A felzárkóztatásnak nem záloga az integráció – Rubovszky Rita a Mandinernek

Hogyan értékeli az érettségi körüli vitákat?

Aki végigtanult egy évet az érettségire, az biztos rossz néven venné, ha nem érvényesülne az egyenlő bánásmód elve, ami az Alaptörvény és a köznevelési törvény egyik legfontosabb alapelve. Ezt nem lenne jó ötlet kiváltani az év végi jegyek megadásával, mert az iskolák és tanárok közt nagy az osztályzási különbség. Vannak finanszírozott és önköltséges szakok. Jegymegadásos megoldás esetén valaki egy gyengébb gimnáziumból bejuthatna valahová kitűnővel államilag támogatott képzésre, míg egy erős gimnáziumból, ahol százszor annyit kell tanulni, más meg a négyesével fizessen hatmillió forintot?

Jó megoldás nem volt az érettségi ügyében, és meg kell békülni azzal, hogy az életben nem mindig van jó megoldás, csak rossz megoldások közül tudunk választani. Ez egy ilyen helyzet. Nincs optimális megoldás.

A járványra nézve veszélyes az érettségi?

Nem értek hozzá, de ma Magyarországon nehéz elképzelni, hogy az érettségi járványügyi tömegkatasztrófához vezetne. Ma Magyarországon eléggé jellemző a mindent kritizáló attitűd, ami szerint „én tudok mindent a legjobban”. Ebből nagyon fegyelmezetten váltottunk fegyelmezett viselkedésre a járvány miatt. Vannak helyzetek az életben, amikor nem lehet folyamatosan megkérdőjelezni az ország vezetésének döntéseit, mert ez a megkérdőjelezés anarchiához vezet. A járvány és a járvány alatti érettségi épp ilyen helyzet. Mi alapján mondja valaki, hogy ne legyen érettségi? Mit prognosztizál? Milyen kutatásokra alapoz? Orvosok nagy száma javasolta, hogy halasszák el az érettségit?

Önök hogy kezelték a járványhelyzetet?

A Patronában március elsejétől minden délben tartottunk tanári értekezletet, és a következő két napra hoztunk döntéseket. Aztán felgyorsultak az események, de mi úgy határoztunk, hogy azt tesszük, amit az Operatív Törzs mond, megbízunk benne, s így idegileg is jól bírtuk az előző két hónapot. Ráadásul rengeteg energiát takarítottunk meg azzal, hogy

Az érettségire rendeltünk rengeteg maszkot és fertőtlenítőszert, és gázzal végigfertőtleníttettük az iskolát az érettségi előtt. Eszméletlen sok kolléga jelentkezett felügyeletre, nem sápítoztak, nagyon meghatódtam. 

A digitális oktatással kapcsolatban milyen tapasztalatai vannak?

Természetesen minden igazgató azt mondja, hogy őnáluk jól sült el a digitális oktatás, én sem vagyok ezzel másképp.  Orbán bejelentése után péntek estétől végigdolgoztuk az egész hétvégét és a hétfőt, és kedden egy nagyon leszabályozott rendszert adtunk a kollégáknak, ami azóta is jól működik. Nem engedjük, hogy különböző felületeken kommunikáljanak egymással a diákok és tanárok, egységesen az Edmodo felületét választottuk, és ha kontaktórákat akarnak tartani a kollégák, akkor a Zoomon tartják. Az Edmodo egységes, működik, bírja a terhelést, nem fagy le. Csináltunk egy digitális órarendet, egy nap két tárgyuk van a gyerekeknek, egy hétre előre csak 90 percnyi terhelést lehet adni, az online órát egy hétre előre jelezni kell. Néha vannak kilengések, de működik. Az is igaz, hogy nálunk évente három Erasmus-projekt fut, azaz a diákjaink hozzá vannak szokva, hogy digitálisan dolgoznak, digitálisan tartják a kapcsolatot a külföldi diáktársakkal. Tudok sok olyan iskolát is mondani, ahol a szülő elviszi a munkafüzetet biciklivel az iskola előtt kitett kosárhoz, beteszi, a tanár felveszi, kijavítja, aztán visszateszi, a szülő pedig viheti haza a gyereknek. Olyan iskolát is tudok, ahol iszonyatosan túlterhelik a diákokat a tanárok. Én úgy látom, hogy negyven nap az Ószövetségtől kezdve a teljesség jelképe, ennél többet nem bír az ember egy próbahelyzetben. Szóval iszonyatosan

