Tényleg ez lenne a magyar tudomány „aranycsapata”? – Tóth János kommunikációkutató a Mandinernek

2021. június 14. 12:48
Új kutatás, sokkoló eredmények: két kommunikációkutató kiszámolta, hogy a magát tudományos „aranycsapatnak” hívó MTA társadalom- és humántudományos intézeteinél a kutatók legalább fele nemzetközi szinten láthatatlan. Tóth János és kollégája, Demeter Márton adatai szerint ugyanis intézettől függően tízből öt-kilenc, főállásban kutatásért fizetett ember a vizsgált ötéves időszakban egyetlen darab cikket sem publikált jegyzett nemzetközi folyóiratban. Tóth-tal ültünk le beszélgetni, akivel az okok és megoldások mellett kiveséztük a magyar egyetemi rendszer és az ideológiai telítettség problémáit CEU-stul, Fudanostul, gerontokráciástul, NER-estül, liberálisostul.

Mi volt a kutatás apropója?

Demeter Mártonnal mindketten foglalkozunk tudománykommunikációval, ahol a tudományos teljesítmény mérésének kiemelt szerepe van. Azt vettük észre, hogy a magyar vonatkozású, nemzetközi folyóiratokban megjelenő cikkek száma bizonyos társadalmilag érzékeny területeken – politikatudományban, szociológiában, genderkérdéseknél például – megnőtt, ugyanakkor szemet szúrt az is, hogy a szűkebb régiótól független kiadványokban a Magyar Tudományos Akadémia egyes társadalom- és humántudományos intézeteihez tartozó kutatók mintha nem publikálnának. Ennek mentünk utána a nyilvánosan – a Scopus és az MTMT felületein – elérhető adatok segítségével. Bebizonyosodott, hogy helyes a sejtésünk.

Pontosabban mire irányult a kutatás?

A 2014 és 2018 közötti, ötéves periódusban megvizsgáltuk, hogy az MTA és az újabb alapítású, a magyar kormány által erőteljesen támogatott intézetekben dolgozó kutatók hány cikket és könyvfejezetet jelentettek meg nemzetközileg is jegyzett, lektorált folyóiratban és szerkesztett kötetben. A magyar és közép-európai kötődésű kiadványokat a presztízsrangsoroktól függetlenül kezeltük, mert minket a régiós informalitásoktól biztosan független nemzetközileg értékes teljesítmény érdekelt. Az eredmény nem lett túl meggyőző, sőt.

Azaz?

A vizsgált kutatók jelentős részének semmilyen eredménye nincs az általunk vizsgált kategóriákban.

Például a Történettudományi Intézet 104 tagjából mindössze öten publikáltak indexált, nem magyar kötődésű kiadványokban. Vagyis, ha megfordítom a dolgot, 96 százalékuk öt év alatt semmit, nullát, niente. A Politikatudományi és a Szociológiai Intézetben, amik ebből a szempontból a legerősebbek, a munkatársak több, mint felének maradt üres minden rubrikája. Úgy, hogy a kutatók, ellentétben az oktatókkal, tényleg kutatásra fordíthatják minden energiájukat.

Ellentétben az oktatókkal?

Mi úgy tapasztaltuk, hogy alapvetően ez a két karrierpálya ál az ember előtt, ha megszerezte a PhD fokozatát és nem szívja fel a vállalkozói vagy a multis szféra. A kutató csak kutat, és erre is megvan a narratíva, mégpedig, hogy az MTA-ba a legkiválóbbak gyűjtőhelye, akik így tudnak a legjobb teljesítményt nyújtani. Ez azért érdekes. Mi például, Demeter Mártonnal egyetemen oktatunk, tehát effektíve órákat tartunk, vizsgáztatunk, és így tovább, ez lenne az alaptevékenységünk. Nem vagyunk beosztás szerint kutatók,

mégis, Demeter például oktatóként publikációban többet teljesített, mint az itt listázott MTA-kutatók 99 százaléka.

És nem ritka, hogy ugyanazon tudományágban fiatal doktoranduszoknak és pályakezdőknek tudománymetriailag rangosabb eredményei vannak, mint bevett MTA-kutatóknak – s ezt nem menti az sem, hogy olyan, kormányközeli intézeteknél, mint a RETÖRKI vagy a Pallas Athéné sem más érdemben a helyzet.

Mi lenne az elvárt teljesítmény tőlük?

