Gubernátor, mecénás és akadémiai elnök: Teleki József emlékezete

Paár Ádám írása

1855. február 15-én hunyt el Teleki József gróf, a Magyar Tudományos Akadémia első elnöke, Erdély gubernátora (kormányzója). Az erdélyi arisztokrata a korabeli polihisztor értelmiségi tipikus megtestesítője: jogász, nyelvész, történetíró, politikus, mecénás, könyvtáralapító volt egy személyben.

Az ősi és kiterjedt erdélyi família református ágából származó széki gróf Teleki László gróf és Teleki Mária grófnő házasságából három fiúgyermek született, akár a népmesékben, valamint egy lány. Ám a népmeséktől eltérően nem a legkisebb, hanem a középső fiú, József futotta be a legfényesebb karriert. Háromszorosan is jelentős a tevékenysége,

a Magyar Tudományos Akadémia társalapítójaként és elnökeként a magyar tudomány és a műveltség csiszolását, „nemesbítését”; történészként pedig az éppen kialakuló magyar történettudományt. A Hunyadiak kora Magyarországon című kilenckötetes munkája, amely 1852-től 1863-ig jelent meg, ma is értékes, megbecsült darabja a magyar történettudománynak.

Teleki József iskolázása és szocializációja megfelelt a korabeli arisztokrata és köznemesi ifjak tipikus tanulmányainak: a középfokú iskola után (amelyet Teleki Kolozsvárott végzett) a jogi tanulmányok következtek, a híres pesti jogakadémián, ahol Kossuth Lajos és Deák Ferenc tanult. Ezután az arisztokrata és nemes fiatalok tanulmányútja, a grand tour következett. Beutazta Németországot, Itáliát, Svájcot. De eljutott Hollandiába is, ahogyan egy köznemes sors- és pályatársa, a szintén jogász végzettségű Szemere Bertalan is. Mint sokan mások, Teleki József is rácsodálkozott a nyugat-európai polgárosodásra, amelyet összehasonlított a magyarországi és itáliai állapotokkal. Az összehasonlításból pedig az angol és holland fejlődés, vagyis az új kor lüktető civilizációja jött ki győztesen. Ugyanakkor konzervatív maradt abban az értelemben, hogy

és a művelődést a politikai, társadalmi reformok elé helyezte.

Az 1810-es évektől Teleki pályája emelkedett. Előbb királyi helytartósági titoknok és a pesti református egyházmegye főgondnoka (1818), aztán a királyi tábla bírája (1824), majd csanádi (1827), végül 1830-ban – Széchenyi Hiteljének megjelenése évében – szabolcsi főispán. 

Teleki József föllelkesült Széchenyi István 1825-ös fölajánlási beszédén. 1826. március 16-án Teleki beszédében fölajánlotta apja 30 ezer kötetes könyvtárát a megalapítandó Akadémia számára. Mint mondta beszédében, „a közjó előmozdításának vágyától indíttatva és a Haza iránti legédesebb szeretettől lelkesítve, a mi jelentős könyvtárunkat, melyet kegyes emlékezetű atyánk és illetőleg mint férj, hajdani Teleki László gróf nagy fáradsággal és tetemes költséggel összeszerzett, mi pedig növeltük és teljesebbé tettük, úgyhogy körülbelöl 30 000 kötetet tesz ... a nevezett társaságnak és a haza összes polgárainak használatára szenteltnek és felajánlandónak határoztuk.” Ezzel a nagyvonalú fölajánlással

Teleki és testvérei összesen 10 ezer koronával támogatták az Akadémia megalapítását.

Az intézmény elnökévé választották, és e tisztet 1830-tól 1855-ben bekövetkezett haláláig töltötte be.