kimerülve vágunk majd neki a nyári szünetnek. A tanárok jelentős részének van saját gyereke is. Azaz miközben digitálisan oktat, aközben a tanár felügyeli a saját gyerekei tanulását, főz, bevásárol, sőt ha osztályfőnök, akkor az egész osztály és a szülők pszichiátere is lett egyben. Nagyon fáradtak tanárok és családok egyaránt. Májusban már csak szenvedés lesz, a gyerekek menjenek a szabadba, a tanároknak pedig minimum meg kell tizedelni az anyagot. 

A digitális oktatás mennyiben fejlődés és mennyiben kényszerpálya?

Ez olyan, mintha azt kérdeznénk, hogy az erdőbe és a fürdőszobába is autóval akarunk-e járni. A digitális oktatás egy eszköz. Mi sok mindent tanultunk, meg fogjuk tartani például az Edmodót, mert bevált, és ezentúl egységesen itt kommunikálunk iskolán kívül  a diákokkal. Annak az online oktatásnak, ami ugyanolyan, mintha offline lenne, semmi értelme nincs. De ahhoz, hogy Pilinszky költészetét vagy Afrika földrajzát érdekesen elmagyarázzuk, ahhoz egymás szemébe kell nézni. Az erdőbe nem lehet autóval kirándulni, friss levegőt nem lehet autóban szívni. Az oktatás mentortevékenység, kísérés. Ha a digitális oktatás időszakából azt tanuljuk meg, hogy a tanár nem a lexikális tudás automatája, hanem a nevelés és az oktatás a görögöktől fogva a katedrális iskolákon keresztül máig tanár-diák partnertevékenység, ahol a tanár nem minden titkok tudója, hanem kísérője és segítője a diák fejlődésének, akkor járunk el jól. 

Mit gondol a NAT-ról és a piaristák leveléről?

A piaristák levele arra hívta fel a figyelmet nagyon udvariasan, hogy az oktatás olyan építmény, aminek erős alapzata a tanári megbecsültség és a tanári bérek. S ezt nem lehet szemérmesen elhallgatni. Azért nem, mert a tanártársadalom kontraszelektálttá válik, ha nem fizetik meg elég jól, másrészt rohamléptekkel haladunk az állami és magánoktatás nyugati típusú szétválasztása felé, amiben egy gazdag arisztokrácia a drága magániskolákba járatja a gyerekét, ahová elmennek a jó tanárok, s ahol a köziskolák nehéz masszájával nem tud az állami mit kezdeni. Ez a polarizáció sok ország sajátja, de Magyarország mindig büszke volt rá, hogy nem jelent meg a határai közt. Magyarországon a pálmát ugyanis hagyományosan nem a pénzes elitiskolák, hanem számos neves egyházi és állami iskola vitte el, amelyekben nem kellett tandíjat fizetni. De ha

akkor ez a polarizáció el fog indulni. Kevesen mennek tanári szakra, és ha arra mennek is, a legjobb hallgatók nem maradnak meg a tanári pályán. A kollégák  jelentős része szombat-vasárnap is dolgozik, és jó, ha magántanítványokra akad, de nem ritka, hogy eladó valamelyik szupermarketben. Szóval a tanári kar lényegesen az országos átlag alatt keres. A piaristák levele udvariasan, senkit nem támadva erre hívta fel a figyelmet: arra, hogy ennek a problémahalmaznak a megoldásán múlik az ország jövője. 

S ami a NAT-ot illeti? Azért is kérdezem, mert ön irodalmár, tankönyvek, publikációk szerzője. Az új NAT magyar irodalomra vonatkozó részéről a sajtó leginkább a különböző irodalmi kánonokról értekezett. 

