a társadalmi csoportok közt a társadalmilag fontos szempontokat tekintve (és főleg nincsenek genetikai különbségek); 2. a csoportok közti különbségek egyedüli forrásai az előítéletek és a diszkrimináció (és bárki, aki mást mond, az bigott); 3. a társadalomnak morális kötelessége megváltoztatni magát úgy, hogy a fontos szempontok tekintetében a csoportok közt kimeneti egyenlőség valósuljon meg.” 

Nos, mindezek egyáltalán nem valamiféle objektív tudományos célok, hanem határozottan baloldali politikai célok, melyeknek szolgálatába állítják a társadalomtudományok – főleg a szociológia és az antropológia – eszköztárát. 

A szerzők kifejtik: egy 2012-es konferencián téma volt az ideológiai szimmetria és aszimmetria. Két kérdést tettek fel: hogy a konzervatívok és a liberálisok egyenlő mértékben elfogultak politikailag, avagy a konzervatívok jobban elfogultak. Egy kérdést nem tettek fel: hogy esetleg lehetséges-e, hogy a liberálisok jobban elfogultak? Azaz ez még hipotézisként is elfogadhatatlan volt a számukra. 

Az idézési problémákra is kitérnek a kutatók: például megjegyzik, hogy a nagymintás kutatások, melyek nem találtak a nőkkel szembeni diszkriminációt, sokkal ritkábban vannak idézve, mint sokkal kisebb kutatások, melyek találtak. Egy metaelemzés szerint pedig a konzervatívok dogmatizmusáról és szóló kutatások négyezerszer (!) többször idézték, mint a liberálisok dogmatizmusáról szólók, miközben a metaelemzések szerint alig van vagy nincs különbség a két csoport „kognitív stílusa” közt, de ezt is ritkán idézik. Utóbbi elemzés (Van Hiel et al.) „elismerten kisebb presztízsű folyóiratban jelent meg, ami indok lehet a kisebb idézettségre, de más szempontból tekintve az,

Ha egy tudományterületen túlnyomó többségbe kerülnek egy politikai nézet vallói (és még küldetéstudatuk is van), akkor ott meglehetősen nagy az esélye, hogy az egész szakirodalom is politikailag elfogulttá válik. Tekintve az ember természetét, mely inkább a saját véleményét alátámasztó megközelítéseket, kutatásokat, kollégákat részesíti előnyben, ez összességében a társadalomkutatás egész területét világnézetileg egyoldalúvá teheti, és elhitetheti művelőivel, hogy az övék „tudományos” világnézet, mely így „objektív” – holott ez nem igaz.