Szakmai érvek helyett politikai támadás – válasz az MCC jelentését érő kritikára

Az Ifjúságkutató Intézet minden év elején, amolyan évértékelőként, policy megközelítéssel foglalkozik azzal, hogy milyen fő intézkedések és történések befolyásolták a fiatalok életét, nemzetközi és országos viszonylatban, valamint a határainkon túl élő magyar közösségekre vonatkozóan. A jelentést január közepén mutattuk be, ami azóta szabadon elérhető az az Ifjúságkutató Intézet oldalán. Ebben a médiazajban kevés figyelem jutott rá, Nagy Ádám, az Apor Vilmos Katolikus Főiskola tanára is csak a napokban kötött bele. Úgy emlékszem tavaly gyorsabban eszmélt. Akkor nem is reagáltam arra, hogy válogatott sértésekkel minősítette az Ifjúságkutató Intézet tevékenységét, mert nem kívántam egy személyes sértettségből kiinduló, színvonaltalan vitába belemenni. Most is igyekszem röviden reagálni a megfogalmazott „kritikákra”.

Az Ifjúság’25 nem kutatás, hanem „Jelentés az ifjúságügyről” – ami rögtön a kiadvány címében is megjelenik. A kritika mégis részben ezt kéri számon, holott elvárni valamiről, ami definiáltan „alma”, hogy az „körte” legyen minimum a kritika komolyságát kérdőjelezi meg. Ugyanígy értelmetlen a jelentésen számon kérni, hogy miért nem tartalmaz adatokat a 2024-es nagy mintás ifjúságkutatásból, aminek az adatai még nem nyilvánosak. 

De, menjünk tovább, ugyanis kritika éri a szerkesztést is, mondván miért nincs olyan fejezet, ami például a 2023-as vagy a 2024-es jelentésben volt és hogy miért pont azok írják, akik, miért épp az Ifjúságkutató Intézet készít jelentést az ifjúságügyről? A kritika végső soron a szakmaiságot vitatja el a jelentés készítőitől, akik sokéves tapasztalattal bíró, a maguk területén hasonlóan elismert szakemberek, mint Nagy Ádám volna, akit éppen tavaly neveztek ki egyetemi tanárrá – ezúton is gratulálok! Félreértés ne essék, szerintem is volna helye a szakmai vitának, de az ilyen méltatlan támadások biztosan nem segítenek ebben.

Az kritika értelmezhető része felrója, hogy a jelentés alig szól azokról a dolgokról, amelyek „a társadalmat, a közéletet valóban foglalkoztatják”. A kritika jogos és ez így van jól, ugyanis meglátásom szerint egy ifjúságügyi jelentésnek nem az a dolga, hogy elsősorban a közéleti kérdésekre reagáljon, hanem az, hogy a fiatalok életét érdemben befolyásoló történésekre, folyamatokra, intézkedésekre (pl. családtámogatások) fókuszáljon, egyfelől. Másfelől a közélet tekintetében „valóban fontos kérdések” valójában a vélemények kategóriájába esnek, politikai térben fogalmazódnak meg, amelyet Nagy Ádám kritikája sem vitat, ugyanis a „botrányok” hangsúlyozását hiányolja.

A megfogalmazott kritika politikailag motivált, ez kitűnik abból a kétarcúságból, hogy a tényállításokat pártpolitikai állásfoglalásként értelmezi. Az a tény, hogy a generációs alapon szerveződött pártok közül egyedül a Fidesz tudott tartós sikert felmutatni és az olyan kezdeményezések, mint a Momentum tulajdonképpen megszűntek, nem nézőpont kérdése. Az a tény, hogy 2022-ben a fiatalok zömmel a kormánypártokra szavaztak szintén nem nézőpont kérdése. A kétarcúság másik eleme, hogy a kritika mélyen elhallgatja, hogy a jelentés reflektál a fiatalok kormánykritikus megnyilvánulásaira és friss közvélemény-kutatási eredményekre is. Egyfelől hibának tartja, hogy a jelentés a 2026-os várakozásai között említi a Sziget Fesztivál megmaradását, mondván a fiatalok meglehetősen kis részét érinti, másfelől ugyanezt a kritikát elfelejti megemlíteni a jelentésben szintén tárgyalt 2025-ös fesztiválokkal kapcsolatban.

És végül nézzük a komolyan vehető kritikai elemeket. Nagy Ádám kiemeli, hogy a 15–29 évesek, nem alkotnak homogén csoportot – ezt egyébként az Ifjúság”25 nem állítja – tehát nem is lehetne ilyen általánosságban beszélni róluk. Ebben természetesen van igazság, azonban valamilyen értelmezhető lehatárolásra szükség van ahhoz, hogy egy-egy társadalmi csoportról beszélhessünk. Ez a lehatárolás is viszonylagos, hiszen a jelentésben vannak olyan témák, intézkedések, amelyek a korcsoporton túllógnak.

Viszonylag részletes bírálat éri az oktatásra vonatkozó fejezetet, bár itt is alapvetően a „botrányok” említését hiányolja és az elöregedő pedagógustársadalom problematikáját kontextusból kivonva (vö. elöregedő társadalom) fogalmazza meg. Ugyanakkor fontos, amire rámutat, ugyanis a demográfiai kihívás az egyik, ha nem a legnagyobb kihívása az országnak (és nem csak hazánknak). Ebből fakadóan minden olyan intézkedés, ami segít abban, hogy a fiatalok családot alapíthassanak kiemelt jelentőségű. A kutatásokból látjuk, hogy a fiatalok körében ugyan továbbra is a kétgyermekes családmodell a legnépszerűbb, de az mégsem teljesül. Erre kell megoldást találni, hogy a kívánt gyermekek megszülethessenek, mert ha lesz gyermek, lesz jövő. Ezt a 2026-os évről szóló jelentésben év végén meg is írjuk majd. Szakmai, professzorhoz méltó kritikát Nagy Ádámtól is szívesen fogadok.

a szerző az Ifjúságkutató Intézet vezetője

Nyitókép: Képernyőfotó