Az áhítozott egyenrangúság nem létezik

Ercse Kriszta lényegében inkompetenciával vádol a spontán szegregációról szóló cikkemre adott válaszában. Valóban nem vagyok gyakorló tanár, még csak „oktatási szakértő” sem – nem is állítottam soha –, de azért van egy történelemtanári diplomám, és pedagóguscsaládból származom, rokonaim Tokajtól Budáig tanítanak mindenfelé, rálátok az oktatás témájára és hosszú évek óta foglalkozom újságíróként a területtel. 

Ercsének van pár olyan előfeltételezése, amelyet nem osztok, s melyekből kiderül, hogy baloldali szemüveggel nézi a világot.

Ennek egyik bizonyítéka, hogy már csak azért is irrelevánsnak minősíti gondolatmenetemet, mert „egy bizonyos, igen jól paraméterezhető élethelyzetből, egy bizonyos társadalmi csoport tagjaként, néhány, javak és privilégiumok ellátottságában hasonló életmód- és életstílus-törzs tagjaként” beszélek. Ercse valószínűleg a gazdagnak minősített felső-középosztályra vagy a felső tízezerre gondol, de elárulom, melyik „törzsnek” vagyok a tagja: a nyolcadik kerületi sokgyermekes pedagógus nagycsaládok törzsének, a Magdolna-negyed mellett jártam általános iskolába a kilencvenes években, és azon keresztül jártam vívni a '99-es busszal. Először Trabantunk volt, aztán egy Wartburg kombira cseréltük – a kilencvenes évek közepén. 

És nem éppen a gazdag úri gyerekek közé tartoznak azok a diákok sem, akiket országszerte, depriváltabb falusi vagy kisvárosi környékeken elvisznek a szüleik egy-egy „integrált” osztályból, iskolából. Ez a dolog nagyjából

Úgyszintén nem osztom azt a tipikus baloldali feltételezést, ami mindent csak hatalmi viszonyok, elnyomók és elnyomottak viszonyaként tud értelmezni. Ez nem azt jelenti, hogy ne lennének hatalmi viszonyok, és hogy a hatalommal ne lehetne visszaélni, vagy hogy ne létezne elnyomás, és ne lenne érdemes ellene küzdeni.

De szerintem a szociológusok és baloldaliak szakmai ártalma, hogy abszolutizálják ezt a marxi-foucault-i keretrendszert. Szerintem ez káros. 

Azt is gondolom, hogy igenis fontos az érdem, a szabad akarat, s nem határoz meg mindent a környezet (a személyiség pedig nem pusztán „társadalmi interakciók” terméke). Nem fogható minden baj a „többségi társadalomra” és a szegénység létére. 

Identitás és sokféleség

Ercse Kriszta kedvesen tudatja velem, hogy „a társadalom nem homogén”, és hogy mind „többes identitásokban élünk”, nem csak mint magyar vagy cigány, hanem mint apa, anya, munkavállaló, és így tovább.. Fantasztikus felfedezés, sosem gondoltam volna, köszönöm, hogy erre felhívta a figyelmemet. Így legalább megtudtam, hogy világértelmezésem az ő szemében „monokultúrális, normatív világértelmezés”, és ezzel szemben „nincs ellentmondás egy kisebb csoporthoz ÉS a teljes társadalomhoz (»magyarok«) való egyidejű tartozás esetében”.

Valóban nincs, de Ercse ezen meglátását mellékesnek látom. Amikor Ercse többes identitásokról beszél, akkor én inkább különféle szerepekről beszélnék. A családapaság, családanyaság, a munkavállalói szerep elsősorban nem identitás, hanem szerep, feladatkör. Mindenből lehet persze meghatározó identitást csinálni, mint azt a kortárs nyugati egyetemi dekonstrukció mutatja, kérdés, érdemes-e; de hála az égnek itthon nem látok rá törekvéseket. Valamiért

Sem a civilizációk Huntington-féle összecsapásában, sem a magyar iskolákban nem társadalmi szerepek ütköznek össze, hanem kultúrák és életmódok. A magyar iskolákban leginkább viselkedésminták.

S ha valamiképp relevánsak itt a társadalmi szerepek, akkor az épp az, ahogy ezen viselkedésmintákból kiviláglik az, hogy egyes társadalmi szerepeket, nevezetesen a szülői szerepet egyes esetekben nem játsszák jól vagy egyáltalán nem játsszák el azok, akiknek el kellene játszani. 

