Megnyugszanak-e a kedélyek az akadémián? – Freund Tamás a Mandinernek

Jó ideje nem éppen felhőtlen az MTA és a kormány viszonya. A fennállásának 200. évfordulóját ünneplő intézmény jubileumi közgyűlése előtt az akadémikusok egy csoportja azzal fenyegetőzött, hogy ha a miniszterelnök elmegy, tiltakozásul elhagyják a termet. Hogyan jutottunk el idáig? 
Magyarország miniszterelnökének ott lett volna a helye a jubileumi ünnepségsorozat nyitó­rendezvényén. Két hónappal annak a bizonyos belső munkaanyagnak a kiszivárogtatása előtt küldtem el felkérő levelemet a kormányfőnek, hogy tartson ünnepi beszédet, de nem válaszolt. Sulyok Tamás köztársasági elnök két héten belül jelezte részvételi szándékát. Egyébként fenyegetésről szó sem volt, a gazdasági és jogtudományok osztályának belső vitaanyaga arról szólt, hogy az osztályelnököt felkérik, tájékoztassa az elnökséget a veszélyről, hogy esetleg lesznek néhányan, akik kivonulnának, ennek tudatában szervezzük meg az ünnepi közgyűlést. A kiszivárogtatók és az erre azonnal vevő média persze másként tálalta ezt a nem a nyilvánosságnak szánt írást. 

Nyilván ennek is megvan az előzménye, nem ez az első ilyen incidens. 
Nem e valóban rendkívül káros esemény miatt romlott meg a viszonyunk a kormánnyal. Régóta szenved ez a kapcsolat attól, hogy rendszeresen az Akadémiának tulajdonítanak olyan nyilatkozatokat, amelyeket az sohasem tett. 

de egyik oldal szimpatizánsai sem fogalmazhatnak meg pártpolitikai, napi politikai üzeneteket az Akadémia nevében, nem is teszik. Magánemberként persze azt nyilatkoznak, amit akarnak. Az vitatható, hogy a nevük mellett szerepeltethetik-e ilyen esetekben, hogy az MTA tagjai. A többségi vélemény szerint igen, mert olyan titulusról van szó, amit a doktorátushoz hasonlóan kiérdemeltek a munkásságukkal. Ha valaki a neve mellé írja, hogy dr., és azt a PhD-t mondjuk az ELTE-n szerezte, senki nem fogja számonkérni az ELTE-n az illető magánszemélyként tett nyilatkozatát. Ha egy akadémikus például a Hun-Ren egyik intézetének kutatójaként nyilatkozik, akkor az Akadémia vagy a Hun-Ren lesz a felelős annak tartalmáért? Ha magánemberként teszi, akkor szerintem egyik sem. 

Értem, hogy tisztelnie kell mindenki politikai hovatartozását, ám az Akadémia elnökeként az is a feladata, hogy az intézmény rangjához hűen a ház falain kívül tartsa a politikai csatákat. Nem? 
Természetes, hogy a hasonló politikai nézeteket valló, aktívan politizáló akadémikusok, MTA-­doktorok agytrösztcsoportokba, egyesületekbe tömörülnek. Ilyen például a konzervatív Professzorok Batthyány Köre, több mint 170 akadémikusi és MTA-doktori tagsággal, illetve a baloldali-liberális Stádium 28 Kör, csaknem 100 taggal. Szervezetileg egyik körnek sincs köze az MTA-hoz, egyetlen ülést sem tartottak az Akadémián vagy annak támogatásával. A kormányzat és a konzervatív média mégis rendszeresen akadémiai állásfoglalásnak tekinti a Stádium nyilatkozatait, és érdekes módon a Batthyány-körét még véletlenül sem. Ebből számomra az derül ki, hogy boszorkányüldözés folyik az Akadémia ellen, 

