A spontán szegregáció is szegregáció

A szerző oktatáskutató, interkulturális szakértő

Szilvay Gergely írása (A spontán szegregáció: nem szegregáció, hanem jog) színhús állatorvosi lova egy bizonyos fajta gondolkodásnak, élet- és világszemléletnek (tegyük hozzá, jellemzően egy bizonyos, igen jól paraméterezhető élethelyzetből, egy bizonyos társadalmi csoport tagjaként, néhány, javak és privilégiumok ellátottságában hasonló életmód- és életstílus-törzs tagjaként). Elsősorban ezért érdemes és fontos foglalkozni vele, reflektálni rá, nem pedig azért, mert különösebben magvas vagy értékhordozó. Itt jegyezném meg, hogy annak ellenére lehetne mindkettő, hogy speciel jómagam nem értek egyet a mondanivalójával. A színvonalas, felkészült alternatív vélekedések elismerésének ugyanis sorosista, szélsőbalos/liberális (igény szerint) oktatásszakértők és integrátorok világában helye van.

A szegregáció – definíció szerint az elkülönítésnek az a formaváltozata, mely az érintettekre károsan hat, hátrányos helyzetbe hoz, ártalmukra van –, a heterogén társadalomban való együttélés, az identitások-többes identitások, a társadalmi, sőt; kormányzati felelősség egy annál komplexebb kérdéskör, mint ahogyan a közgondolkodás, az önjelölt/hivatásos közgondolkodtatók – így a szerző maga is – látja, láttatják. A kérdéses cikkben megjelent érvelés tele van tévedésekkel, és olyan állításokkal, amelyek mindazoktól a tényezőktől nem igazak, amit a szerző nem-tudásából fakadóan (inkompetencia), vagy tudatosan figyelmen kívül hagyott. Mindezek mellett van egy morális vetület is, ahogyan elfogadhatatlan és embertelen, de menjünk sorban.

A szerző szerint a spontán szegregáció nem szegregáció. Hát de, az. Az állapotot jellemző ártalomokozáson nem változtat az állapot létrejöttének körülménye, de valójában nem is pontosan derül ki, hogy Szilvay mire gondol, amikor spontán szegregációról beszél. Már csak azért sem világos, mert folytatásul veretes helyzetanalógiaként (?) az amerikai polgárjogi küzdelmek idejét-eseményeit idézi fel – kérdés, hogy valóban a feketék akkori szegregációjáról gondolja-e, hogy az spontán volt.

Az integrációval kapcsolatos dilemmáját megosztja: nem látja át, hogy egy bizonyos csoporthoz (etnikum, nemzetiség, kultúrkör – gondolom én, hogy ilyesmit ért alatta) tartozó identitás hogyan őrizhető meg az integráció során történő többségi identitáshoz való szükségszerű asszimilációval. Érdemes lett volna ezzel a kérdéssel kezdeni – nem az a baj, ha az embernek kérdései vannak, ám azokat jó helyen kell feltennie –, mert (remélhetőleg) a kompetens válaszadó idejekorán rámutatott volna arra, hogy már maga a kérdés sem helyes: az integráció ugyanis nem kényszer-asszimilációt jelent. Ez az egyik nagyon fontos pontja az írásomnak – ugyanis ez a tévképzet él valószínűleg mindenkinek a fejében, akinek ez az érvelés kedvére való. Sőt, ugyanez a téves elképzelés lehet az oka annak is, hogy a 2000-es években – tegyük hozzá, főleg az EU-csatlakozásunk feltételeinek való megfelelés kényszere alatt – megindult integrációs törekvések (ilyenek is és olyanok is) kimenete végső soron a kudarc jóleső érzetével tölthette el az ellendrukkereket: lám, mi itt nagy erőkkel integrálnánk, ezek a romák meg az istennek nem akarnak asszimilálódni.

Az integráció – másképp befogadás – valóban nem az ideális együttélés kialakításának végső állomása – azt inklúziónak hívják –, de mindenképpen van egy nagyon fontos szükséges, de nem elégséges feltétele magának az eljárásnak (így a fogalom értelmezése is szemlélet-kötött): szó sem lehet az írásból is csöpögő, illetve jelenleg Magyarországon széles (és minden) körben népszerű és magától értetődő monokulturális, normatív világértelmezésnek, mely szerint „az én kultúrám – nemzeti, társadalmi csoporti – A kultúra, normáink és értékeink, ebből következő elvárásrendszereink vitathatatlanok és örökkévalók, mindenki, aki más, az deficites, alábbvaló stb”. Az integráció a világban létező eltérőségek egyenértékűségét képviseli.

Az identitásokkal kapcsolatos tanácstalanságát szeretném oldani a következő információval: nem egy identitásként élünk. Többes identitásokról beszélünk, melyek az életben betöltött, szituatíve változó szerepeinkkel vannak összefüggésben. Feltételezem, mindenki megtapasztalta már, hogy attól, hogy bizonyos helyzetekben anya/apaként van jelen, később főorvosként vagy postásként, majd amatőr színjátszóként, mindegyik esetben tud jól működni anélkül, hogy az egy másik szerepét károsítaná. Azaz nincs ellentmondás egy kisebb csoporthoz ÉS a teljes társadalomhoz („magyarok”) való egyidejű tartozás esetében.