Teleki közéleti pozíciója érdekesen alakult. Bár elfogadta a magyarországi reformok szükségességét, csak a lassú, szerves haladást fogadta el jogosnak, és a gazdasági meg művelődési reformokat az udvarral szembeni oppozíció elé helyezte. Habitusát és nézeteit tekintve konzervatív volt, de megértően tekintett az erdélyi és magyarországi liberális (vagy mint ekkor hívták: „szabadelvű” vagy „szabadelmű”) ellenzék reformtörekvéseire is. Így mindinkább afféle közvetítő szerepet játszott a hagyományos, metternichi politikát képviselő, status quo-őrző ún. ókonzervatívok, a tőlük „balra álló”, számos tekintetben „modernebb” – pl. a szociális kérdést fölfedező – ifjúkonzervatívok („fontolva haladók”) és a liberálisok között. Utóbbiakat Erdélyben – egyebek mellett – Mikó Imre, Kemény Dénes, Teleki László és Jósika Miklós képviselte, és Teleki korrekt viszonyt tudott kialakítani velük, a fönnálló nézetkülönbségek ellenére. 

Erdélyben e korrekt viszony kialakulását elősegítette, hogy mindenki érezte az alulról-kívülről jövő iszonyatos nyomást:

és ezt annál inkább is komolyan kellett venni, mert a „szegény nép” itt többségében már román volt. E nép fölemelése, hogy ne váljon az udvar zsarolásának vak, engedelmes eszközévé, program volt a jobb érzésűek számára, politikai szimpátiától függetlenül. Másrészt Telekit féltestvéri kapocs fűzte a liberálisok egyik országos szinten is híres alakjához, Teleki Lászlóhoz, aki Teleki József apjának második házasságából született.

A liberális ellenzék megnyugvással fogadta Teleki József kinevezését az erdélyi gubernium élére (1842). Teleki József kormányzóként igyekezett mérsékelni a politikai ellentéteket. Miközben általános politikai és alkotmányos kérdésekben hű volt az udvar és a konzervatívok álláspontjához, a legfontosabb társadalmi kérdésekben támogatta a liberálisokat. 1848 márciusában, amikor Kolozsvárott is tüntetett a diákság, Teleki továbbította az ellenzék által írt feliratot az uralkodónak. Erdélyben magyar, székely és román diák, polgár és értelmiségi egyformán örömmel fogadta a forradalom hírét. Még a szászoknak volt legkevesebb örülnivalójuk, hiszen a három „rendi nemzet” egyikeként Erdély privilegizált közösségét alkották, és ellentétben a másik két „rendi nemzettel” (magyar, székely), nem fűzték őket érzelmeik a Magyarországgal való unióhoz. Ám fönntartották a kapcsolatot a német anyaországgal, és a német egyetemekről hazatérő fiatalok magukkal hozták az ottani forradalmak hírét. 

A márciusi napok önfeledt, optimista hangulata azonban hamar elmúlt. A szociális és nemzetiségi helyzet pattanásig feszült a parasztok (akiknek kisebb része volt magyar) és a nemesek (akik viszont szinte mind magyarok voltak) között. Az erdélyi földbirtokosok igyekeztek kitolni a jobbágyfelszabadítás időpontját, noha az arról szóló törvényjavaslatot a szabadelvűek által dominált erdélyi országgyűlés elfogadta. Teleki merőben szokatlan, mondhatni, „unortodox” döntésre határozta el magát: júniusban minden vitának elejét véve,

Félő volt, hogy a törvénykezési vita elhúzódása esetén az udvar ugyanúgy kijátssza a volt jobbágyok elégedetlenségét, mint ahogyan Galíciában a jobbágyfelszabadítással képes volt sakkban tartani az ottani lengyel nemességet. Teleki igyekezett meggyőzni a dél-erdélyi szász vezetőket, akik ragaszkodtak II. András király (1205-1235) által a Diploma Andreanumban garantált privilégiumaikhoz, és megpróbálta kívánatossá tenni előttük Magyarország és Erdély unióját, ám célját nem érte el. Teleki vezetésével egy unióbizottság kezdte meg működését Pesten, a politikák összehangolására Magyarország és Erdély uniójának kérdésében. 

Az udvar szeptemberi ellentámadása idején visszavonult a politikától. Nem vállalta a szabadságharcot, hiszen attól habitusa miatt irtózott, de

Érdeklődése végleg a történelem felé fordult. Foglalkozott Hunyadi János származásának kérdésével, majd hatalmas monográfiát állított össze a Hunyadi-családról. Halála előtt az Akadémiáról is gondoskodott: saját könyvtárát, valamint A Hunyadiak története köteteit, továbbá a megjelent kötetek bevételét adományozta az intézmény számára.