Ercse azzal vádol, hogy én úgy gondolkodom, hogy „az én kultúrám – nemzeti, társadalmi csoporti – A kultúra, normáink és értékeink, ebből következő elvárásrendszereink vitathatatlanok és örökkévalók, mindenki, aki más, az deficites, alábbvaló stb”. Nem egészen erről van szó, Ercse téved. 

Magam sem gondolom, hogy egy társadalomnak homogénnek kellene lennie – némi kohézió azért persze nem árt. A magamfajták mindig is „a közösségek közösségeként” gondolt a társadalomra, communitas communitatumként, az Edmund Burke-féle köztes közösségek nagy egészeként. Érdekességként hadd említsem meg, hogy Robert Nisbet amerikai szociológus szerint a társadalom közösségeit épp a fokozódó állami beavatkozás és szabályozás veri szét (The Quest for Community). Épp

csak azért, mert úgymond „szegregáltak”, hanem csináljunk belőlük jó iskolát. 

Ha a progresszió fehérellenes identitást csinál a nem-fehérség állapotából (ezzel igazolván Carl Schmitt bináris barát-ellenség-tételét), akkor ne csodálkozzon azon, hogy az addig identitáselemként nem meghatározó „fehérségből” a többségi társadalom önvédelmi mechanizmusainak köszönhetően és saját méltósága védelmében identitás lesz, azaz tudatosan és büszkén fogják vállalni az emberek, szembeállítva más identitásokkal. 

Nem hiszek az egyenlőségben

Russell Kirk, aki az amerikai konzervatív reneszánsz egyik elindítója volt az ötvenes években, s állandóan vendégeskedett nála pár vándor, hajléktalan, hobo, jól összegezte az egyenlőség és az egyenlősítés problémáját: „Az egészséges sokszínűség megőrzése érdekében minden civilizációban szükséges, hogy megmaradjanak a rendek és az osztályok, az anyagi különbségek és sokféle más egyenlőtlenség. Az egyenlőség egyetlen igazi formája az egyenlőség az utolsó ítéletkor és az egyenlőség egy igazságos bíróság előtt.” Javaslom még John Kekes magyar származású amerikai filozófus munkáját elolvasni az egyenlőség illúzióiról.

Elég csak megemlítenünk, hogy Firenzében például hatszáz éve ugyanazok a családok tartoznak az elitbe, azaz ugyanazok a családok a legnagyobb adófizetők. Más tanulmányok szerint hasonló jelenség figyelhető meg Angliában is, ahol 800 évre, több tucat generációra figyelhető meg az elitcsaládok pozícióban maradása; de Kínával kapcsolatban is mutattak már ki hasonlót.  Évszázadok háborúskodásainak, viszályainak, és az újkor balos kormányainak ellenére. Nem mondom, hogy ez pozitív, csak épp bajom sincs vele. Jobb lenne mindenki másnak, ha nem így lenne? Nem lenne jobb. Így működik a világ.

Ercse gondolatmenetének egyik kulcsmondata talán ez: „Az integráció a világban létező eltérőségek egyenértékűségét képviseli”.

Nos, a világban létező eltérőségek ab ovo egyenlőségének,egyenrangúságának tana épp olyan botorság, mint az ellenkezője. Szerintem az egyenértékűség nem illet meg minden eltérést: esetről esetre kell megállapítani, hogy egy eltérés „egyenértékű” vagy sem. Egyértelműen fogalmazva:

– pontosabban szólva nem feltétlen egyenrangúak. De hadd nyugtassam meg Ercsét: a cigány népcsoportot és kultúrát egyáltalán nem tartom alsóbbrendűnek a magyarnál – sőt, a magyar kultúra részének tekintem.

Ahogy annak idején írtam: ahol igazság van, ott magasabbrendűség van, ahol pedig tévedés, ott alacsonyabbrendűség. Elítélhető-e egyes afrikai törzsek gyakorlata, hogy megcsonkítják a nők nemi szervét? Egyenrangú-e a kannibalizmus a három Michelin-csillagos éttermek menüjével? Ha léteznek egyetemes emberi jogok (amit nem csak megveszekedett reakciósok vonnak kétségbe, hanem posztmodern teoretikusok is), azok terjeszthetőek-e a földgolyón úgy, hogy közben tiszteletben tartjuk az emberi jogokat nem ismerő, sőt el nem ismerő kultúrák állítólagos egyenrangúságát?