Mindenképpen külön kell választani az egyes tantárgyak megítélését, hiszen megjelennek a NAT-ban nagyon előremutató kezdeményezések is. Ami az irodalmat illeti, számomra fájdalmas, hogy kötelezővé teszi a törzsanyag megtanítását, azonban olyan hatalmas, hogy lehetetlen átadni. A NAT ráadásul átvette a kerettanterv szerepét, szóval ez az anyagmennyiség gyakorlatilag megtaníthatatlan, és épp arra nincs idő, hogy a tanár kísérő legyen, és elmélyedjünk az anyagban. Nincs idő alámerülni egy-egy műben, rendesen kivesézni, megbeszélni. Fájdalmas számunkra  az is, hogy kizárólag a  kronológia az irodalomtanítás mérőzsinórja. Hadd beszéljek haza picit! Ha  egy keresztény iskoláról beszélünk, mint a miénk, éppen attól olyan nagyszerű irodalmat tanítani, mert a művészet hitünk szerint  a teremtett világ jelnyelve. Az idei emelt szintű magyar érettséginek egyik eleme Márai Halotti beszéde. Vajon hozzá lehet-e nyúlni a szöveghez anélkül, hogy rá ne csodálkoznánk az eredeti Pray-kódex  800 éves szövegének frissességére? A gyász nem evolúciós kategória, a művészet motívumai sem azok. Ebből szervesen következik az is, hogy érthetetlen,  a kortárs irodalom miért nem került bele a törzsanyagba. 

Moderátora volt ősszel Pannonhalmán a Csendtől a szóig című, iskolai bántalmazásról és gyermekvédelemről szóló konferenciának. Ön szerint mekkora ez a probléma itthon?

Külön kell választani pár dolgot. Más a tanár-diák viszony az iskolában, más a súlyos bántalmazás, más a kortárs bántalmazás és más a családon belüli bántalmazás, vagy más azokról a régiókról beszélni, ahol gyakorlatilag mindenki olyan szociális-társadalmi helyzetben van, hogy az egész régió a gyermekvédelem alanya lehetne. Az egyik legnagyobb hiba, ha ezeket gyermekvédelem címén összekeverjük. A pannonhalmi konferencia kimondottam az iskolai tanár-diák és kortárs bántalmazást helyezte a középpontba. A lényege az volt, hogy miként bátorítsuk a diákot arra, hogy kimondja, ha történt vele valami, és milyen prevenciós lehetőségek vannak. 

Az egyházi és az állami iskolák közt lehet különbség? 

Az nagyon bántó a számunkra, akik egyházi iskolákban dolgozunk, hogy a magyar média számos népszerű csatornája sokszor előszeretettel igyekszik fenntartani azt a képet, mintha az egyházi iskolákra fokozottan jellemző lenne a gyermekbántalmazás, a tanárok túl szigorúak lennének, az egyházi iskolák szegregálnának, a tanáraik többet keresnének, a szemléletük pedig elavult volna. Ez pedig mind téves állítás. Tapasztalom szerint mindennek az ellenkezője az igaz. A szerzetesrendek, szerzetesi iskolák például  hihetetlen energiát  tesznek bele, hogy biztonságos iskolarendszereket dolgozzanak ki, hogy adott esetben szembenézzenek  saját bűneikkel, hogy együtt dolgozzanak  a gyermekvédelemmel, és rengeteget tesznek a szegregáció ellen is. Arcpirító, amit az európai média a hazai cigányok szegregációjáról ír. Én

s ebből egyházmegyés és szerzetesi iskolák is rendesen kiveszik a részüket. 

Mit tesznek az egyházi iskolák a bántalmazás ellen?

Azok az egyházi kezdeményezések, amelyek mostanában születnek akár a bencések, a piaristák, a maristák, az iskolanővérek, a jezsuiták , vagy az egyházmegyék részéről, nem csak gyakorlatilas megoldást kínálnak a gyermekbántalmazás iskolai eseteire, hanem arra az evangéliumi felfogásra is felhívják a figyelmet, hogy az ember Isten által teremtett személy, tehát méltósága szent és sérthetetlen. A pedagógus társteremtő, s ha megbotránkoztatja a diákot vagy visszaél a hatalmával, akkor halálos bűnt követ el. A reformátusoknak és az evangélikusoknak is nagyon szép kezdeményezéseik vannak. Olyan rendszereket építünk fel evangéliumi alapon, aminek a segítségével komoly kultúraváltás történik az iskolákban. 

