Aki a HUN-REN ellen uszít, valójában a kiválóságot gyűlöli

A Qubit-en nagyszerű tudomány népszerűsítő cikkek is rendre megjelennek, ezért lepett őszintén meg, hogy most egy olyan kivételesen ostoba írás olvasható ott, mint egy egyszeri Magyar Péter-poszt.

„Kezdettől fogva az volt a szabály, hogy ha a népnek nincs igaza, akkor azt a többségnek hívják” – mondta Mark Twain, aminek nyomán a szerző is beáll abba a helyi kórusba, miszerint ha valaki sikeres, ambiciózus és  ráadásul még forrása is van hozzá, akkor az gyanús, sőt ellenség. Klasszikus ressentiment hatja át az egész írást. Igaz, az alattomos irigység, a belső frusztráció erkölcsi felháborodássá transzformálása nagy divat itthon.  A „kancsal lélek” köszön vissza minden olyan sorból, amely a HUN-REN-t és aMathias Corvinus Collegiumot támadja pusztán azért, mert léteznek és prosperálnak. (A magyar kultúrafinanszírozás ága-boga nem tartozik ide, azért nem térek ki erre a részre, hanem mindentől függetlenül megosztom azt a felismerésemet, hogy az elmúlt öt évben annyi nagyszerű szépirodalmi mű jelent meg – mind-mind egyéni teljesítmény, szükségképp –, mint az előző két évtizedben összesen.)

Gulyás az a ritka reneszánsz ember, aki nemcsak a Karolinska Intézetben vagy a szingapúri Nanyang Műszaki Egyetemen szerzett világraszóló hírnevet neurobiológiában, hanem filozófus végzettséggel is rendelkezik. Igen, a „sátáni természettudós” a leuveni katolikus egyetemen mélyedt el a bölcseletben. Mellesleg nemrég itthon szervezett egy konferenciát a hit és a tudomány kapcsolatáról, ahol nagyszerű flamand, német és angol filozófusok mellett ő maga is tartott egy briliáns előadást. Aki ismeri munkásságát, tudja: épp ő az, aki a legkevésbé sem nézi le a társadalomtudományokat. „Csak aki a tudományt... szenvedéllyel műveli, az rendelkezik a tudós személyiségével” – állította Weber,

A cikk egyik legnagyobb blöffje szerint a HUN-REN „kivetette magából” a humán tudományokat, ám valóságban ez strukturális racionalizálás nem a HUN-REN nyomására történt. Kétségtelen, hogy a döntéshozók felelősséget vállaltak a a fejlődésért és a hierarchia újrarendezéséért, de ez dicséretes. A HUN-REN és az ELTE között most kompetenciaalapú, nyitott együttműködés jön létre, ahol a kutatás és az oktatás szinergiája végre érvényesülhet. S természetesen nem csupán a HUN-REN és az ELTE között.

ahol „magával kötve, mint a kéve” együtt vizsgálják mondjuk a képalkotás során kinyert agyi folyamatokat a kognitív kutatások eredményével és mindezek előzményével, fellelhető megjelenítésével a szépirodalomban. Általában a tudományközi együttműködések korszaka fog tovább erősödni.

A cikk legolcsóbb húzása a vezetők fizetésén való rugózás. Afféle ká-európai irigység-generálás. Bár nem keresnek annyit, mint megjelent, nyilván többet keres a Szingapúrból idecsábított professzor, vagy az Ericsson egykori nemzetközi menedzsere, mint mások. Ám a HUN-REN vezetése jelentős többletforrást harcolt ki a magyar tudomány számára, és külföldi tudósokat csábítanak ide.

A HUN-REN égisze alatt káprázatos dolgok is történhetnek vagy épp elmaradhatnak az eredmények, de ezt egyelőre lehetetlen megállapítani, mivel praktikusan most kezdik működésüket. Végül ott az MCC, amelynek „bűne”, hogy van pénze a tehetségekre. Ez a kritika a legabszurdabb. Egy tehetséggondozó intézménytől sajnálni a forrást öngyilkosság. Roger Scruton – akinek hagyatékát az MCC gondozza – úgy vélte, hogy „a tudományos tudás és a magaskultúra azért létezik, mert néhány tehetséges ember kész arra, hogy energiáját ennek szentelje... Mivel nehéz tudást nem lehet átadni anélkül, hogy különbséget tennénk a diákok között, akik képesek azt befogadni, és akik nem, a teljesítményelvű megkülönböztetés ezen formája társadalmi jó.” Az MCC ezt a „társadalmi jót” végzi napra-nap.

Azon fanyalogni, hogy egy intézménynek vannak anyagi lehetőségei a diákjai támogatására, a kultúraellenesség jele. Az, hogy sem a HUN-REN, sem az MCC karavánja nem üres zsebbel halad, mindannyiunknak jó. Jó a magyar és a nemzetközi tudománynak, jó az MCC több mint nyolcezer diákjának, jó annak az esélykiegyenlítési ethosznak, amit az MCC nem tanulmányokban fejt ki, hanem a napi praxisában valósít meg.

Mindenféle kritika jogos volt a magyar tudományfinanszírozással kapcsolatban, amíg a HUN-REN megalakulásával nem jutott extraforrás oda. Szerintem az is veszteség a magyar tudomány szempontjából, hogy a CEU elment (bár nem kis részben a Közép-Európa Egyetem akkori rektorán és a tulajdonos hazai trustee-ja is ludas volt abban, hogy elmaradt a megállapodás). Ugyanakkor azzal, hogy Gulyás Balázs hazajött, azt vallva, hogy „a tudomány története azt mutatja, hogy ha a kutatók szabad alkotókedvüktől vezérelve dolgozhatnak, és munkájukat megfelelő intézményi és anyagi támogatás segíti, akkor hatalmas lépéseket tehetnek előre”, bizonyosan gazdagodott a magyar tudomány. A kollégiumoknak pedig Magyarországon csodálatos tradíciója van, amelybe méltón illeszkedik a Mathias Corvinus Collegium, ahol szerencsére a tárgyalt cikknél jóval színvonalasabb munkák kerülnek ki a diákok kezei közül.

Nyitókép: HUN-REN