Akosh S: A zenei képesség üres az életfilozófia nélkül

Szelevényi Ákos magyar jazzszaxofonos, multi-hangszeres zeneszerző 1986-ban, húszévesen hagyta maga mögött Magyarországot, hogy Párizsban próbáljon szerencsét. Akosh S. Unit néven saját zenekart alapított. Közös turné és lemezek kötik többek között a Noir Désir alternatív francia rockegyütteshez – a kezdeti ismeretlenségből pedig a jazz körök csúcsán is túl jutott. Hosszú éveken át dolgozott a szintén Franciaországban élő Nagy József koreográfussal. Számos nagy sikerű lemezt adott ki a világban és rendszeres fellépője hazai és külföldi fesztiváloknak, alternatív kluboknak. Vele beszélgettünk kalandos életéről.

***

Miért döntöttél húszévesen, 1986-ban úgy, hogy egy szál szaxofonnal kimész Franciaországba?

Erre a kérdésre van egyszerű és komplexebb válaszom is. Az egyszerűbb az, hogy

1986-ban még nem érezted, hogy pár éven belül összedől az a rendszer?

Nem, azt nem tudhattuk, én legalábbis nem tudtam felmérni, viszont élnem bizony sürgősen kellett – ahogy ma is. Recsegett-ropogott már, de ugyanakkor be is keményítettek. Akkoriban, ha felvonultál egy nemzeti ünnepen, csúnya dolgok tudtak történni és történtek is. Akkor a nemzeti ünnepeknek egyébként más arculata volt, mint ma – ma pont nem mennék el ezekre. Viszont, ha már itt tartunk, például a rubeola megfékezésének dátumát tenném világünneppé, megemlékezéssé holmi – nem tudom, mikor és kivel vívott – csaták dátuma helyett. Röhejes ez, szánalmas, de messze nem vicces.

Melyik nemzeti ünnepünkkel van problémád?

Nem kifejezetten a magyar nemzeti ünnepekre utaltam, ennél jóval tágabbra nyitottam a kérdéskört már a rubeolás ötlettel is. De visszatérve: bevittek, benntartottak és más hasonlóan tréfás dolgokat csináltak, maguk sem tudták, hogy miért. Milyen jogon teszi ezt egy ember egy másik emberrel? És mossa kezeit a „rendszer” nevében. De hát a rendszer mi vagyunk, mi kellene, hogy legyünk. Mikor értjük ezt meg? Az a rendszer nem bírt elviselni engem és a hasonszőrűeket – de én sem a rendszert, mindenhol csak falakba ütköztem. De ez igaz bármely más rendszerre, sajnos ma is. Ma is falakba ütközöm, ütközünk, ne áltassuk önmagunkat. Néha már azt hittem, hogy a történelem ismétli önmagát, de tévedtem. Ugyanott van a szakadék: egyfelől a nevetségesen archaikus, tehát a hierarchikus gondolkodást propagáló, önmaga hatalmát bebiztosító, álfélelmekre építő politikai és üzleti érdekek elitje – másfelől az élet, a realitás és az életüket élni akaró emberek milliárdjai között. Emellett persze nem keveset nyom a latban a tudományos fejlődés eredményeinek köszönhető felfedezésektől, igazságoktól rettegő, és saját hatalmát ismételten fenntartani akaró manipulatív egyház feloldhatatlan önellentmondásaiba csavarodó, álszent attitűdjének korrozív hatása.

Mikor érezted az egyházat a tudomány gátjának?

A legegyszerűbb példa persze Galilei példája, de manapság is úgy érzem, hogy nem veszi tudomásul a fejlődést – nem lehet kétezer éven át ugyanazt hangoztatni és eltekinteni a változásoktól. A lényeg, hogy

miközben hazugságokra alapozott gyűlöletkeltésre fecsérlik az időt és erőt, s rohannak le koholt okokból országokat, az orrunk előtt, kajánul röhögve, csak hogy legyen benzin a verdába. Arról nem is beszélve, hogy lassan sikerül kiirtani az állatokat. Majd szépen a klíma egy nevezőre hoz mindannyiunkat, de ha így folytatjuk: kukába az egész. Ez lesz, ha fennmarad ez a macsó alapú cselekvésmód, ha nem váltunk a feminizmusra – ami természetesen nem a macsóizmus ellentéte, hanem az egyenlőség fontosságának, szükségességének felismerése, vagyis egy valós rendszer kialakítása. Ha nem változtatunk radikálisan az élet- és gondolkodásmódunkon, ha nem adaptálódunk az amúgy is permanensen változó körülményekhez, világhoz, akkor röviden, de penge módon meg is valósul a katasztrófa.