Állandó témája a hazai oktatásügyi vitáknak a szegregáció. Mit tesznek az egyházi iskolák a szegregáció ellen? 

Rengeteg példa van itthon. Tele van tanodákkal, kezdeményezésekkel Kelet-Magyarország, az Egri Egyházmegye, a görögkatolikusok, a reformátusok, sorolhatnám. Azonban vannak erős bajaim azokkal az elképzelésekkel, amelyek mindenáron integrálni akarják a cigányokat és a magyarokat, akkor is, ha a cigányok egy-egy településen vagy iskolában többségben vannak. Van egy mindenki által ünnepelt kezdeményezés a világon, ami sokak szerint az évszázad oktatási modellje, a harlemi modell, a Harlem Childrens Zone, azaz HCZ, Geoffrey Canada afroamerikai oktatáskutató kezdeményezése. Geoffrey Canada a bűnözéssel teli harlemi gettóban csinált életpályamodellt „az anyaméhtől az egyetemig” filozófiája mentén.  A Reménység Akadémiáinak nevezett iskoláinak a diákjai este hétig vannak bent, szerveznek nekik délutáni foglalkozásokat és egészségügyi ellátást is kapnak. A cél, hogy ezen gyermekek számára is elérhető legyen az amerikai álom. Geoffrey Canadát mindenki ünnepli, és Magyarországon is sok szakértő említi, amikor szóba kerül a romák felzárkóztatása. Ez a program Harlemben először huszonnégy háztömböt, pici területet érintett, és nagyon sok eredményt hozott, mára, húsz év elteltével kilencven háztömbben 13 ezer embert lát el. Megjegyzem: a számok lassú, sziszifuszi munkáról uralkodnak, nincs ez nálunk sem másképp. Vajon vannak-e ebben a programban fehérek? Nincsenek. Miért nincsenek? Mert ott nem laknak fehérek.

Kizárólag mélyszegénységben élők, de nem ritkán prostituáltak, bűnözők, drogosok családjairól beszélünk.  Megpróbált betelepíteni Geoffrey Canada olyan, fehér északi családokat a környékre, akik a Mayflowerrel érkeztek a leendő Amerikába és 1695-ben is már a Harvardon tanultak? Nem telepített be ilyen családokat csak azért, hogy integrált oktatásról beszélhessen. Akkor óvatosan kérdezem, hogy mi is a baj a görögkatolikusok Huszár-telepi iskolájával? Miért van az, hogy Geoffrey Canadát ünnepli a strasbourgi parlament, a Huszár-telepi iskola fenntartóját viszont bíróság elé citálja a CFCF, miközben

Harlemben? A Huszár-telepi iskola környékén ugyanis az előző tíz évben 80-90 százalékkal nőtt a foglalkoztatottság, egészségügyi ellátáshoz jutnak az ottani romák, délutáni felügyelet van az iskolában. A Sója Miklós görög katolikus általános iskola nem csak a gyerekekkel, hanem a családokkal is foglalkozik, rendezett háztömbök lettek a környéken, bevezették a villanyt. Most akkor a Huszár-telep felemeléséhez és az ottani romák megfelelő oktatásához importálni kell a telepre nyíregyházi  fehér családokat, hogy ne mondhassuk, hogy ott spontán szegregáció van? Nyilván nem, ahogy a Harlembe sem importáltak fehéreket. S akkor még nem beszéltünk a kazincbarcikai szalézi modellről, az ózdi egyházi modellről, a roma szakkollégiumokról, a maristák és Szent Ferenc Kisnővéreinek iskoláiról. Az Apor Vilmos Katolikus Főiskola roma tanszéke konferenciák sorozatát szervezi a témában. Felsőzsolca, Selybe, a jászsági iskolák, a szombathelyi szaléziak, a Boldog Ceferino Intézet… rengeteg példát tudunk felhozni, ahol az egyház, a püspök, a szerzetesrend, a igazgató és az iskola éppen azt csinálja, amire annak a térségnek szüksége van. Lyukóvölgy, Sajóvárkony olyan falvak, ahol lehet, hogy csak húsz-harminc ember jár a tanodába, de az a húsz-harminc ember a minta. S nem annak akar megfelelni az  ottani egyház, hogy politikai direktívákat pipáljon ki, vagy eszközül használja fel a szegények védelmét a maga politikai pozicionálására, hanem egyszerűen teszi a dolgát. Ők nem várnak rövid távú politikai sikereket, és nem tartanak lépten-nyomon előadást NGO-knak.

