Nyugati témák, nyugati ideológiák: gyarmatosítás a tudományban?

Mit mond a tudomány, mit mondanak a tudósok? – a modern ember számára központi jelentőségű a kérdés, hiszen a tudomány tekintélyével lehet a legjobban igazolni szinte bármit. A tudomány egyfajta pótvallássá vált. Ennek következtében az is igen fontos, hogy milyen úton-módon derül ki egy állításról, hogy a „tudományos”, azaz miképp igazolják a tudósok állításaikat. És itt nem is feltétlen a tudományos módszertanra gondolunk, hiszen miután egy tudós „lekutatott” valamit, azután publikálnia kell az eredményeit. Itt kezdődnek a bonyodalmak.

Hogyan mérik a tudományt?

A hétköznapi halandó azt gondolná, a tartalom számít, azaz hogy igaza van-e az adott tudósnak. Ezt azonban a tudósközösség és a tudományos intézményrendszer minőségbiztosítás végett „közösségileg” dönti el, ami azt jelenti, hogy az számít tudományosnak, ami a megfelelő pedigréjű tudományos folyóiratokban (journal) és más kiadványokban megjelenik. Ez ma két dolgot jelent. Egyrészt a folyóiratnak lektoráltnak kell lennie, legjobban a „dupla vaklektorált” („double blind peer reviewed”) formát becsülik, ami azt jelenti, hogy a benyújtott tanulmányokat kiadják két, az adott tudományterületen elismert lektornak, akik nem tudják, kinek a tanulmányát nézik át, ahogy a szerző sem tudja, kik lektorálják őt.

Másrészt 2007 óta egyre nagyobb jelentőségre tesz szert

A legmagasabb presztízst a Q1 jelenti (sőt van D1-es besorolás is, a legfelső 10 százalék), a Q1-Q2 besorolású lapokba nehéz bejutni, egy-egy tanulmány leközlése akár éveket is igénybe vehet. Itthon a magyar tudományos folyóiratokat az MTA különféle bizottságai minősítik A vagy B vagy kategóriásnak, és az egyes bizottságok munkája finoman sem egységes. Illetve léteznek más, impakt faktor alapján készülő nemzetközi rangsorok is. 

A SCImago sikere azért is érdekes, mert 2007-ben az European Science Foundation (ESF), egy EU-s szintű központi tudományfinanszírozó szervezet létrehozott egy folyóiratrangsor-listát  („European Reference Index for the Humanities”, ERIH), amely A, B és C kategóriákba sorolta a folyóiratokat egy bizottság ítélete alapján. A dolog elég nagy vitát váltott ki nyugaton is. Az általános elégedetlenség hatására az ESF megszüntette az ERIH-listákat, annyira, hogy még az internetről is levette őket. Az egész átkerült a norvégokhoz ERIH PLUS néven), akik megszüntették a rangsorolást, és puszta folyóirat-információ adatbázist hoztak létre, ami csak a tudományosság tényét rögzíti. 

Mindez a minőségbiztosítási rendszer a tudományos publikálásban a természettudományok területén alakult ki, a hetvenes évektől terjedt el, de egyre inkább terjed a társadalomtudományokban is. És egyre inkább az a tudományos közösség meggyőződése, hogy ami nem Q1-Q2 besorolású, duplavaklektorált folyóiratban jelenik meg, az nem is tudományos egyáltalán. A „journalológia” külön tudományág lett, akárcsak a tudománymetria, azaz a tudományos teljesítmény mérése. 