Sokan úgy tartják, egy hangos baloldali kisebbség maga előtt tolja a konszolidált akadémikusi többséget. Vagyis a többség mukkanni sem mer. Nem így van? 
Nem. Az Akadémián eltérő világnézetű, politikai szimpátiájú tudósok működnek együtt. A tudományos közéletben egyetlen politikai irányzat vagy klikk sem tud meghatározó szerepet kapni. Az ilyen befolyásolási kísérleteket a tudósok valamennyi ma aktív nemzedéke elutasítaná, és idegen, külső beavatkozásként kezelné. Ritkán és keveseknek tud olyat ígérni egy politikai vagy gazdasági tényező, amiért ezt megéri vállalni. Akik mégis megteszik, kiesnek a tudományos közéletből, és annak a zsoldjába kerülnek, akinek elfogadták a feltételeit és a támogatását. Ezek a személyek továbbra is tudósnak tekintik magukat, de tudományos értelemben már nem autonómok, a tudományos értékrend fölé helyezik megbízóik politikai, gazdasági értékrendjét. Aki jól ismeri a tudomány belső életét, az tisztában van vele, hogy a tudósok túlnyomó többségét erős autonómiaigény jellemzi. Amennyiben ez megvan, akkor a vérbeli tudós kutatással, oktatással, közfeladatok ellátásával, pályázatírással foglalkozik, és nem pazarolja az idejét másra. 

Az is csak véletlen, hogy épp a minap adott ki az Akadémia biológiai osztálya egy állásfoglalást, amely szerint nem igaz, hogy csak két nem létezik? Nem gondolja, hogy ez is egy forszírozott konfrontáció az alaptörvény áprilisi módosítása kapcsán? 
A kiadott közlemény azt támasztja alá, hogy csak két nem létezik, ezért sem értem a konzervatív oldal háborgását, hiszen ugyanazt mondjuk. Idézek az állásfoglalásból: „A felsorolt interszex állapotok, működési rendellenességek nem jelentenek külön nemet…” Vagyis 

Az állásfoglalás tudományos tényeket sorol, amelyekkel felhívja a figyelmet, hogy a két nem közötti átmeneti, interszex állapotok, fejlődési rendellenességek különleges figyelmet és kezelést igényelnek. „Ha csak a két biológiai nemet deklarálnánk az eltérések figyelembevétele nélkül, az marginalizálhatná azokat az embereket, akik nem illeszthetők be ezekbe a kategóriákba.” Ez a mondat azt jelenti, hogy ha két biológiai nemet deklarálunk, és tekintettel vagyunk az eltérésekre, akkor senkit nem marginalizálunk. 

Megválasztásakor keményen tiltakozott az akadémiai kutatóhálózat kiszervezése ellen. Az átalakítás megtörtént, létrejött a Hun-Ren, ám máig rendezetlen az ingatlanok ügye. A múlt év végén úgy tűnt, sikerült megegyezniük a kormánnyal, hogyan áll az ügy?
Valóban sikerült a decemberi rendkívüli köz­gyűléssel elfogadtatnom, hogy az ingatlanjainkat eladjuk az államnak, amely ingyenesen továbbadja őket a Hun-Rennek. Sajnálatos, hogy időközben az egyik akadémikusunk bíróságon megtámadta az erre felhatalmazó közgyűlési határozatot, azt remélve, hogy ha nem adjuk el az ingatlanokat, akkor majd az intézetek is visszatérnek. A magyar jogrend szerint ehhez joga van. Várjuk a bírósági döntést, ám közben új helyzet állt elő: a kormány eltérni látszik a szándéknyilatkozattól, amelyet a Kulturális és Innovációs Minisztérium vezetőjével közösen írtunk alá, és amely kimondja, hogy az állam a megvásárolt ingatlanokat a kutató­hálózat használatába és tulajdonába adja. Jelen állás szerint ez nem teljesül. Ebben a helyzetben ismét a közgyűléshez kell fordulnom, hogy így is egyetért-e az ingatlanok eladásával. A közgyűlési döntés függvényében könnyen lehet, hogy a per is tárgytalanná válik. 