Visszakanyarodva hozzád: zeneileg is támadtak, mielőtt itt hagytad az országot?

Onnantól kezdve, hogy rád szálltak, mindent tudtak rólad: hol, kivel és mit csinálsz. Annak idején rendszeresen játszottunk például egyetemi kollégiumokban. Ma is ezt kellene tolni, de nem jön össze. Ez a helyzet olyan, mint a szállodákban a TV, vagy a zene a reggelinél, bárhol a világban. Több ízben volt összetűzésem, csak mert kértem, hogy állítsák le a szemét sugárzását, de a személyzet nem tehetett semmit, központilag volt irányítva. Agyrém. De visszatérve, gyakran előfordult, hogy a koncertünk előtt lezárták a helyet, ahol éppen felléptünk volna – ennek mintájára pedig szép lassan az egész szakmai életet is blokkolták előlünk. Az igazi rugó tehát ez volt, ami miatt Párizsba mentem.

Miért éppen Párizsba?

Mert nem akartam az USA-ba.

próbáltam ettől függetleníteni magam, de megint visszatekint. Hogy a búsba van ez a rohadt globális fölény? Ami – ne felejtsük már el – arra épül, hogy páran pár éve eltévedtek hajón, majd kikötve a biztonság kedvéért a helyieket lemészárolták anélkül, hogy megnézték volna, hogy ők miként értelmezik az életet. És ma ezek diktálják a tempót az egész glóbuszon? Valljuk be, ez egy katasztrófa. Pont az ellenkezőjére van ma szükség, ha ezt nem fogják fel, magukkal rántják az egész emberi világot. A számos paradoxon közül még egy jóformán egy olyan zene indított el engem, ami az Egyesült Államokban született, de mégis, amit elindított bennem, az más volt, mint amit ők ott csináltak. A formájában. Nem a miértjében. A miértje elementárisan megvolt a gyermekként érthetetlen elnyomásban, amit megéltem. De a formája, a hangja, a veleje nyilván nem lehetett ugyanaz. Annak a zenének, ami az USA-ban – főleg a fekete kultúrában – megszületett, nagyon erős identitása van. Korábban próbáltam oda kijutni különböző zenei iskolákba, de mint kiderült, soha egyetlen küldeményem nem lépte át a határt. Nagyon kevés információm volt, de azt tudtam, hogy rengeteg olyan nagyszerű zenész – például Steve Lacy, Johnny Griffin vagy Archie Shepp – élt Párizsban, akinek Amerikában felkopott az álla. Ráadásul Franciaországgal volt már annyi kapcsolatom, hogy korábban jártam ott.

A nyolcvanas évek végén megváltozott a rendszer. Nem gondolkodtál el azon, hogy visszagyere?

Amikor elmentem innen húszévesen,

Ahhoz képest, amire készültem, nagyon gyorsan dőlt be a rendszer. Hiába mondták nekem, hogy összedőlt, nem volt olyan könnyű azt elhinni. Hosszú évekbe telt nekem még, mire nyugodt lélekkel tudtam Magyarországra jönni.

Mikor jöttél először vissza?

Korán, már 1990-ben visszajöttem két hétre, de azalatt tíz kilót fogytam. Rettenetesen féltem, hogy nem igaz az egész, le fognak kapcsolni.

A kétezres években miért döntöttél mégis úgy, hogy hazaköltözöl?

