A spontán szegregáció: nem szegregáció, hanem jog

Miután Amerikában lezajlott a polgárjogi küzdelem, amely a kötelező, államilag fenntartott szegregáció ellen küzdött a déli tagállamokban, a feketék végre bármelyik iskolába beírathatták gyermeküket, bármelyik templomba betérhettek az Urat imádni, és bárhová költözhettek. 

A progresszív szociológusok és társadalommérnökök legnagyobb ijedtségére azonban a többségük maradt ott, ahol volt: a saját addigi környékén lakott, nem költözött a fehérek közé; a környék iskolájába járatta a gyerekét, amiben történetesen fekete többség volt; és a fekete közösség templomába járt az Urat dicsérni.

Eleinte tulajdonítható volt ez persze a fehérektől való félelemnek is – eleinte. Évtizedekkel később azonban már nem. Etta Willis, Mississippi fekete szülötte 1994-ben tért haza, 46, Kaliforniában töltött év után, s azt találta mondani: „már nincs az a rasszizmus itt, ami annak előtte volt”; sőt: „kevesebb rasszizmust tapasztaltam itt, mint San Franciscóban”. 

Akkor miért is maradnak együtt a fekete közösségek?

Nem a szegregáció csinált belőlük közösséget, mesterségesen, az inkább elszigetelte őket. Persze furcsa mód az is hozzájárulhatott a közösségi érzés erős fennmaradásához, hiszen a veszélyeztetettség és a közös ellenség, az elnyomás mindig segíti a csoporttudatot. 

Az úgyszintén Mississippi-beli, sikeres fekete üzletember, Clifton Taulbert szerint például: „ugyan a szegregáció fájdalmas valóság volt a számunkra, azért jó dolgok is történtek. Szeretem és élvezem a szélesebb társadalom adta lehetőségeket, és sosem szeretnék visszatérni a szegregációhoz, de ugyanakkor mélyen úgy érzem, fontos értékeket sajátítottunk el  gyermekkoromban, olyan értékeket, amelyeket mai, integrált világunk veszélyeztet.” 

Hupsz. Szóval a történelem egyik tapasztalata az, hogy az emberi közösségek, legyenek akár azok etnikai vagy kulturális közösségek, nem szeretnek feloldódni más közösségekben. Ehhez pedig saját terület, saját iskola és saját templom kell. (Mindkét idézett példát James C. Cobb: Away Down South – A History of Southern Identity című kötetéből vettem.)

Az integráció nagy kérdése számomra az, hogy vajon miként tud egyensúlyozni az identitásmegőrzés és identitásvesztő asszimiláció közt. És épp a fentiek miatt nem hiszek a bevándorló közösségek lehetséges integrációjában sem. A dilemma megelőzhető, ha nem engedjük, hogy nagy bevándorlóközösségek telepedjenek le az országban. 

Itt, Magyarországon a cigányok azonban a nemzet részei, itt laknak évszázadok óta. Joguk van együtt élni a többségi társadalom tagjaival. De biztosan az segíti elő a cigány közösségek jólétét, ha úgy integráljuk őket, hogy szétszórjuk őket a fehérek közé? Biztos nem jobb, ha a meglévő közösségek együtt maradnak, és gyermekeik is együtt járhatnak iskolába, ha ezt szeretnék?

Tudom, hogy a CFCF, azaz a Mohácsi-féle iskolabezáró különítmény mániája az, hogy ilyen módon nem lehet minőségi oktatást nyújtani. Ez azonban hazugság, szemellenzős, karót nyelt, dogmatikus progresszív nézet. Nem létezik, hogy ne legyen megoldható a minőségi oktatás egy cigány többségű iskolában.