Schmidt Mária történész egy hónappal ezelőtt külön írást szentelt a Magyar Tudományos Akadémiának, amelyben az utolsó sztálinista intézménynek nevezte. Találkozott azóta Schmidt Máriával? Miért nem ment el vitázni vele és Lánczi Andrással, amikor hívták? 
Az M5 kerekasztal-beszélgetésére valóban kaptam meghívást, de miután világossá vált, hogy a műsorvezetővel együtt négy vádlóval szemben kell egyedüliként védenem az Akadémiát, egyértelmű volt, hogy nincs esély korrekt vitára. A beszélgetést a hazai és nemzetközi diplomáciában edződött Oberfrank Ferenc, az Akadémia köztestületi igazgatója vállalta, de még arra sem kapott lehetőséget a műsorban, hogy végigmondja a válaszait. Most legalább önnek elmondhatom, hogy mit gondolok a sztálinista Akadémia vádjáról. Kosáry Domokos MTA-elnök és Antall József miniszterelnök már 1991-ben elkezdtek egyeztetni az Akadémia megújításáról, a miniszterelnök a regnálása alatt valamennyi MTA-közgyűlést megtisztelte a jelenlétével. Az akadémiai törvényt végül 1994-ben fogadták el, Mádl Ferenc terjesztette az Országgyűlés elé. Az új jogszabály alapjaiban újította meg az Akadémia működését: megváltozott a jogállása, köztestületté alakult, megszűnt a politikai befolyás, kizárólag tudományos teljesítmény alapján válhat valaki akadémikussá. Kosáry, Antall, Mádl és mások mellett a változások alapjait Szabad György és Szentágothai János rakták le. 

Lánczi András filozófus szintén politikai térfoglalásról beszélt lapunknak. Idézem: „Úgy alakították ki a rendszert, hogy politikai kontrollt gyakoroljanak az egyetemek felett, az akadémiai nagydoktori címmel akarták őket sakkban tartani.” Nincs e soroknak valóság­alapjuk? 
Az Akadémia apparátusa 1949 és 1989 között valóban az állampárt felügyelete alatt állt. A tudományos közösséget és közéletét a politika eltorzította, de nem tudta teljesen kisajátítani. Lánczi értelmezésének és következtetéseinek alig van közük a valósághoz, azt is torzítják. Mondandójának jelentőségét az adja, hogy közvetíti, egyben befolyásolja egy meghatározó politikai kör véleményét. Mivel alig ismeri a tudományos közéletet, és nem is vesz részt benne, sokkal inkább a politikai világban otthonos, annak elvárásai, érdekei, törekvései alapján értékel. Erős tájékozatlanságról tanúskodik az a feltételezés, hogy az Akadémia bármivel is sakkban akarná tartani az egyetemeket. Az intézmény feladatait, működését ugyanis az akadémikusok határozzák meg, akiknek több mint kétharmada egyetemi oktató, kutató, vagy az volt. Ez lenne a saját farkába harapó kígyó? Az MTA doktora minősítés pedig egy rendkívül értékes szolgáltatás a tudományos közösségnek, ezt a címet ugyanis olyan disszertációval lehet megszerezni, amely mintegy száz szakértő tudós kezén megy keresztül. Ezt a szolgáltatást az a munkáltató, díjbizottság vagy pályázati fórum veszi igénybe, amelyik akarja. A nagydoktori már régóta nem kötelező elvárás a professzori kinevezéshez, bár az egyetemek többsége továbbra is él a lehetőséggel, hiszen így jut objektív, megbízható külső véleményhez. Mivel a politikában a látszat fontosabb, mint a realitás, többen az Akadémiára nézve hátrányos látszatot, ellenségképet igyekeznek a közvéleményre erőltetni. Ez méltatlan és kontraproduktív. 