A gyerekeim születése volt az, ami végül is lecsavarta a fejem – nem tudtam lenyelni, hogy nem lesznek közös gyerekkori élményeink és ők csak azt a világot ismerik meg. És hát a nyelv! Ez a hihetetlen nyelv a maga minden szintjén. Hogy ezt ne oszthassam meg azokkal, akiket a legjobban szeretek, akiket a legnagyobbra tartok? Lehetetlen. Egyébként az ötlet a feleségemtől ered, aki francia, s volt olyan, hogy

Nagyon fontos dolgok ezek, de nem csinálok belőlük nemzeti kérdést. És nincs szükségem gyűlölni a mást, hogy szerethessem ezt. De nem is hazaköltözésként éltem meg, hanem értéktöbbletként, itt lenni nekem mindig utazás. Győzelem számomra, hogy mindenhol idegen vagyok – ott idegen maradtam, itt pedig azzá váltam. De ez nem idegenséget jelent, a maga ridegségével, vagy hogy ne tudnék kötődni, hanem egy bizonyos fajta függetlenséget. Mindenfele, szanaszét vannak igazi barátaim a Föld különböző pontjain, akik jönnek ide, s akikhez mehetek. Nagyon sok mindent elmond szerintem az, hogy a családomat idehoztam, de legyen elég a tett, ne kelljen még magyarázni is. De ha nem utálnék mindent, ami kötelező, akkor kötelezővé tenném, hogy mindenki utazzon el és töltsön mondjuk egy évet máshol, ismerjen meg más embereket és tanuljon meg velük együtt élni, a másságukat szeretni és a másságukkal szeretni őket. Mindenkire szükség van, pont ez a lényeg.

Amikor megérkeztél Párizsba, hogyan próbáltad elindítani magad a pályán?

Amikor megérkeztem, nem volt semmim: annyit tudtam, hogy hol alszom az első este. Viszont bennem volt a húszéves ember hihetetlen energiája és betörhetetlen szabadságvágya, amik szárnyakat adtak. A szabadságvágy nem csitult azóta sem. Nem az a kérdés foglalkoztatott, hogy hol fogok aludni – persze sokszor gondot okozott, de simán ki lehet bírni egy hétig az utcán is –, hanem hogy mi történhet. Elkezdtem járni olyan helyekre, ahol játszani lehetett, ahol sok zenész megfordul és meghallgatják egymást, a szettek végén pedig be lehet állni jammelni. Figyeltünk egymásra, érdek nélkül érdeklődtünk egymás iránt, rengeteg szeretetben volt részem, s adtam is.

Valószínűleg ez az igazi drogom, de tán többről van szó. Tán itt az egyik megoldás. De az is elég hihetetlen volt, hogy azok a zenészek, akiknek a zenéihez itthon csak nagy nehézségek árán tudtam hozzájutni, Párizsban ott voltak köztünk. Akkoriban nagyon jó volt a párizsi légkör, ma már másnak érzem…

Mi változott?

Minden, a korszak, az ártatlanság helye, némi remény, hogy más lehet. De nem, van egy rendszer, amit magára húzott az emberiség és ami sehol nem tesz jót az emberségnek. A hidegháború végén az emberiség – hibásan – azt hitte, hogy eljött az abban a stádiumban létező demokráciák általánossá tételének pillanata. Ezzel keveredett még az az elképzelés, hogy nincs más út és alternatíva, csak a kompetitív kapitalizmus, holott mára kiderült, hogy ez emberellenes. Ahol a pénz az úr, ott az ember másodlagos – ez egy aberráció.

A zenére visszatérve: elég gyorsan összeraktad a saját zenekarod, az Akosh S. Unitot. Emberi kapcsolatok vagy zenészi kvalitás alapján válogattad azt, hogy kivel játszol?

Nem olyan gyorsan, évek keresgélése kellett ahhoz, hogy kialakuljon az első lövet, ami aztán tovább csiszolódott. Tény, hogy az ír Joseph Doherty belépése a zenekarba a hihetetlen tehetségével és természetes nagylelkűségével igencsak benyomta a gombot, de amúgy azt sem semmi felidézni, hogy mi hogyan akadtunk össze egy anarchista rádió még anarchistább műsorában. A Szelevényi névvel Magyarországon kívül jóformán semmit nem lehet kezdeni, így találtam ki az Akosh S. Unit nevet, ami a mai napig megvan, csak a koncepció és a tagok változtak. Ma ez a világban nagyjából 20 zenészt érint, azokkal rakom össze, akik akkor, ott szabadok. Jobban szeretném, ha ez a magyarországi felállással történhetne, de nem evidens – anyagi, logisztikai okokból. Sajnos.