Természetesen mivel marginalizált csoportokról beszélünk, a kérdés összetettebb egy tankönyvi példánál: hogy valóban megértsük a szereplők gondolkodását, viselkedését, figyelembe kell vennünk a társadalmat meghatározó hatalmi struktúrát. Ez az, amit Szilvay Gergely nem tett meg, és az írása minőségére vonatkozó kritikának többek között ez is oka. Ugyanis ha az ember ír egy lendületes kinyilatkozást egy társadalmi problémáról, nem nagyon engedheti meg magának, hogy alapvető kérdésekkel ne foglalkozzon. A somlói galuskából kipiszkálhatjuk a mazsolát, ha nem szeretjük. Egy korrekt és színvonalas érvelésből viszont sajnos nem eliminálhatjuk azokat az amúgy evidens tényezőket, amelyek gyengítenék a mondanivalónkat.

A társadalom nem homogén. Semmilyen szempontból nem az. Csoportok alkotják (melyek tagjai más szempontból másmilyen csoportokat alkotnak – hát igen, ez van, a biodiverzitás átka, hogy sajnos semmi sem fekete-fehéresíthető), mely csoportok a társadalmi élet szempontjából (is) eltérő lehetőségekkel, tulajdonságokkal, többek között hatalmi, azaz érdekérvényesítő potenciállal rendelkeznek. Ha valóban őszintén érdekel minket, hogy a romák miért élnek – minden erőfeszítésünk ellenére…? – zárt, elkülönült közösségekben, akkor először is érdemes gyorsan végigszaladni azon, hogyan is működik az, mikor az ember megválaszthatja, hol (és hogyan!) él. Ott kezdődik, hogy minőségi oktatást kap – és ennek biztosítása a mindenkori kormány dolga és felelőssége, amit képtelen volt már húsz éve is biztosítani, tíz éve viszont már nem is akar. Igazán nagyszerű lenne, ha a szerző – jobb újságírók amúgy is szoktak ilyet csinálni – előzetesen elmélyedne abban a témában, amiről beszél, jelen esetben a minőségi oktatás feltételrendszerében, mielőtt beadva derekát a wishful thinkingnek, asztalra csap, hogy márpedig olyan nincs, hogy szegregált iskolába ne lehessen cigány gyerekeket együtt tanítani valami megnyugtató magyarázattal. Röviden: nem, nem lehet.

A minőségi oktatásnak ugyanis az is része, hogy minden (roma és nem roma!) gyereket felkészít a heterogén – azaz sok szempontból sokféle – társadalomban való együttélésre. Ez pedig úgy, hogy a nevelődés közege nem sokszínű-sokféle, nem lehetséges. Ez azon szakmai kérdések egyike, amit még laikusok – a kevéssé éleseszűek is – is elég könnyen át tudnak gondolni. Minőségi oktatással lehet a munkaerőpiacon olyan pozíciót foglalni, amely olyan jövedelmet biztosít, hogy az alapvető jogaink gyakorlása közben meghozott, elkerülhetetlenül költséges döntéseket finanszírozni tudjuk.

A szerző kijelenti, hogy az elfogadásnál van fontosabb érték, megnevezi a közösséget és az egyéni szabadságjogokat. Talán nem az első vagyok, aki jelzi számára: a közösségben való együttélés semmilyen módon nem megy elfogadás nélkül. Minden egyénnek meg kell tanulnia elfogadni azt, ami más – ami nem olyan, mint ő. Az egy elég veszélyes dolog, hogyha a szerző – mert ezt sugallja – annak alapján teszi a közösségből legitim módon kirekeszthetővé a romákat, hogy ők nem fehérek (mint mi). És azt hiszem az is érvényes elvárás, hogy a társadalom minden tagjának legyen lehetősége – valódi lehetősége – döntéseket hozni. Nem csak a fehéreknek.

Amikor cikke elején képmutató és abszurd módon áradozik a mindent – még az amerikaiak erőszakos integráló törekvéseit is … – felülíró közösség kulturális kohéziós erejéről, azt felejti el megemlíteni, hogy a hatalommal nem rendelkező, kisebbségi csoportok, Magyarországon a romák a társadalmi kirekesztés következtében élnek olyan körülmények között, ahogyan; nem egyenrangú, értékelt részeiként a „fehér” köztereknek, a társadalmi hierarchia aljára szorítva. Ez a szegregálódás nem az ő választásuk, nem az ő döntésük. A fehér többségi társadalom megfosztja őket – most már nyugodtan fogalmazhatunk így: az emberhez méltó életminőség eléréséhez szükséges feltételektől (oktatás, egészségügy stb.), százezreket hagy emberhez méltatlan körülmények között élni. És a túlélés olyan életstratégiákat kényszerít ki (szemlélet, norma, viselkedés stb.), melyet a hatalmi pozícióban lévő, javakkal, lehetőségekkel bőségesen ellátott középosztály – hisz az egész rendszer rájuk van optimalizálva – prominens tagjai elszörnyedve vetnek meg. E tekintetben mindegy is, hogy azt nyíltan náci frázisokkal teszik, esetleg saját szabadságjogaikért kiabálva, vagy akár együtt érző paternalista köntösbe bújtatva.

Számos egyéb, a képet teljessé tévő információ kívánkozna még ide – mindaz, amiről a szerző nem tud és/vagy nem írt. Jelenségek, hatások, amelyek jellemzik a társadalmi beilleszkedés, kölcsönös elfogadás, kölcsönös konszenzuskeresés folyamatát. Amikor a cél valóban a mindenki számára élhető élet biztosítása, és nem az amúgy is privilégiumok buborékában növekedett fehér (…) kivételezettek rendszerigazoló elméletének polírozása. A lényeg ugyanakkor úgy érzem, elhangzott: a sokféleségek egyenértékűsége, a minden ember joga az emberi élethez, a hatalommal rendelkezők felelőssége akkor is, ha nem a saját javaik halmozásáról és érdekeik képviseletéről van szó. Minden érdemi vitának helye van, de lebutított, manipulált narratívák ezt nem igazán teszik lehetővé.