Az oktatóknál, ha elég kutatásintenzív intézményben van, elvárhatják munkaszerződés szerint, hogy az oktatási tevékenység mellett megadott mennyiségű cikket publikáljanak, és olyan helyek is vannak, ahol nincs szigorú publikációs elvárás. Az MTA-kutatóknál pontosan nem tudom, hogy mi van papíron lefektetve, de a nyert adatainkból látszik, hogy gyakorlatilag semmilyen munkajogi következménye nincs, ha valaki nemzetközileg láthatatlan marad. Lehet, hogy rászólnak informálisan, hogy „na, ennél azért többet kéne”, de semmi több.

Tapasztalataim szerint a társadalomkutatók egyébként is egy morális törzsközösség, ha szabad így mondanom. Azaz vannak közös értékeik és védik a saját csoportjukat.

Ha van formális követelmény, akkor az is lehet, hogy megengedőbbek azokkal, akik nem teljesítik. Kívülről meg aztán végképp semmi kontroll, holott adófizető polgárként is érdekelheti az embert, hogy milyen teljesítmény születik a pénzéből. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy tudomásom szerint egy-egy MTA intézetben az elmúlt 1-2 évben elkezdték komolyabban ösztönözni a munkatársakat a nemzetközi teljesítményre, de ez a rész kiesik az általunk vizsgált időszakból; reméljük, hogy lesz látszata.

Azért nincsen kolbászból a kerítés az MTA háza táján sem.

Ez is lehet egy magyarázat. Fontos, hogy mi nem megbélyegezni akarjuk a kutatókat, hanem feltárni annak az okait, hogy miért nem sikerül nemzetközileg láthatóvá válni bizonyos területeken. Másrészt akármilyen kevés pénz ez, akkor is közpénz. Azt a nettó 160-200 ezer forintot mégiscsak azért kapja egy ember, hogy kutasson, közben nem kell órákat tartania, hallgatókkal foglalkoznia, heti 40 órában koncentrálhat erre, ellenben az oktatókkal, akiknél az oktatói munka megoszlik a kutatóival, nagyságrendileg ugyanezért a pénzért. És akkor feltehető a kérdés, hogy milyen kutatást végez az, akinek a cikkei csak magyarul, urambocsá’, esetleg csak az intézet saját lapjában jelennek meg, bármiféle külső kontroll és független lektoráció nélkül. Nem biztos, hogy rosszat, de az biztos, hogy a transzparencia és a nemzetköziség hiányzik. Ami mérhető, és amit mi mértünk, az a nemzetközi porondon születik: eszerint pl. egy intézet 104 tagja, akinek csak ez lenne a dolga, öt év alatt termelt 6 darab nemzetközi Q1-es cikket, 3 darab Q2-est, és még 13 Q4-est, közép-kelet-európait és könyvfejezetet, tehát

104 ember öt év alatt összesen 22 mérhető publikációt termelt az általunk vizsgált legrangosabb kategóriákban úgy, hogy egyébként főállásban kutatnak.

Ha így összezár egy tudományos közösség, mit remélnek attól, ha az orra alá dörgölik ezeket a számokat? Kikezdhetik például az Önök módszertanát. Sőt, ha jól láttam, Önök is saját folyóiratukban akarják ezt megjelentetni.

A KOME valóban sajátunk, de egyrészt maga a folyóirat is angol nyelvű, Scopus-jegyzett, lektorált, folyóirat, másrészt az adatokat másodkódoló és szamai lektorok is ellenőrizték, harmadrészt a kutatás teljes módszertanát, de még a nyers adatokat is közzétesszük, személyre, MTA-intézetre, beosztásra lebontva, grafikonokkal, hisztogramokkal. Sőt, szándékosan azért írtuk adatcikként – ha megnézi, látja, hogy nincs konklúzió – hogy mindenki maga értelmezhesse az eredményeket.

Nem tartanak esetleges retorzióktól?

Nem. A közösségi médiában finom kritikákat kaptunk, de ennyi, az adatokat nem vonta kétségbe senki. Egyébként kicsit ambivalens a helyzet, mert az eredményeink nem férnek bele egyik oldal politikai narratívájába sem, hiszen megtehettük volna, hogy kihagyjuk a kormányközeli intézmények adatait, és vihettük volna olyan laphoz, amelyik ennek örül, vagy kihagyhattuk volna az MTA-t, és vette volna örömmel az ellenzéki sajtó, mi mégis megpróbálunk a teljes képre koncentrálni. Az MTA azért eklatáns példa, mert elvileg ez lenne a zászlóshajó, a mi szándékunk az, hogy itt valamiféle kontrollálható teljesítménymérést és -követelményt vezessenek be, ami legyen betartható és persze publikus.