A kérdésed második részét illetően pedig is-is a válaszom, de természetesen az emberi kapcsolatok mindig nagyon fontosak voltak. A zenei képesség mindig csak közvetítőeszköz, ami más értékek kifejezésére szolgálhat;

S főleg szabadság, invenció, felfedezés. A zenei technika nem cél, csak eszköz. Nem tudnék olyasvalakivel játszani vagy elmélyült munkában részt venni, akivel a kapcsolatunknak egyáltalán nincs emberi vonatkozása. Máshogy fogalmazva: mi a fontosabb, a zene vagy az élet?  Ha ez a gondolat tisztul, akkor a zene milyensége elválaszthatatlanná válik az élet milyenségétől.

És mennyire tudtál kijönni például Bertrand Cantat-val, a Noir Désir énekesével?

Nagyon nagy barátság volt köztünk, de nem kifejezetten szeretek erről beszélni, mindannyian ismerjük a történetet. Nem fogom kitörölni a lelkemből a barátaimat. Nem úgy vagyunk barátok, ahogy annak idején, amikor sülve-főve együtt voltunk, folyamatosan együtt turnéztunk, én az ő bandájával, ő az enyémmel. Ez például a múlté már.

Előbb lettetek barátok, mint hogy együtt kezdtetek volna zenélni?

Én nem ismertem, hogy ők mit csinálnak, viszont Bertrand elkezdett járni a koncertjeimre, később pedig a gitárosuk is. Egy koncert során döntötték el, hogy meghívják a zenekaromat előzenekarnak, és meghívnak engem az akkor készülő lemezükre. Az akkori gitárossal a mai napig együtt dolgozunk, most például egy teljesen improvizatív zenei környezetben, Bartók nyomdokain. Felemelő.

A zenéidnek elég erőteljes népzenei ihletettsége volt ebben az időben. Honnan ered ez?

Egyrészt el akartam szakadni a hazai társadalmi berendezkedéstől, de nem a kultúrától. Ebben az értelemben ezt tolom ma is. A hetvenes-nyolcvanas években sok magyar fiatal lett népzenész és én is eljártam az akkor a fiatalok között igencsak népszerű táncházakba. Ráadásul zenei általánosban tanultam, és

De nem csak magyar népzene fogott meg, hanem általában a parasztok zenéje, a földdel dolgozó ember zenéje, tartozzon ő bármilyen néphez. A kétezres években nagyon fontossá vált, hogy kilépjek a zenekarvezetői szerepből, s az improvizatív zene, az egyenrangúság, az előre el nem döntöttség felé haladjak, elsősorban duókkal. Részben, hogy épelméjű maradhassak a belső indíttatások és a világ komplexitása között létrejövő feszültségekre reagálva a magam módján. Zeneszerzői vénámat pedig Nagy József táncszínházi darabjainál virágoztattam.

Táncházba jársz még?

Járni nem, de előfordul, hogy egy saját free-jazz koncert után a Rácskertben kötünk ki, ahol népzenész barátok játszanak. Ilyen is csak Pesten van. Egyébként zenét is nagyon keveset hallgatok, amúgy is túl sokat foglalkozom hanggal. Ha hallgatok, akkor pedig inkább kortárs zenét. Jó, néha azért előkerül egy Prince vagy Zappa,

Ahogy Ayler nélkül se lehet… meg Ornette. Meg, meg, meg… Ja, meg a kölkök mutattak kegyetlen jó, kreatív elektronikus zenéket. Non-stop fluxus.

Mit gondolsz a magyar klasszikus kortárs zenéről?