És Paulina nővér nem várja, hogy mindenképp odajöjjön hozzá egy strasbourgi képviselő vele fotózkodni és felmutatni, hogy micsoda haladó modellt valósít meg. A vécsi cigányasszonyok eközben munkához jutnak, felemelik a fejüket és visszakapják méltóságukat. Egy tanító nővér elment Halmajugrára, minden nap az ottani cigánygyerekeknek segíti megcsinálni a feladataikat a digitális oktatásban, majd éjfélig foglalkozik a saját patronás osztályával. Napi 24 órát dolgozik, reggel nyolctól délután négyig az ottani cigánygyerekekkel. Volt a híradóban? Ismerik Brüsszelben? Emlegetik az oktatásügyi szakértők? Nem. 

A hazai progresszív oktatásügyi felfogás szerint nem lehet minőségi oktatás csinálni erőszakos integrálás nélkül, és ezért ha kell, háromszáz észak-magyarországi cigány többségű faluból buszoztatni kell a gyerekeket a városi iskolákba. Vajon miért ez az ellenállás?

Szerintem talán azért, mert a tolerancia és az integráció, mint mindenekfelett álló értékek, valóban sokat hoztak Európának a hatvanas évektől kezdve, s vitathatatlan, hogy az egyenlő bánásmód elvének Nyugat-Európában sok hozadéka van. Az az értelmiségi elit, ami a párizsi diáklázadások és 1968 európai elitje, és amelyik mindenekfelett való értéknek tette a toleranciát és a másság tiszteletét, az elmúlt évtizedekben azonban elszakadt a valóságtól, és ezzel párhuzamosan a fogalmi kereteik kiüresedtek. A fogalmi hálójuk már nem fog halakat. A világ eléggé megváltozott 1968 óta, és nehéz ügy, amikor a valóság találkozik a kiüresedett fogalomhálóval. A leszakadó rétegek integrálása a társadalomba kétségkívül egy fejlett demokrácia ismérve, de azért említettem Geoffrey Canadát, mert az integráció ezen kívánalma gyakran életszerűtlen.

Ennek nem az az oka, hogy Geoffrey Canada és a görögkatolikus egyház azt gondolná, hogy a feketék és a cigányok nem tudnak szót érteni a fehérekkel, hanem az az egyszerű és prózai oka, hogy ők laknak ott. Természetesen sok helyütt együtt élnek romák és nem romák, és ott az integráció a feladat. A Patrona óvodája a 6. kerületben van, olyan környéken, ahonnan a katolikus polgári értelmiség , a roma családok, a helyi nevelőintézet egyaránt küld kicsiket hozzánk, és akkor még nem beszéltünk arról, hogy autistákat, Down-szindrómás gyerekeket, halmozottan fogyatékkal élőket is ellátunk. És megy. Ott ez a feladat, nálunk nem választhatók szét a különböző csoportok. Ha azonban egy falunak a 90 százaléka cigány, akkor nem a falut kell buszoztatni a városba, hogy találkozzanak fehérekkel, hanem a faluközösség az első, az ő boldogságuk. S ha a cigánygyerek elvégzi a nyolc általánost otthon, és felveszik a gimnáziumba, akkor majd buszoztatjuk a városba vagy kollégiumba küldjük. Egy 7-14 éves gyerek nem fog tudni megfelelni pszichésen egy számára teljesen idegen környezetnek, lemarad, a családja egy idő után nem teszi fel az iskolabuszra, rosszul érzi magát, és rossz válaszokat fog adni, és pontosan az fog történni, amit az integrációval el akartunk kerülni. Mindez azért, mert egy európai döntéshozó kisebbség, jelesül