Ha baloldal szeret úgy tenni, mintha ezek formai kérdések lennének: meg kell találni az együttélés formáit. A magamfajta reakciósok szerint viszont mindez nem csak formai, hanem tartalmi kérdés, pont annak a tartalomnak a kérdése, amiről nem szeret vitázni a baloldal (kivéve ha a tartalom betiltandó rasszizmus, heteronormativitás, stb.). A progresszió nem szeret szembenézni az összeegyeztethetetlen tartalmak problémájával, szerinte ugyanis ez pusztán akarat és elfogadás kérdése. De téved.

Ha az integrációnak és felzárkóztatásnak van valamilyen eszmei alapja, akkor az nem az egyenlőség, hanem az emberi méltóság. Hadd idézzem az előző pápát, Joseph Ratzingert egy kicsit tágabb kontextusból: „A lelkiismereti szabadság joga és különösen a vallásszabadsághoz való jog az emberi személy ontológiai méltóságára támaszkodik, és semmiképpen sem a vallási és kulturális rendszerek egyenlőségére, ami valójában nem létezik.” Ezt a Ferenc pápa által szentté avatott VI. Pál pápa is hangsúlyozta.

Azt tehát igenis gondolom, hogy

Milyen normához zárkóztatunk fel, ha nincs norma? Az Ercse-féle felfogás régi trükkje, hogy magát semlegesnek próbálja eladni, miközben ugyancsak norma-vezérelt: vannak etikai meggyőződései, amelyeket érvényesíteni szeretne.

Azt is gondolom, hogy nincs egy olyan ideális társadalom, amiben minden társadalmi csoport összekeverve él területileg, mert akkor majd milyen elfogadóak leszünk és eljön az örök béke á la Kant, meg az egyenlőség. Az ilyen összekeverés a dezintegrációt és az atomizálódást szolgálja. Akár egyenrangúak különféle kultúrák és életmódok, akár nem, vannak, amelyek annyira különbözőek, hogy egy helyben, egy időben nem tudnak megférni egymás mellett. Nem azért, mert a fránya emberek nem elég elfogadóak és alkalmazkodóak, hanem mert azok objektíve összeegyeztethetetlenek. Ilyenkor a megoldás a meglévő területi elkülönülés megtartása.

Furcsa paradox, hogy a kényszermentességet piedesztálra emelő baloldali szociológusok egyébként simán megtiltanák az elköltözést, szabad iskolaválasztást, hogy a többségiekre kényszerítsék az elfogadást és integrációt. Mintha a „többségiek” elkülönülési szándékát pusztán valamiféle ideologikus rasszizmus vezérelné, nem pedig az összeférhetetlenség megtapasztalása. Itthon is, Erdélyben is számtalan esetben hallom, és Gyöngyöspatán is mindig azt mondogatták: nem a hagyományosan ott élő cigány közösséggel volt a baj, hanem a frissen érkezettekkel.

Mindez nem azt jelenti, hogy ne tartanám szükségesnek az esélyegyenlőség és a felzárkóztatás egyes formáit, az integrációt és a minőségi oktatást. Csak éppen aggályosnak tartom, hogy ezt azokban az esetekben, amikor egy roma többségű helyi iskoláról van szó, annak bezárásával tudják csak elképzelni. 

Feketék

Amikor azt állítottam, hogy a spontán szegregáció nem szegregáció, arra utaltam, hogy a szegregáció nem állami erőszak által jön létre, nem felülről rákényszerített egy társadalmi csoportra, akkor nem nevezhető szegregációnak. Erre hoztam fel a feketék polgárjogi harcok utáni helyzetét: a feketék nem akartak tömegesen összeköltözni a fehérekkel, azután sem, hogy a fehérek körében a rasszizmus felszívódott, s csak pár futóbolond vallotta már csak magáénak. 

Ercse Kriszta utal rá, hogy az nagyon más jellegű kérdéskör, mint a haza cigányság kérdésköre – csakhogy

hogy ötleteket merítsen onnan. Természetesen – Ercse sugalmazásával ellentétben – nem a feketék szegregációját kívántam megvédeni, hanem ahhoz való jogukat, hogy – egyébként amerikai kultúrájú emberekként, közösségekként – ha nem akarnak keveredni lakóhelyük, iskolájuk vagy templomuk szerint másokkal, akkor azt ne kelljen megtenniük. Ez mind közösségi, mind egyéni jog.