Már csak azért is, mert egyébként a fránya nem-cigányoknak is joguk van oda íratni a gyereket, ahová akarják (ha felveszik a gyereket a körzeten kívülibe). És

ugyanis akkor aki teheti, oda költözne, ahol jó iskola van. Aki teheti, most is így tesz, illetve figyelembe veszi ezt a szempontot is egy költözéskor. Erre mondják a szélbalos oktatásszakértők és integrátorok, hogy rasszista fehér szülőket nem lehet meggyőzni arról, hogy ne a gyerek tanulmányi eredményei, hanem az integráció legyen az elsődleges szempont. 

Kár, hogy amúgy teljesen jellemző az, hogy progresszív nézeteket valló, tehetős szülők teljes természetességgel a legelitebb, akár fizetős iskolákba íratják a gyerekeiket. Nem azért, mert utálja esetleg a cigányt vagy a fogyatékost, hanem azért, mert a legjobbat akarja a gyerekének. Ahogy mindenki. Természetesen.

A szabad iskolaválasztás eltörlése egyébként valószínűleg olyan mértékű nettó társadalmi szétköltözést, szétválást, kivándorlást okozna, ami kapcsán csak kapkodná a fejét a baloldal.

S hogy a CFCF módszerei nem tekinthetőek hazai találmánynak, arra hadd hozzak egy másik amerikai példát. Egy louisianai fekete szegény asszony, Falesha Augustus tízéves fia igen rosszul teljesített a Baton Rouge-i általános iskolában. A dolgok akkor változtak meg, amikor 2012-ben Willie elnyert egy louisianai állami ösztöndíjat, aminek a segítségével beiratkozhatott egy magániskolába. Az ösztöndíjat Louisiana állam alapította, hogy szegény gyermekeknek segítsen bejutni jó iskolákba. A Louisiana fővárosában, Baton Rouge keleti részén található Hosanna Christian Academy meghozta a kívánt eredményt, és Willie szárnyalni kezdett.

Louisiana állam oktatási ösztöndíjprogramja nagyrészt, 90 százalékban feketéknek segített bejutni a jó oktatást nyújtó magániskolákba, olyanokba, amelyeket gyakran a fehérek között is csak a gazdagok engedhetnek meg maguknak. 2013 augusztusában azonban Barack Obama igazságügyi minisztériuma egy szövetségi bíróságon beperelte  Louisianát, hogy törölje el az ösztöndíjprogramot. Mi baja lehetett Obamáéknak a programmal? A minisztérium elméletben hetvenes évekbeli szegregációellenes rendeletek betartását ellenőrizte. Nehéz lett volna azt mondani, hogy a program nem segíti a feketéket, így hát a kormányzati tisztségviselők azzal érveltek, hogy Louisiana ösztöndíj-programja

Persze a magasságos szövetségi kormány mindentudorai nem az elszegregálódó szegény fehérek miatt aggódtak, pedig ezt is megtehették volna a saját logikájuk alapján, hanem az volt a problémájuk, hogy úgymond kiszorulnak az állami iskolákból a fekete gyerekek, és nem integrálódnak a fehérek közé. Louisiana lakosságának márpedig egyharmada fekete (New Orleans pedig fekete többségű város.)

A dolog vége az lett, hogy az igazságügy-minisztérium a fekete érdekvédelmi szervezetek nyomására ejtette az ügyet. 

Van egy ötletem, hogy a Mohácsi-féle CFCF ebben az ügyben kinek az oldalára állt volna. 

A társadalommérnökök azon monomániája, hogy a társadalom bajai megszüntethetőek lennének azzal, ha teljesen összekevernénk a népességet,

Ráadásul vannak fontosabb értékek az integrációnál, az elfogadásnál és a felzárkózásnál; de legalábbis hasonló értékek, melyek időnként ütköznek ezekkel: közösség, hagyomány, egyéni jog oda költözni, ahova szeretnék (ha tudok), és így tovább. 

Leszögezhetjük: a szegregáció akkor szegregáció, ha rákényszerítik egy adott közösségre, felülről, hatóságilag. A spontán szegregáció: nem szegregáció.