Alig hiszem, hogy ebből bárkinek is értékelhető haszna lehet, egy-két elvakult és szolgálatkész személyen kívül.

 Sok támadás éri az Akadémiát tagjainak kiválasztása, teljesítménye, elöregedése kapcsán. Mennyire érzi megalapozottnak ezeket a kritikákat? 
Meg kell hagyni az Akadémiának a szabadságát abban, hogy önépítési folyamata során a mennyiségi mellett milyen minőségi jellemzőket vesz figyelembe. Az MTA-t támadók a maguk által egyénileg torzított számokkal és mutatókkal bűvészkednek. Sokan ráálltak arra, hogy a mutatókat etikátlan módon manipulálják, erre Magyar­országon is van példa. Ezért is fontos a mennyiségi mutatók mellett a minőségiek figyelembevétele. Az akadémikusválasztás során az Akadémia mindig is a teljes életút és életmű megítélésére törekedett. Így a tudományos életmű minőségi ismérveit, a tudományterületi sajátosságokat, az oktatási, utánpótlás-nevelési, tudományirányítási, a hazai és külföldi tudományos társasági munkát, a tudományos tanácsadási és tudomány-­népszerűsítési tevékenységet is mindig figyelembe vette az akadémikusságra ajánlott személyek értékelésekor. Ami az életkort illeti, az MTA hangsúlyt fektet a fiatal kutatók bevonására a Fiatal Kutatók Akadémiájának kiemelt támogatása révén. Mivel a köztestület nem munkahely, valóban nincs a tagságnak felső korhatára. Semmi okunk nincs arra, hogy kizárjuk idősebb köztestületi tagjainkat, akadémikusainkat a testületből. Az idős akadémikusok, akik a digitális korszak előtt kerültek be az MTA-ba, hátrányban vannak publikációs adataik nyilvántartásában. Ez vezethet oda, hogy felületes és rosszindulatú érdeklődők az előző évtizedek meghatározó fontosságú, iskolateremtő egyéniségei közül többeket is jelentéktelennek minősíthetnek. Egy nyolcvanéves akadémikustól egyébként sem elsősorban új publikációt vár az ember, neki más feladatai vannak a mentorálás, a tanítványok karrierjének segítése, a tudományos ismeretterjesztés terén. Hajdani olimpiai bajnokaink is kapnak életjáradékot annak ellenére, hogy már nem képesek olyan sportteljesítményre, mint aktív sportoló korukban. Akadémikusaink is sok dicsőséget, meg­becsülést szereztek az országnak, amiért megérdemlik az anyagi elismerést. Hetvenéves kora feletti teljesítménye alapján Albert Einstein valószínűleg a világ egyetlen akadémiájának sem lehetett volna a tagja. Visszautasítom a magyar tudóstársadalom szakmai teljesítményének megkérdőjelezését, alaptalan leminősítését. Felelőtlennek és légből kapottnak, tisztességtelen bűnbakkeresésnek tartom a magyar tudóstársadalom hibáztatását társadalmi vagy gazdasági problémákért. 

Ugyancsak gyakori vád, hogy az Akadémiának nincs átlátható programja, gazdálkodása, át kellene világítani. Mi erről a véleménye? 
Az Akadémia kritikusai gyakran a „kutatóhelyek gyenge nemzetközi teljesítményét” kérik számon, holott 2019 óta nincsenek is kutatóhelyeink… Az Akadémia a szűkös kereteiből egyetemi és kutatóhálózati kutatócsoportokat, egyes kutatókat támogat kiválósági pályázatok útján, mint a Lendület, a Bolyai­-ösztöndíj vagy nemzeti programok. E csoportok többsége messze jobban teljesít, mint más egyetemi vagy kutatóintézeti csoportok. Az utóbbi évek Európai Kutatási Tanács (ERC) kiválósági pályázati nyerteseinek fele a Lendület csoportokból került ki, holott az Akadémia által kiosztható pályázati keret a tizede sincs az egyéb állami kutatásfinanszírozási forrásoknak. Állunk elébe bármilyen hatékonysági átvilágításnak! Sajnos mindig lehet találni az intézményben személyes okokból csalódó tudósokat, akik az Akadémia működéséről mit sem tudnak, a tényekkel nem foglalkoznak, de majd elvégzik ezt a piszkos munkát. Ezzel tovább rombolják az egyik leg­nagyobb hazai és nemzetközi tekintélynek örvendő intézmény presztízsét, és kockára teszik a jövőjét, megfosztva a magyar társadalmat nemzeti büszkeségének egyik legfontosabb pil­lérétől, egy biztos tájékozódási ponttól a mai áltudományokkal, információrobbanással, válságokkal terhelt világunkban. Ez véleményem szerint már közel jár a nemzetáruláshoz. 