Ma az egyetemi professzorok általában 3-6 hónapot dolgoznak egy tanulmányon, amit aztán jóval később közöl le egy tudományos szaklap. A tanulmányokat azonban átlagosan csak tíz ember olvassa, a bölcsészettudományok területén írt szaktudományos tanulmányok 82 százalékát a megjelenést követő öt évben senki nem hivatkozza. Amelyeket hivatkozzák, azoknak csak a 20 százalékát olvassák el ténylegesen. A tanulmányok felét senki más nem olvassa el soha, csak a szerző, a közlő folyóirat szerkesztői és a lektorok. Mindeközben csak bölszészterületen nemzetközi szinten évi kétmillió közlemény jelenik meg. Ennek oka pedig a professzori, akadémiai karrierpálya és az azon előírt publikálási követelmények, amelyek kis túlzással

S miközben valóban magas minőségű lapba küldött tanulmányból lehetetlen évente kettőnél többet megírni, aközben számos hazai tudós szakmányban tünteti fel tudományos közleményeit az MTMT-ben, azaz a Magyar Tudományos Művek Tárában. Persze itt a publicisztikától a könyvrecenzióig sokféle szöveget fel lehet tüntetni, de vannak magyar tudósok, akiknek ezek kiszűrésével is irreális tempóban megy a „tudománygyártás”.

Bölcsész és magyar: mit csináljon?

A fent vázolt publikációs formalitások terjedésével ráadásul az ismert magyar bölcsész- és társadalomtudományi folyóiratok egy jó része, amelyben évtizedekig publikáltak tudósok, úgy, hogy az tudományosnak számított, kiesnek a „pixisből”. Az ilyen magasan jegyzet journalokban  szigorú felépítés és szabályok szerint, többnyire csak a szűk szakma számára emészthető szakzsargonnal (egyesek szerint mint egy „használati utasítás”) kell megírni a – legújabban így nevezik – „tudományos közleményt”. A bölcsészettudományos írott műfajok egyik királya, az esszé például így már nem is számít tudományosnak.  

Ezzel együtt mivel a „tudományos láthatóság”, illetve a tudományos teljesítmény az ilyen nemzetközi megjelenéseken múlik, illetve mérődik le, itthon is egyre nagyobb hangsúlyt kap az egyetemeken és tudományos intézetekben. Ezt hívják úgy, hogy „publish or perish”, azaz: publikálj, vagy eltűnsz. Itthon egy egyetemi tanári kinevezéshez két Q1-Q2-es publikáció szükséges, több egyetemen bevezették már a publikációk utáni teljesítménybért, Q1-es „közlemény” több százezer forintot egy jelent a szerzőinek, a D1 még többet.

A hazai baloldali tudóskörök, főleg az LMBTQ-ügyekkel foglalkozó társadalomtudósok előszeretettel hivatkoznak a „rendszerre”, olyannyira, hogy nem hajlandóak meglátni annak hibáit sem, azaz

Pedig egyrészt azt is emberek művelik, másrészt ők maguk is kifogásolják időnként, hogy „átcsúszik” egy-egy nekik nem tetsző, szerintük „nem tudományos” dolog a lektori rendszeren (lásd keretes írásunkat Mark Regnerusról).

 Kell-e nekünk a nemzetközi mérce?

A Q1-Q4 lektorált lapokban való kötelező publikálást az akadémiáról leválasztott Eötvös Loránd Kutatási Hálózatnál is komolyan veszik. Információink szerint a matematikusok és fizikusok által promotált publikálási szisztémára a tudományos minőségbiztosítás és a nemzetközi megjelenés zálogaként tekintenek. A dolog ugyanakkor kétélű. 

Két fiatal, tudománymetriával is foglalkozó tudós, Tóth János és Demeter Márton például két éve nem túl biztató eredményekre jutott, amikor azt vizsgálták, mit publikálnak az MTA tudósai. Intézettől függően tízből öt-kilenc, főállásban kutatásért fizetett ember a vizsgált ötéves időszakban egyetlen darab cikket sem publikált jegyzett nemzetközi folyóiratban. A hazai publikálási lehetőségek persze rendelkezésre állnak, de nemzetközileg nem láthatóak, és sokan úgy tartják, itthon publikálni „megúszós”, hiszen kicsi a magyar szakma, és többé-kevésbé haveri alapon is mehet a dolog. Nyilván a nemzetközi publikálási intézményrendszerhez igazodó új elvárások ezt hivatottak kiküszöbölni, teljes joggal.

Ugyanakkor mások pedig ugyanilyen joggal mutatnak rá arra, hogy a bölcsészet nem természettudomány, mások a hagyományai. Míg a természettudományokban a gyakorlati felhasználhatóság miatt a minél hamarabbi folyóiratbani közlés terjedt el, 

Egy magyar történelemmel vagy irodalomtörténettel foglalkozó tudós társainál nehezebben jut be egy nemzetközi szakfolyóiratba, hiszen a tudományos divatok nem kedveznek a magyar témáknak. Azaz például magyar történelemről evidensen elsősorban magyar történészlapokban publikálnak a kutatók. A nemzetközi szakfolyóiratokban a magyar és közép-európai témák ugyanúgy perifériának számítanak, ahogy geopolitikailag is annak számítunk; és persze mondjuk egy amerikai történelmet kutató magyar tudós is hátrányban lesz amerikai kollégáival szemben, hiába divatos (nem periferikus) a témája. 

Nem mindegy tehát, milyen témában kívánunk publikálni, akármennyire is objektívnek hisszük a tudományt, mindig vannak divatos témák. És: divatos szemléletek, hogy ne mondjam, ideológiák. A Mandinernek több olyan esetről tudomása van, amikor magyar tudós módszertanilag kiválónak minősített dolgozatát azért dobta vissza több nemzetközi lap is, mert nem voltak hajlandóak hitet tenni az LMBTQ-mozgalom céljai mellett (azaz beleírni a szövegbe valami explicite támogatót), vagy épp a

Demeter Márton például még 2020-ban mondta el Mandinernek, hogy az LMBTQ-vonatkozások kutatása, megemlítése már olyan témákban is kötelező elvárás a társadalomtudományokban, amiknek semmi közük nincs a genderkérdésekhez. Demeter hozzátette: „ott voltam az összes korai budapesti Pride-on, én vittem a transzvesztitákat az egyetemre, amikor interjúzni kellett velük, mert senki nem merte, két évig forgattam melegbárokban vizsgafilmeket, szóval, ha valaki igazán roppant nyitott és támogató, az én vagyok, de ami most megy, az minimum nevetséges.”

Nemzetközi láthatóság: önfeladás vagy sem?

Azaz amint magunkévá tesszük a nyugati tudományos minőségbiztosítási trendeket, ideológiai csapdába kerülünk, ugyanis egyre több kérdésben kell hitet tennünk a nyugati progresszió, vagy akár a woke-ideológia nézetei mellett, és könnyebb publikálni olyan témában, ami passzol ebbe az ideológiába. Mivel hazánkban nem volt rabszolgaság, sem szegregáció, gyarmataink sem voltak, viszont nálunk az Oszmán Birodalom volt a hódító, a kommunizmusról pedig enyhén szólva rossz emlékeink vannak, a társadalomtudományos-bölcsészettudományi tematikában eleve hátrányból indulunk, ha publikálni szeretnénk egy nemzetközi journalban. A nyugati ösztöndíjak és egyetemi  érvényesülési lehetőségek is ebbe a szélsőbaloldali irányba tolják a tudósokat a társadalomtudományok területén. 

Efelé mutat az is, hogy Amerikában az olyan, viszonylag „konzervatív” területeken, mint a közgazdaságtan, 3:1 a baloldali tudósok túlsúlya; az olyan, „mérsékelt” területeken, mint a politikatudomány, ez az arány 5:1; a szociológiában 27:1, az antropológiában 41:1 a baloldali meggyőződésű oktatók és kutatók túlsúlya. Az Obama/Romney elnökválasztáskor a társadalompszichológusok 75:1 arányban szavaztak Obamára. Nathan Honeycutt és Lee Jussim, a Rutgers Egyetem pszichológia szakának professzorai a társadalomtudományok – főleg a pszichológia – politikai elfogultságát kutatják. Szerintük a baloldali politikai elfogultság súlyos probléma a társadalomtudományokban. Honeycutték szerint „az elképzelést, hogy a lektorálás biztosíték a rossz tudomány ellen, már sok kudarc cáfolta”. 