Az utóbbi időben főleg Kurtágot és Vidovszkyt hallgatom, Ligetit inkább csak régebben hallgattam. Mit gondolhatok róla? Nem véletlenül hallgatom őket. Például Vidovszkyt hihetetlenül nagyra tartom, mind zeneileg mind emberileg. Szerintem ő sokkal inkább punk, mint kortárs. De nagyon fontosak mások is, mint Scelsi vagy Feldman. A kortárs zenébe sorolják be őket, de számomra időtlenek – nem mindegy. Meg mit művel Roscoe?! És Braxton?!

Honnan számítod azt, hogy beindult a karriered?

Amikor emberek, akik már hallottak, visszajöttek a következő koncertre és hoztak magukkal még valakit. Én elsősorban csak egy jó zenekart akartam csinálni – persze az is fontos, hogy elismerjék a munkádat, de fontos különbséget tenni az ismertség és az elismertség között. Az volt nekem a lényeg, hogy a zenekarom úgy tudott megszólalni, hogy igazán hinni tudtam benne – természetesnek tartottam, hogy erre felfigyeltek. Ma ez problémává vált, aligha tud megtörténni. Veszélyesnek tartanám, ha kikapnék egy eseményt a folyamatból, mint fordulópontot, hiszen a folyamat minden egyes mozzanata fontos volt. Persze érdekes helyzet volt, amikor elhívtak magukkal Bertrand-ék és útközben tudtam meg, hogy a legnépszerűbb alternatív rockzenekarral fogunk fellépni. Generációk gondolkodásmódjára hatottak, s ez – mint kiderült – rám is igaz, s ez szép. Előtte olyan helyeken zenéltünk, ahol elfért nyolcvan ember, mint szardíniák a dobozban. Velük pedig hirtelen több ezer ember előtt kellett játszani, ezt valahogy meg kellett oldani és nem belehalni. Az Olympia másnapján Atmosphère, nagy iskola.

Amikor igazán futott a zenekarod, úgy érezted, hogy sztár voltál?

Ne már! Biztos, hogy kell ez? Ez olyan, amit nem te érzel, hanem éreztetnek veled. A fogadtatás, a sok fellépés, pezsgő a hűtőben, az emberek az utcán, előzenekarnak kérik magukat a haverjaid… majd mikor pedig egy „sztárabb” zenekarral lépsz fel egy este, akik csak azért „sztárabbak”, mert hamarabb születtek, akkor hozzájuk mennek a lazacok, a te öltöződben meg négy szendvics meg négy sör van öt emberre? Nem, kösz nem. Hirtelen a média kirántott a kvázi semmiből, pedig előtte is és utána is ugyanazt a cuccot toltam, ahogy ma is – még jó. Mindig vehemensen hangoztattam, hogy finoman bánjunk ezzel.

Sőt fennáll a veszélye, hogy a siker fényében eltávolodik attól, amit igazán szeretett volna megosztani. Tehát potenciális érték vész el egy homályos értékű oltáron feláldozva. Minek is? Ez nem egy áldásos állapot, ez egy beteg társadalom betegeket gyártó mechanizmusa, és a boldogság nem itt van.

Sok volt?

Nekem sok volt. Egyszer állandóan csöng a telefon, mindenről kikérdezik a véleményed, máskor meg le se szarnak, mert csak egy semmi fúvós vagy, miközben nyalják a seggét az öt perce híressé vált basszerosnak, aki azt sem tudja, hogy miért van ott azon a jótékonysági koncerten. Nincs már időd a miérttel foglalkozni. Hát nem, nem ezekben a dolgokban hiszek, nem ezen álértékek szerint élek: sztár vagyok vagy sem. Valóban volt húsz évem, ami dübörgött, anyagilag is, szakmailag is, de még mindig sokkal többet ér pár embernek katarzist okozni és értékeket felismerő és továbbvivő gyerekekkel kapcsolatban lenni, mint sok embernek megfelelni feladva önmagadat.