és csak üres lózungok maradtak. Szerintem elsődleges feladat a helyi közösség integritásának tisztelete, s hogy a saját boldogságmodellünket nem erőltetjük rá a helyi közösségekre, ahol nem feltétlen az egyetemi diploma a záloga a kiteljesedésnek. Ne értsen félre, érték a tolerancia és érték a másság tisztelete, de nem abszolutizálhatjuk egyiket sem az egyes személy tisztelete nélkül. Nem lehetnek ezek szabadon felettünk lebegő felhők.  Egyébként meg ha mérhetetlenül sok pénzt adnak projektekre integráció és másság tisztelete címén, akkor ezek az értékek óhatatlanul is korrumpálódnak. 

Tud példát mondani?

Számos európai uniós romaintegrációs pályázattal találkoztam, amelyeket nagyon szívesen megpályáztam volna, mivel a Patrona mégis a nyolcadik és a kilencedik kerület határán van, és tudnánk ezzel mit kezdeni. Minden ilyen pályázat ismertetője azzal kezdődik, hogy miként lehet a megkapott pénzt felhasználni a roma családok megsegítésére. És akkor elképzelem, hogy egy tanévnyitó Veni Sancte szentmise után azt mondom egyes szülőknek, hogy „magának barna a bőre, magát Lakatosnak hívják, ugye behívhatom ebbe a romaintegrációs programba?” Szóval nem igazán tudom, hogy képzelik el a dolgot. Az integrációt a gyakorlatban végző iskolák tehát ki vannak zárva ezen pályázatokból, mert ezek a pályázatok kizárólag azoknak a civil szervezeteknek és iskoláknak szólnak, amelyek csak romákkal foglalkoznak, tehát szegregálnak. A kiírás szerint tehát sokszor

Ez csak egy anomália a sok közül. 

Amikor vitába keveredtem az erőszakos integráció kapcsán, és azt állítottam, hogy a szegregáció tudatos elkülönítés, de a „spontán szegregáció” nem szegregáció, mert nyilván a helyi iskolában a helyi lakosság jár, azt a választ kaptam, hogy ezek a fekete vagy cigány közösségek nem spontán módon laknak ott, ahol laknak, hanem történelmi kirekesztés eredményeként. A sugalmazott megoldás az volt, hogy ezért jogos a lakosság összekeverése a lakóhelye figyelembe vétele nélkül. 

A szolidaritás egyik legkövethetőbb modellje véleményem szerint Don Bosco, azaz Bosco Szent János, a szalézi rend alapítója, aki az életét a szegény sorsú gyermekek segítésének és nevelésének szentelte; és az ő szalézi oratóriumai. Don Bosco Néri Szent Fülöp modelljét folytatta: összeszedte a kallódó, munka nélküli fiatalokat, akik leestek a polgári oktatás asztaláról. Don Bosco nyomán a 19. században sok olyan szerzetesrend alapult, amely azt tűzte ki célul, hogy felszedje azt a lehulló társadalmi réteget, ami nem tudott megfelelni a munkaerőpiac-alapú oktatásnak. Ezeknek az egyházi modelleknek az volt a lényege, hogy oda tartották a tálcát, ahol épp az asztalról leesett valaki.  Tehát – s ez nagyon fontos –

