A hagyomány hiánya nemzetbiztonsági kockázatot jelent

„Mi lehet a népművészet szerepe a mai világban?

A népzene és a népművészet művelése nem valamiféle nosztalgia, vagy valami pátoszos kesergés az idő múlása felett. Tudom, hogy a »régi szép idők« utólagos dicsérete ott volt a letűnt korok idősebb korosztályának narratívái között is, de most egy igazán komoly, korábban soha nem tapasztalt törés következett be. Úgy szoktam mondani, hogy nem az a baj a magyarokkal, hogy nem énekelnek magyar népdalt, hanem az, hogy nem énekelnek. Az éneklés, mint funkció kihullott a magyar társadalom életéből. Aggasztó, hogy a régi, hasznos tudás helyébe lépő új tudás egyre gyakrabban haszontalan. Ami a hagyományos műveltség helyébe lép, az nem egy új progresszió ígéretét hordozó termékeny tudás, hanem az Entertainment world. (...)

Hány olyan mondat kezdődik manapság úgy, hogy »Nyugaton ma már…«, vagy »Amerikában ma már…«. Pont elég érték van itt, a Kárpát-medencében is, és mi a műsorainkban ezeket szeretnénk felmutatni. A franciák már elfelejtették a saját népzenéjüket, a németeknek teljesen összemossák azt a népies műzenéjük dallamvilágával. Ez arra utal, hogy társadalmaik hozzánk képest már sok fontos fogódzót elvesztettek. Olyanokat, melyek az egészséges önazonosság megtartása terén hihetetlen erővel bírhatnak. Mi ezzel a műsorral gondolkodásra szeretnénk késztetni a közönséget, mert hisszük, hogy a művészet dolga az, hogy eszméltessen. Jó lenne, ha minél többen rájönnének, hogy mi is vagyunk valakik, hiszen olyan értékeink vannak, mint a népzenénk, vagy éppen Kányádi Sándor versei.

A próbák során miről beszélgettek a legtöbbet Sándor bácsival?

A hatalom alantasságáról, politikai színezettől függetlenül. A hatalomról, mely oly sok, a közelébe kerülő embert lealacsonyított. És igen, arról a néhány igazán nagy egyéniségről is, akik okosan és szerényen tudtak bánni a rájuk bízott hatalommal. Sándor bácsi élete során sok olyan emberrel találkozott, aki a hatalommal rosszul bánt, s az csak az emberi gyarlóságot tudta kihozni belőle. Erről sokat beszélgettünk, sok-sok példát tudtunk mondani. Néhány jót is! Még a régi kommunista világban is voltak olyanok, akik emberek tudtak maradni annak ellenére, hogy a hatalom sokszor a véletlen folytán döntéshozói jogkörrel felruházta őket. Beszélgettünk az én munkámról is, illetve arról, hogy micsoda kincs a magyar népdal. Képzeljük el ismét ezt a száz évvel ezelőtti írástudatlan kukoricacsőszt: egy ilyen ember százával tudott népdalokat, ami azt jelenti, hogy egy élő költészetnek, a népköltészetnek a strófáit ezrével tudta idézni emlékezetből. Tegye fel a kezét az, aki ma el tud mondani száz verset! Az előbb említett Pál Pista bácsi közel ezer dalt tudott, ennek nagyon jelentős részét sikerült dokumentálnunk, és ezek még csak a népdalok! Micsoda kincs ez egy társadalomnak! Ezek olyan értékek, amelyek hiánya ma egyre komolyabb nemzetbiztonsági kockázatot jelent.”