ami igen érdekes és elgondolkodtató. Nagyon fontos dolgok történnek ma Pesten olyan alternatív helyeken, mint a Lumen, a Három Holló, a Kék Ló vagy a Gólya, csak nehezen jut el az emberekhez, nincsen kellően látható felület, ami segítene. Franciaországban számos különböző munkafolyamatban veszek részt, de a főcsapás itt van, a lelkem zenekarát itt alapítottam most meg, ezt akarom elsősorban tolni. Ajtai Péter bőgőssel és Porteleki Áron dobossal most vettünk fel egy lemezt, és az új Unit – melyben mellettük Miklós Szilveszter dobos és egy francia szaxofonos is játszik – legújabb lemeze a közeljövőben jön ki a Cleanfeednél. A trióval júliusban játszunk az Azure fesztiválon, nem messze Pesttől, de számos más értékes zenekar létezik a mai húszas-harmincasok köreiben, néhányban együtt játszunk Vito fiammal is, ő trombitán – ami azért valljuk be, nem semmi. Leszünk Kapolcson is a Qiyan zenekarral.

Kik a legnagyobb nevek, akikkel együtt dolgoztál?

Jaj! Soha nem az volt a fontos, hogy ki mekkora név, hanem hogy mi történik köztünk, s ki milyen ember. Ha az lenne a fontos, akkor ma Magyarországon nem játszhatnék azokkal, akivel akarok. Nyilván nagy élmény játszani olyanokkal, akiknek a zenéjét hallgatva nőttél fel, mint nekem például Grossman, Redman, Don Moye vagy Lacy; és nehéz ellenállni annak az általános tendenciának, hogy ahhoz, hogy valami jól menjen, össze kell szedni a lehető legjobb csapatot nagy nevekkel – mindez csak business, kapitalizmus.

Enélkül hogyan válhatnának maguk is nagy nevekké? Ráadásul sokszor visszás nagy nevekkel dolgozni: tavaly dolgoztam a Tinariwen tuareg zenekar tagjaival, összeraktunk egy közös munkát, de utána nem tudtunk koncertezni, mert folyamatosan turnéznak a nagyvilágban. Most minek örüljek inkább? Annak, hogy vannak olyan emberek, akikkel tudok zenélni; vagy annak, ha összehozunk egy munkát nagyon nagy nevekkel, amivel utána nem tudunk fellépni? Kaki van a paplan alatt.

Franciaországban ismernek inkább, vagy itthon?

Franciaországban, hiszen ott koncerteztem főleg és ott adtam ki a lemezeim. Ráadásul sokkal könnyebben tudtam Magyarországon is fellépni még Franciaországban élő magyar szaxofonosként, mint most – sznobizmus oblige. Sokat lépek fel így is, többek között az említett helyeken, de nincs semmi pénz. Annak, hogy hol a lakásom, személyes és nem szakmai okai vannak – eleinte nem is nagyon számított, hiszen folyamatosan úton voltam.

A zenét, amit most csinálsz, jazznek nevezed?

Nem nevezem semminek, s soha nem is neveztem igazán jazznek, de ha azt veszem figyelembe, hogy a szakma, illetve a médiumok hova sorolják be, akkor viszont még mindig inkább jazz, mint bármi más. Csakhogy

Mit nevezünk jazznek? Lehetne erre olyan definíciót adni, amibe az én zeném nem fér bele. Kezdeti sikereimet nem egy vájt fülű jazzrajongó közönségnek köszönhettem, hanem annak, hogy bisztrókban toltuk azt a zenét, amiben hittünk – mindenféle nagyon különböző embernek, akik ezt a zenét önmagáért élvezték, pont. Amit tol az ember, azt mindenkihez szólva teszi, az egy egészen más kérdés, hogy kihez s hogyan jut el, illetve, hogy ki hallja meg.

Van zenefilozófiád?

Van, szerintem ki is olvasható minden korábbi mondatomból. De konkrét válaszom nincs erre –

vagy legalábbis nem hiszek nekik. Mondjuk úgy, hogy nem lehet, vagyis nem szabad hazudni se magunknak, sem az embereknek. De van példaképem, a Tisza. Amikor 2000-ben a romániai aranybányákból kioldott cián megmérgezte a folyót, azt hittük, vége van. Olyanok is lementek a partra siratni a Tiszát, akik soha nem is látták még korábban. De a folyó meggyógyította magát.