Nem a reáliskolákat bántották, nem a polgárit, nem a népiskolákat vagy a nyolcosztályos gimnáziumot, mert ezeknek volt egy kialakult rendszere. Szerintem ez azóta is a felzárkóztatás legműködőbb modellje. Geoffrey Canada is lényegében olyan iskolákat csinál, mint a szalézi oratóriumok. A megoldás tehát nem az asztalon lévő figurák megkeverése. Ezért lenne szerintem érdemes tanulni az egyháztól: olyan gyakorlatai vannak, amelyeket nem kell újra kitalálni. A leesők alá kell tartani a tálcát, legyen szó Borsodnádasdról vagy a nyolcadik kerületről. A nyolcadik kerületi cigánygyerekek számára először a saját kultúrájukat figyelembe vévő iskolákat kéne megfinanszírozni, kevés óraszámot adni a tanároknak, hogy foglalkozhassanak a gyerekekkel, személyes törődéssel, tehetséggondozással integrálni őket. Erre nagyon sok jó modell van az egyházi példáktól az agnosztikus humanizmus értékrendjét magukénak valló civil szervezetekig, de biztos  nem buszoztathatjuk be kollektíve őket az első kerületi Toldy gimnáziumba! Ez működésképtelen  volna mindkét oldalról. A társadalom kialakult valahogy, valamikor, történelme van, társadalmi rétegek és etnikumok gyakran külön élnek, s ennek időnként igazságtalanságok az okai. Ez van. A kitelepített svábokat sem lehet visszahozni Magyarországra, a kommunisták által kitelepített szászokat sem lehet visszatelepíteni Erdélybe, nem tudunk visszamenni lakni az elvett lakásokba és kastélyokba, és a rabszolgaságot sem lehet kárpótlással meg nem történtté tenni. A cigányokat és sok más csoportot is érték igazságtalanságok a történelem folyamán. Életszerűtlen és etikátlan emiatt radikálisan átalakítani a társadalmat, és megkeverni a figurákat az asztalon. Az az életszerű, hogy először segítsünk ott, ahol az ínség van, utána pedig nézzük meg, hogy miként lehet feltenni a leesőket az asztalra. Nagyapám 1897-ben született egy pici ipolysági faluban, s mint tehetséges parasztgyereket, a plébános elküldte az esztergomi bencésekhez. Onnantól kezdve a nagyapám nem nagyon találkozott a családjával, a bencés gimnázium megetette és kitanította, leérettségiztette és felemelte. Orvos lett belőle, az egyik legnagyobb hírű körorvos Fejér megyében és Székesfehérváron. Ott rakták alá a tálcát, ahol volt. Olyan modell, hogy mesterségesen megkeverjük a társadalmat, s mindenkit kiveszünk a saját kultúrájából,

Mintha ugyanazok a körök egyszerre egymásnak ellentmondó megoldásokkal állnának elő: a spontán szegregáció rossz, de a roma tanoda rendben van. Zárkóztassuk fel, szabadítsuk meg a rossz kulturális mintáktól az érintetteket, de őrizzük meg a saját kultúrájukat. A helyi oktatás is rossz és a szakkollégium is, mert kiszakít, de a buszoztatásos integrálás a lakóhelytől távol az oké. Ki lehet ezen igazodni?

Persze, hogy ilyen ellentmondásokba keveredünk, hiszen ha egy diktatórikusan működő fogalomkészletnek akarunk megfelelni, nem pedig a szóban forgó diákok személyes méltóságát nézzük, akkor elkerülhetetlenek az ellentmondások.
Egyszer előadást tartottam egy Párizsból jött, politikatudományokat tanuló, végzős csoportnak. Már fél órája nagyképűsködtek, hogy így szegregáció Magyországon meg úgy. Engem nagyon bánt a létező rasszizmus Magyországon, teszek is ellene a saját intézményemben, de egy idő után kiakadtam és megkérdeztem, hogy ugyan hányan jöttek önök közül a párizsi Budának számító 16. kerületből és hányan mondjuk a Saint Denis kerület migránsok lakta lakótelepéről? Néma csend volt a válasz. Ezek a fiatalok néhány év múltán 6-7000 eurós fizetéssel  kipárnázott polgári lakásokból írnak jelentéseket olyan területekről, melyeket el sem tudnak helyezni a térképen. Csak akkor nem keveredünk anomáliákba, ha nem a megmentő szerepében tetszelgünk és nem mindentudó értelmiséginek adjuk el magunkat, hanem annak a kísérőnek, aki a másik személyt ott, ahol az illető van, segíti a kiteljesedésben. Ez két különböző világnézeti modell. Ezek közül az első szerintem kizárólag anomáliákat tartalmazhat.

Fotók: Ficsor Márton