A világbajnokság még egy tegnapi döntetlennel is messze lett volna

„Nem szoktam fociról írni, írtam régen botcsinálta sportújságíróként éppen eleget, köztük sok olyat, amit nagyon nem szívesen olvasnék újra. Most azonban, amikor a politikai haszonlesők szelfijei mintha elakadtak volna, talán érdemes kivételt tenni. Az 1978-as magyar-argentin óta a magyar válogatott minden meccsét láttam, kivéve egy utazás miatt a jugoszláv 1-7-et, de felvételről később azt is végig szenvedtem már. Ez a mostani magyar csapat messze nem tartozik a legrosszabbak közé, sőt. Hibáztak tegnap? Hibáztak ebben a sorozatban? Igen, nyilván. Tegnap az utolsó öt percben különösen, sokat, sokan. Igen, bizonyára a kapitány is. De aki régóta figyeli a magyar labdarúgást, tudja, hogy mekkora érték az, amit Rossi elért: hogy a sorozat legjobb mérkőzését játszotta a csapat Portugáliában, hogy Dublinban és most Budapesten is elég sokszor messze az ellenfél felett teljesített. Az ellenfél felett és még inkább a magyar futball általános színvonala felett. Mert ez a lényeg: a Rossi-csapat, minden hibája ellenére, nem főszabály volt, hanem kivétel. S bár a világbajnokság még egy tegnapi döntetlennel is messze lett volna, mert a rájátszás kegyetlenül nehéznek ígérkezett, mégis sokkal közelebbnek látszott, mint az elmúlt 40 évben bármikor. A kapitányt el lehet küldeni, lehet, hogy küldeni sem kell, mert megy magától, de aki tartós változást szeretne, annak inkább azt kellene átgondolnia, amit a számok mutatnak: hogy a soha nem látott mennyiségű közpénz és a soha nem tapasztalt politikai figyelem ellenére hol tart ma a magyar labdarúgás a tehetségek kinevelésében és menedzselésében. Kevesebb urambátyám és sikerpropaganda, több verseny és tudás – szerintem ez kellene, nem a csapat és a kapitány keresztre feszítése.”

Nyitókép: Facebook / törökgáborelemez

***