Előbb az alacsony teljesítmény tényével kell szembenézni, s utána vizsgálhatjuk, hogy mi lehet ennek az oka:

belső motiválatlanság? Kevés pénz, amiért nem éri meg dolgozni? Vagy éppen strukturális egyenlőtlenségek, esetleg kompetenciahiány.

Mint például?

Például most egészen más képességek kellenek a humán- és társadalomtudományokban a nemzetközi kiválósághoz, mint akár a nyolcvanas években: kisebb a szerepe annak, hogy az illető mennyire kreatív, intelligens vagy éppen olvasott, sokkal inkább a módszertanra, szoftverekre és a már említett ideológiára helyeződött a hangsúly. Sok nagymintás szociológiai kutatást pl. fizikailag nem tudsz megcsinálni, ha a terepkutatáshoz nincs egy egész csapatod, amit meg tudsz fizetni, és aztán nincs megfelelő, drága szoftvered, amelyik a tisztított és rendezett adatokat néhány kattintással leelemzed – vagy ha meg is tudnád venni, nem értesz hozzá, mert itthon nincs meg se a generációk óta összegyűlt tudás hozzá, se azt a szoftvert nem tudod kezelni, amibe ennek a tudásnak az alkalmazása bele van formázva. Így

óhatatlanul hátrányba kerülsz egy nyugati, jobb anyagi lehetőségekkel és támogató csapattal rendelkező kutatóval szemben.

Mikor kezdődött a leszakadás?

Az a szovjet akadémiai rendszer öröksége, amikor az akadémiai kinevezések nagyrészt politikai kinevezések is voltak, közben persze nehéz volt hozzáférni nyugati anyagokhoz, pláne nyugati társszerzőket felkutatni. Ma már ez másként van, közel teljes a digitalizáció, nyílt hozzáférés van sok mindenhez, számos adatbázis is elérhető, akár az MTA-n, akár az NKE-n, a digitális piactereken nyíltan kereskednek a szaktudással és a hozzájuk vezető képzésekkel. Aki szeretné képezni magát, talál rá módot.

Sok kutató viszont még az előző rendszerben szocializálódott, tőlük hogyan lehetne elvárni az új sztenderdeknek való megfelelést?

Feléjük természetesen sokkal nagyobb türelemre van szükség. Sokan közülük is érzik, hogy muszáj lenne lépést tartani, de felkészítés híján ez nem egyszerű, s közben a hazai doktori iskolákból is úgy kerül ki az utánpótlás, hogy alapvető nemzetközi módszertani kritériumokkal nincsenek tisztában, s nagyon kevés ember van, akitől itthon megtanulhatná. Nekünk, mostani harmincas-negyveneseknek számos visszadobott publikációból és magántovábbképzéseken, könyvtárakból vagy autodidakta módon kellett ezt megtanulnunk. Akik most tőlünk tanulnak hallgatók, már megkapják ezeket, és arra lenne szükség, hogy a most magasabb pozíciókban lévő ötvenesek és idősebbek fogadják el, hogy ezen a téren tanulni kell. A zöm képes is lenne rá. Olyanok is vannak, bizonyára, akik csak a nyugdíjig akarnak ellenni valahogy, kevés pénzért nem akarnak többet dolgozni – de hát olyan teljesítményük sincs, amire jogos lenne több pénzt kérni; ez így nehéz. Vannak persze adminisztratív, tudományszervező munkatársak sokfelé, de a főállású kutató legyen méltó a nevéhez.

Azaz…

Látszódjon a teljesítményében. A krumplileves legyen krumplileves. Vagy ne huszonkét presztízsértékű publikáció legyen öt év termése száz embernél, vagy ne költsünk közpénzt arra, hogy egy ekkora állományt fenntartsunk.

Értem, kicsi a fizetés, de ha felszorozzuk a nettó kétszázezreket a százfős állománnyal, máris látványosabb az összeg.

Az is igaz, hogy a jobban fizető ipari és üzleti szféra a jobb kvalitásúakból sokat felszív, mások pályát módosítanak, de ez az oktatói gárdára is érvényes.

