Amikor Klebelsberg Kunó elfoglalta a vallás- és közoktatásügyi miniszteri széket, a Néptanítók Lapja 1922. július 6-ai száma közzétette az új tárcavezető beköszöntőjét, amelyben az elveszített világháború, a forradalmak és Trianon traumája után a megmaradt országnak kijelölte a jövő útját. Mint írta: „…nem szabad, hogy a magyar ember tetterejét a honfibú megbénítsa, nem szabad magunkat csüggedésnek adni oda. Nekünk dolgozni kell, és ne feledjük, hogy a magyar hazát ma elsősorban nem a kard, hanem a kultúra tarthatja meg és teheti ismét naggyá.” Klebelsberg százötven éve, 1875. november 13-án az Arad vármegyei Magyarpécska faluban született. A kerek évforduló lehetőséget ad arra, hogy gondolatait újra elolvassuk, átgondoljuk, és merítsünk belőle a 21. század Magyarországa számára is.
Klebelsberg volt az, aki felismerte, hogy a korábbi gazdasági erejétől – a felvidéki bányavárosoktól, Erdélytől, Bácska-Bánáttól és a fiumei tengeri kijárattól – megfosztott országban a kultúra szerepe felértékelődik.
Magyarország a kultúrája által létezik vagy nem létezik. A 20. században biztosan érvényes gondolat volt ez. A 21. században, a mesterséges intelligencia hajnalán sem láthatjuk másként a magyar kultúra lényegét, megtartóerejét a globális világban.
Egyedül Klebelsberg minisztersége idején fordult elő, hogy a teljes hazai költségvetés tíz százalékát sikerült a tudomány, az oktatás és a kultúra finanszírozására fordítani. Szüksége is volt a forrásokra, hiszen teremtőmunkába fogott.
Az oktatás és a tudomány minden szintjének fejlesztésével átfogó köz- és felsőoktatási reformokat vezetett be: 1926-ban megindította a népiskolai programot, amelynek eredményeként 1930-ra ötezer iskola, tanterem és tanítói lakás épült országszerte. A Trianon után határon kívül rekedt pozsonyi és kolozsvári tudományegyetemeket Pécsre és Szegedre költöztette, a Selmecbányai Bányászati és Erdészeti Akadémiának Sopronban talált új otthont. Megalapította a Testnevelési Főiskolát.