Friss hír: négy bölcsész- és humán tudományi kutatóközpont kikerül a Hun-Ren alól, és a jövőben az ELTE keretein belül működik tovább. A döntéssel szemben az Akadémia határozottan felemelte a szavát.
A testület és az én személyes álláspontom hosszú évek óta ismeretes: fejlesztendő, megőrizendő nemzeti értéknek tartom az egységes magyar kutatási hálózatot. Az Akadémia akkor is kiállt a hálózat egysége mellett, amikor hat évvel ezelőtt már világos volt, hogy minden tiltakozás ellenére el fogják csatolni tőlünk. A bölcsészettudományok a nemzeti kultúra megőrzése szempontjából is elengedhetetlen fontosságúak, a társadalomtudományok és a társadalom-, illetve természettudósok közös munkáját igénylő multidiszciplináris kutatások szerepe világszerte felértékelődőben van. Nem leválasztásra, hanem sokkal inkább a tudományterületek közti szinergiák kiaknázására, integrálására volna szükség. Ehhez képest másodlagos jelentőségű, hogy ki a fenntartó, de a most javasolt megoldás számtalan problémát vet fel. Ilyen gyorsasággal, elfogadható indokok és jól definiált előnyök, valamint az esetleges negatív hatások felmérése nélkül nem várható, hogy a tudományos közösség támogassa a lépést. 

Nem véletlen, hogy az ügy kapcsán lemondott a Hun-Ren irányítótestületének három tagja, és sorra jelentek meg a döntést ellenző nyilatkozatok. A kutatóintézetekben végzett friss felmérés szerint az érintett kutatók 90 százaléka kifejezetten ellenzi a döntést. 

Egy korábban kiszivárgó levél arról tanúskodott, hogy nincsen megelégedve a társadalomtudósok teljesítményével, most mégis értük aggódik. Ezek szerint ez változott? 
Annak idején sajnos sokan félreértelmezték a mondataimat és a levelem célját, ami a humán intézetek mentése volt. Kizárólag a rosszul teljesítő társadalomtudósokat kritizáltam, eszembe sem jutott általánosítani, és ezt a kormányzatnak is javaslom. Kiváló bölcsészeink és társadalomtudósaink a nemzeti tudományok képviselői, kutatásaik eredményei a nemzeti identitástudat erősítését szolgálják, nemzeti büszkeségünk tartópillérei. A Magyar Tudományos Akadémia az ország legmagyarabb intézménye, a nemzet intézménye, amelyet nem uralkodók vagy az egyház hozott létre, hanem hazánk patrióta polgárai. Le kellene végre állítani az MTA elleni méltatlan, a tényeket ignoráló, elferdítve bemutató támadásokat, mert a tudomány képviselőinek és barátainak többségét világnézettől, pártszimpátiától függetlenül taszítják. Az eltelt kétszáz év történetéből is nyilvánvaló, hogy az Akadémia mindig akkor tudta a legjobban teljesíteni küldetését, a tudomány művelését és terjesztését, amikor hagyták dolgozni.

Nyitókép: Földházi Árpád