Tehát visszatértünk a forráshiány problémájára

Bizonyos értelemben igen. Az oktatóknál ez talán még problémásabb, mert saját kapcsolati hálódat és anyagi forrásaidat kell felhasználni, ha egy jó programot össze akarsz rakni, meghívott vendégekkel, egyebekkel, százhetvenezres adjunktusi fizetésből, enélkül viszont nem tudsz minőségi oktatást nyújtani. Ez további hátrány a főállású MTA-kutatókkal szemben, akinek nem azt mondom, hogy rózsás a helyzetük, de általában azért jobb hozzáférésük van külső forrásokhoz.

Miközben a zászlóshajó sem hasít.

De a jól finanszírozott, kormányközelinek mondhatóbb helyeken sem jobb a helyzet. Ami az MTA-t illeti, vannak olyan kutatási eredmények, amiket nagyon jó lenne megismertetni a világgal. Sőt anyagi szempontból is hasznos lenne. Például akadnak olyan kutatók, akiknek van egyetemeken oktatói állásuk is, tehát amit publikálnak, az az egyetemhez is tartozni fog, ami az egyetemi rangsorokban betöltött helyét befolyásolja pozitívan. Azok a diákok, főképp Ázsiából, akiknek EU-s diploma kell, de a nyugati egyetemek túl drágák nekik, nálunk is keresgélnek, és ők érzékenyek az egyetemi rangsorokban betöltött helyezésre, amiken a hazai egyetemek jelenleg sajnos nem szerepelnek túl jól.

Mit lehetne ez ellen tenni?

Szerintem nem egyetemekből kellene bevásárolni, mint például a Fudan esetében, hanem humántőkéből – persze az is jön az egyetemmel, de viszonylag kevés kontrollunk van fölötte. A Fudan a terv szerint kevésbé ideológiaközpontú dolgokkal fog foglalkozni, úgy, mint például mesterséges intelligencia és egyéb mérnöki tudományok, gazdasági képzések. De jöhetne a Fudan vagy bármely más nagy egyetem humán- és társadalomtudományos területen adott képzéssel is, akkor viszont a módszertani részt kellene hoznia, a szoftvert, technikát, a büdzsét, amivel az adott társadalomkutató meg tudja alkotni a saját érdeklődésének és narratívájának szimpatikus cikket – a legmagasabb színvonalon.

Amire a megfelelő oldal felépíti a megfelelő politikai narratívát?

Az objektivitás ezen a téren nem létezik, ami egyáltalán nem baj. A baj az, ha az egész fordítva történik, és egy-egy oldal kutatói szakmányban gyártanak kizárólag diskurzusalátámasztó anyagokat. Az nagyon átlátszó. Hogy valóban azt kutathassa a kutató amit szeret, látszódjon is nemzetközi szinten, és meg is tudja védeni a kutatását, ahhoz viszont fel kell magát vérteznie módszertani, technikai és szakirodalmi ismeretekkel. Ezért olyan embereket kell idehívni, akiktől ezeket az ismereteket meg lehet szerezni – és nem olyanokat, akik afelé terelgetnek, hogy hogyan gondolkodjunk adott társadalmi kérdésekben.  

Ami a Fudan esetében a kommunista indoktrinációt rejtené a kritikusai szerint.

Melegen ajánlom azok figyelmébe a CEU preambulumát, akik most a Fudanét olvasgatják szorgosan, és abból vezetik le a kommunista ideológiai befolyásolás lehetőségét. A CEU-éban is benne volt a sajátja, feketén-fehéren,

azaz, hogy elkötelezett a nyílt társadalom eszméje iránt. A hallgatóbázisa is elég célirányos volt, a környező országokból sok későbbi párttag, politikai aktivista, NGO-vezető tanult ott. A CEU előretolt helyőrség: nyugati diploma a periférián egy speciális nyugati értékkontextusban. A preambulumában nyíltan felsorolja azokat az értékeket, amelyek alapján nevelik és képzik a hallgatóikat. Félreértés ne essék, a nyílt társadalom eszméje sem a végtelen szabadságé és elfogadásé, nagyon is kötött ideológiával bír. Én azt tartanám fontosnak, hogy legyen ideológiai diverzitás, és hogy ezek az ideológiák ne öljék egymást.

 

Mit jelent ez a tudományos életben?