Nem volna paradox, ha a kötelező szegregáció után akaratuk ellenére olyan kötelező integráció lenne a jussuk,ami közösségeik feloszlásához vezet? És integráció alatt ezesetben a közösségek „szétültetését” értem. Egyébként az amerikai feketék egy jó része elköltözött saját közösségéből, tehát a lehetőség megvolt. Aki maradt, elsősorban valóban azért maradt, mert maradni akart.

Ercse arra is utal: az is kérdés, hogy hogy kerültek oda az adott közösségek, ahol vannak. Tehát mivel szerinte – ha jól értem – a feketék a szegregáció miatt alkotnak külön közösségeket, ezért ha a szegregáció megszűnte után is együtt maradnak, akkor az is a szegregáció következménye, tehát felszámolandó. Szerintem viszont a történelmi eredet lényegében mindegy:

Cigányok

Magyar helyzetre lefordítva: emlékezetes volt az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyermekeknek Alapítvány és a győri Kossuth Lajos Általános Iskola esete, ahol a bíróság szerint „spontán szegregáció” valósult meg, amit ugyan nem az önkormányzat okozott, de ő volt köteles kezelni. A CFCF akkor úgy gondolta: „a cigány kisebbség véleménye nem releváns az ügyben”. 

E logika szerint ha tehát egy településen vannak kialakult roma közösségek, egy-egy városrészben, s ott van iskola is, akkor az szegregált iskola, tehát meg kell szüntetni, mert képtelenség minőségi oktatást nyújtani benne. Akkor is meg kell szüntetni, ha egyébként a helyi romák szeretik az iskolát. És ha egyébként még minőségi oktatás is van benne, mint a görögkatolikusok Huszár-telepi iskolájában volt Nyíregyházán. 

Ercse logikája szerint a győri helyzet valódi szegregáció: annak ellenére, hogy nem az iskola vagy az önkormányzat szegregált, a romák mégis a többségi társadalom kirekesztő hozzáállása miatt laknak elkülönülten. Nos, visszamehetnénk a romák hazánkban való letelepedéséig akár, hogy megvizsgáljuk, így van-e. Kétségkívül elterjedt egy ellenérzés a romákkal szemben a többségi társadalomban, de azt kétlem, hogy ha ez nem lenne, akkor a romák spontán szétszóródnának a többségi társadalomban.

Függetlenül az előzményektől és okoktól

Nekem ne mondja senki, hogy az oly kreatív és hatalmas erőfeszítésekre képes oktatásügyi szakértők és szociológusok épp csak egyet nem tudnak: hogy helyben, a „spontán szegregálódott” iskolában hogyan lehetne megoldani a minőségi oktatást. Mert ott szerintük egyszerűen nem lehet és pont. Ezt a CFCF egyik aktivistája mondta nekem egy kerekasztal-beszélgetésen. Márpedig kénytelenek leszünk ezt megoldani, mert van háromszáz észak-magyarországi cigány többségű falu. 

Félreértés ne essék, nem vagyok az integrált osztályok ellen, ha működnek. De az mondani, hogy kötelező szétjáratni távoli iskolákba egy roma közösség gyermekeit, mert csak így lehet őket integrálni, és hogy ha egy többségi fehér osztály nem fogadja be a roma diáktársat, az csakis a többség hibája, szerintem erős egyoldalúság. Inkább azt mondom, hogy

A „fehér többség” szempontjából egyébként az integráció kérdése viselkedés-kérdés, nem pedig etnikai: ha valaki kibírhatatlanul viselkedik, akkor nem fogják szeretni, legyen akár roma, akár fehér. Szerintem ezt kár felróni a szülőknek. Ahogy azt is kár felróni a szülőknek, hogy ha az integrálandó diákok miatt csökken a színvonal, lassabban halad egy osztályban, akkor a szárnyaló gyermeküket elviszik máshová, ahol kibontakoztatják a képességeit. Ez nehogy már kisebbségellenes rasszizmusnak számítson!

Az egyes ember életében nem a hosszú távú össztársadalmi integráció a fontosabb, hanem a saját gyereke előmenetele. Ez így természetes.

Nem hiszek abban, hogy minden iskolának egyenlő színvonalúnak kellene lennie. Épp a különféle képességű gyermekek előmenetel érdekében szükség van elitiskolákra, s mindenféle más iskolára is. És szeretnék azokban az elitiskolákban a mainál több cigány diákot látni.