A Mandiner által megkérdezett, Eötvös-hálózatos kutatók arra is panaszkodnak, hogy a Q1-es publikálás kritériumait szinte lehetetlen teljesíteni – leginkább arra az elvárásra gondolnak, miszerint az anyag jelenjen meg „időben”, hisz a Q1-es folyóiratokba több évig is sorba lehet állni. Emellett a lektorálással kapcsolatban köztudott, hogy egy tanulmány sorsa azon dől el, hogy a folyóirat szerkesztője kiknek adja ki lektorálásra. A lektorok nevét viszont sosem fogja megtudni a szerző, ami az elfogulatlanságot szolgálja, ám eredménye emellett az átláthatatlanság és megfellebbezhetetlenség is. 

Az Orbán-kormánnyal szemben megfogalmazott, progresszív szemléletű kritika eközben megkönnyítheti a bejutást egy-egy magasan jegyzett társadalomtudományos lapba. Takács Judit szociológus és szerzőtársai, Katherine Fobear és Schmitsek Szilvia például Politics and Governance című tudományos folyóiratban közöltek tanulmányt 2022 őszén Elutasítani a genderfóbiát Magyarországon címmel. A tanulmányban nincs új tudományos eredmény, valójában az egész tudományoskodó nyelven megfogalmazott, baloldali kormánykritika.

Ingyen hozzáférés: sok ezer dollár?

Úgyszintén problémás az „open acces”, azaz ingyen elérés követelménye a publikált tanulmányokkal szemben. Ez a követelmény eredetileg a természet- és orvosi tudományok felől fogalmazódott meg annak érdekében, hogy a tudományos folyóiratoknak ne legyen horribilis előfizetési díja, hanem ingyen lehessen hozzáférni az abban megjelent cikkekhez; aztán felkapta az általános tudományirányítás. Mivel a nagy nemzetközi kiadók jól működő üzleti vállalkozások is egyben, ezért ebben engedtek, viszont cserébe elkezdtek díjat felszámolni a szerzőknek az elfogadott cikkek publikálásáért (ún. „article processing charge”). 

Például a nagy SpingerNature kiadókonglomerátum a legtöbb folyóiratában engedi open access cikkek közlését, viszont csillagászati összeget (többezer eurót) számolnak fel érte, azaz nem a végfelhasználó, az olvasó fizet, hanem a szerző. Mindezt úgy, hogy eddig azok a folyóiratok, amelyek fizetségért cserébe közölték bárki cikkeit, „predátor folyóiratnak” számítottak, amelyeket nem vett komolyan a tudósközösség. Az open acces miatt felszámolt díjak miatt viszont kezd elmosódni a határ a predátor és a „rendes” folyóirat között.

azaz ez a belépési összeg erősen diszkriminál. A bölcsész- és társadalomtudományokban a kutatás maga eddig nem került sok pénzbe a természettudományokhoz képest (nem volt eszköz- és laboratóriumigényes), elsősorban tudás és némi szabadidő kellett hozzá; most viszont lesz egy komoly pénzügyi szűrő is a folyamat vége felé, az eredmények publikálása előtt.

Összegzés: mi a lényeg?

A fő probléma tehát abban áll, hogy elvárjuk a bölcsészektől, hogy elsősorban bizonyos nyugati fórumokon publikáljanak, és emiatt az egész bölcsésztudomány lassan bizonyos nyugati tematikai és ideológiai szempontokhoz fog idomulni. Ez a folyamat már lezajlott a társadalomtudományokban. Mindezzel pedig lényegében lepontozzuk a hazai kultúra feltárásáért és megőrzéséért itthon, a hazai kontextusban végzett munkát. A hagyományos bölcsészeti kultúrateremtő tevékenység műfajilag tipikusan könyvekben és könyvfejezetekben, nem pedig szűk specialisták által olvasott külföldi folyóiratokban zajlik. Ha rosszak az ösztönzők, a bölcsésztudósok előbb-utóbb muszájból követni fogják, és a magyar kultúra elhanyagolt hagyományainak (újra)felfedezése helyett nyugati tudományos mikrobuborékokban fognak foglalkozni a nyugat ideologikus divattémáival. Nem lebecsülve a nyugati publikálás fontosságát valamiképp az egyensúlyra kellene törekedni.