A nyugatos társadalomtudományos közösség könnyen azonosítható értéke például az egalitarizmus, azaz, hogy a társadalomnak úgy kell megszerveznie magát, hogy minden csoport esélyegyenlőségét biztosítsa. Ha nincs egyenlőség, akkor szerintük annak leginkább külső, társadalmi strukturális okai lehetnek. Aki azt mondja, hogy ennek genetikai, biológiai, vallási vagy egyéb okai lehetnek, netán az egyéni felelősség kérdését pedzegeti, azt elutasítják és előítéletnek, diszkriminációnak bélyegzik, amit éppen, hogy meg kell haladni.

Sőt, úgy tűnik, a cél nem az egyenlő esélyek, hanem az egyenlő eredmények.

Egyenlő kimenetelt is akarnak. Ha tegyük fel az az alapfeltevésed, hogy egy adott kultúra értékesebb egy másiknál, mert mondjuk jobb feltételek adottak benne ahhoz, hogy intelligens és művelt emberek váljanak a tagjaiból, azt elég nehezen adod el bármilyen kutatás kiindulópontjaként. Elég sok olyan kérdés van itt, amit lehetne tudományosan vizsgálni, csak éppen egzisztenciális értelemben kockázatos. Az biztos, hogy a társadalomtudományi képzésbe jóval nagyobb ideológiai diverzitás kéne, mint ami most van. Maga ez a megmerevedett egalitariánus indoktrináció nem látványos, inkább a tudományos közösség normáiba van kódolva. Nem minden oktatási vagy kutatási intézmény írja ki a preambulumába, egyszerűen csak megtörténik.

Milyen módon?

A tudósok, és ennek megvan a megfelelő szakirodalma, eleve nagyobbrészt liberálisok, vallástalanok, esetenként akár vallásellenesek is.

Nem tudod megoldani, hogy ezek a felfogások ne szűrődjenek át a képzésbe. A témaválasztás is tükrözi a szemléletet. Ráadásul az elit társadalom- és humántudományos folyóiratok divatos szemléletei és témái is alakítják a kutatói témákat, hiszen van amivel könnyebb, másokkal meg szinte képtelenség bekerülni egy elit folyóiratba. Ezek a témák és szemléletek jellemzően a nyugat kulturális hagyományokra és divatokra vezethetőek vissza; és sokan nem is akarják az ehhez képest új ötleteket, vagy ezek érdemi kritikáját megjelentetni, vagy olvasni egy nem jól beágyazott, periférikus országból, ismeretlen affiliációval rendelkező szerzőtől. Ahhoz, hogy te tényleg elméletalkotóként léphess fel nyugaton és ne csak alkalmazott kutatást végezhess, fokozatosan fel kell építened magad, méghozzá úgy, hogy a képed szimbolikái nyugati szakmai körökben is tessenek annak, aki rád néz.

Akkor mi a megoldás?

Individuálisan ez; hogy lépésről lépésre felépíted magad. Ennek vannak szigorúan szakmai, de értékválasztási és hálózati elemei is. Van, akinek ez nem járható út, mert vannak olyan elemei ennek a karakterépítésnek, amik nagyon fontosak ahhoz, hogy sikeres legyél, ugyanakkor számomra, és talán mások számára is taszítóak. Egy másik út, ami egy fokkal autonómabb az, ha megcsinálod a saját tudományos folyóiratodat és presztízst szerzel neki. Természetesen van még sok más lehetőség is, a tudománytermelő humántőke, a nemzetközi együttműködések és a felsőoktatási, kutató intézményrendszer, a tartalomdisszemináció strategikus fejlesztése. De mindenből nemzeti szinten érdemi eredmény akkor lesz, ha a közösségben és az intézményrendszerben is érdemi változások történnek. Ez már viszont a sokadik lépés, az első az lenne, ha először legalább a szakma krémjének tartott MTA intézeteiben lehetővé tennék és egyúttal meg is követelnék az érdemi munkát a kutatóktól. Ez a célunk,

ezt szerettük volna elérni ezzel a kutatással, hogy leessen a tantusz, hogy gyerekek, ez, ahogy most van, ez gáz.

Nagyon gáz.

Összesen 148 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Az MTA-t is régen szét kellett volna kergetni, mint velejéig sáros kommunista páholyt.
És helyébe egy alapjaiban megújított szabad magyar tudományos társaságot kellett volna helyezni.

Nem véletlen, hogy bejegyzésemben használtam minden titkos társaságok zászlóshajójának, a szabadkőművességnek jellemzőjét a "páholy" szót.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés