Miről szól ma az orosz-magyar viszony?

Nem könnyű feladat manapság a magyar-orosz viszonyról beszélni – a két ország kapcsolatának útja politikai és történelmi sérelmekkel, és súlyos örökséggel van kikövezve. Nem csoda, hiszen ezeréves államiságunk során sokat nem pozitívumot láthattunk Oroszországban, hacsak az 1848-49-es szabadságharc leverését, a szocialista rendszer exportját, az ötvenezer ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet katonát, és 56’ vérbe fojtását nem tekintjük annak.

Valószínűleg az egyszeri magyar ember ebből kifolyólag akkor szerethette leginkább egyszeri orosz elvtársait, amikor az utolsó ideiglenesen állomásozó „táváris”, Viktor Silov altábornagy 1991. június 19-én átlépte a magyar-szovjet határt, és fekete Volgájával elrobogott az akkor még így-úgy működő Szovjetunióba. Minél távolabb, annál jobb.

*

De nem is azért vagyunk itt, hogy évtizedes, vagy évszázados sérelmeket hánytorgassunk fel. Hanem azért, hogy Vlagyimir Putyin hétfői látogatása kapcsán Oroszországról egy kicsit őszintén, józanul és túlcsorduló érzelmek nélkül beszéljünk – úgy, ahogy ezt a mai magyar politikában egyik oldal sem képes normálisan megtenni. Ugyanis a szemünk előtt zajlik Oroszország az ellenzék által történő démonizálása, illetve a magyar jobboldal egy részéről történő, érthetetlen ideológiai közeledés

Attól a hangzavartól pedig, ami a magyar belpolitikában az oroszok körül folyik, valósággal megsüketülünk. Balról azt harsogják, hogy a Putyin-rendszer maga a patás ördög, Orbán Viktornak pedig nemhogy nem kéne találkoznia, hanem lehetőleg még gazdasági szinten sem szabadna közösséget vállalnia az orosz elnökkel. Továbbá, hogy a kormány épp most készül kiléptetni az országot az EU-ból, hogy gazdaságilag és politikailag Oroszországhoz csatolja azt. Nagyon hihető.

Jobbról gyakran azt halljuk, hogy mi nem teszünk mást, csak erősítjük a gazdasági kapcsolatainkat Oroszországgal, szóval nincs ezzel semmi baj, a világ legnagyobb országával nem árt jó kereskedelmi kapcsolatokat fenntartani. Halljuk azt is, hogy Vlagyimir Putyin nem tesz mást, csak a saját érdekeit érvényesíti, az orosz elnök pedig alapvetően egy formátumos államférfi, akivel nekünk, mint reményteli illiberális államnak nem ártana politikai szinten is szoros kapcsolatokat fenntartanunk.

Ebben a nagy hangorkánban ami az oroszok megítélésével kapcsolatban az elmúlt években kikerekedett, nehéz eligazodni. Ezért egy kicsit túl kell lépnünk az önző belpolitikai érdekek, az olcsó szólamok és klisék világán, hogy egy kicsit tisztábban lássunk Moszkvával kapcsolatban.

*

Kezdjük is az alaptézissel:

Elcsépelt szólam, de továbbra is igaz, hogy hazánk erősen függ a fosszilis energiahordozóktól: azokat beszerezni a legolcsóbban és legegyszerűbben a cár udvarából lehet. Ami pedig a megújulókat illeti, egyrészt, azok még nem lennének képesek teljesen kiváltani a hagyományos energiaforrások szerepét, másrészt drágábbak lennének, harmadrészt pedig ismert, hogy a megújuló energiaforrásokat tekintve továbbra is a sereghajtók között vagyunk Európában – ami nem azt jelenti, hogy nem kéne őket fejleszteni, de mindez időt vesz igénybe.

Nos pont ez az, amit az oroszok mintha nem ismernének fel. Hiába tudjuk már jó pár éve, hogy csak idő kérdése, hogy a szenet, a földgázt és a kőolajat mikor váltják fel a megújulók, és hiába dolgozik minden épeszű állam azon, hogy csökkentse energiafüggőségét, mintha mindezt az oroszok nem vennék észre. Hogy is vennék, a komplett energiaszektor az állammal összefonódott új orosz oligarchia kezében van. Persze ők is tudják, hogy pár évtized, és az energiaexportnak leáldozik – de amíg tehetik, kiaknázzák a benne rejlő lehetőségeket, az orosz államhatalom oligarchákkal való összefonódása okán pedig azt sem várhatjuk, hogy nagyon gyorsan érdekükben állna változtatni gazdasági szerkezetükön és energiapolitikájukon.

Bizony, az orosz export több mint felét, körülbelül 60%-át (hazánk felé irányulva pedig mintegy 80%-át) továbbra is az ásványi anyagok adják, a magas hozzáadott értékkel bíró, nagy tudástőkét igénylő ágazatokban pedig továbbra sincsenek sehol – nem kell hozzá jósnak lenni, hogy lássuk, így Oroszország közép- és hosszútávon nemhogy nagyhatalom nem lesz, de regionális – gazdasági és politikai – jelentőségéből is folyamatosan veszíteni fog. Lényegében nem lesz más, mint egy ütőképes, de folyamatosan lemaradó hadsereggel rendelkező óriási, vízfejű ország, vajmi kevés gazdasági potenciállal, de annál több kőolajjal és földgázzal.

És akkor ott vagyunk mi, egy közép-európai, súlyosan energiafüggő állam.

Nyilvánvaló, hogy ideig-óráig szükségünk van az energiaforrásaikra, arról nem is beszélve, hogy mekkora felvevőpiacot is jelent például a magyar mezőgazdaság számára. És az is nyilvánvaló, hogy támogatunk kell azon magyar vállalkozásokat (például: OTP) akik sikeresen megvetették a lábukat a 145 milliós orosz piacon.

Ám az utóbbi időben mintha a gazdasági alapokra helyezett, pragmatikus és korrekt viszonytól mintha eltávolodtunk volna, mintha sokan átestek volna a jobboldalon a medve túloldalára. Én megértem a keleti nyitás jelentőségét, de feltűnő, hogy az exportunk alig 2%-át adó Oroszország elnöke, Vlagyimir Putyin csak idén már másodjára látogat Budapestre.

És akkor még csak az exportról beszéltünk, de ott van például a sokat szidott Paks II beruházás is. Háromezer milliárd forintos orosz hitelből. Az állami Vnyesnyekonombanktól. Amibe tavaly még négymilliárdot öntött bele az orosz állam, hogy ne menjen csődbe. Ez eddig rendkívül biztató.

Bármikor ajánlhatók Orbán Viktor 2008-as szavai az oroszoktól való energiafüggés veszélyeiről és az átláthatóság fontosságáról.

A felújított orosz metrószerelvények ügyét pedig már szinte szégyellem felhozni, annyira megmagyarázhatatlan. Nyilvánvalóan a költségtakarékosság az elsődleges szempont a 3-as metróvonal felújításánál, és nyilvánvaló, hogy olcsóbb volt elküldeni az öreg kocsikat felújítani, mint újakat hozni az Alstomtól. De vadonatúj, és már a 2-es és 4-es vonalon is bevált Alstomok helyett sikerült elküldenünk a 40 éves szerelvényeinket Oroszországba, hogy azok fakockák, kavicsok és fémlapok által is szabotálható, nem éppen üzembiztos darabokként térjenek vissza.

A legjobb sztorit viszont kétségtelenül Vlagyimir Putyinnak a Debreceni Egyetem által adott díszpolgári cím, a „Civis Honoris Causa” jelenti. Mindezt miért? Az egyetem azt írja, „mind a magyar kormányzat, mind az Orosz Föderáció jelentős szerepet szán a Debreceni Egyetemnek a Paks II program megvalósításában”. Húha. Én értem, hogy a paksi bővítést kivitelező Roszatom állami atomenergia-ügynökségként közvetlenül is kapcsolatba hozható Putyin elnökkel – nincs ezzel semmi baj. Az is egy remek dolog, hogy ha már atomerőművet építünk, bevonjuk a magyar tudástőkét, és Magyarország második legnagyobb városának egyetemét is a folyamatba. De ha már az egyetem annyira hálás, hogy díszpolgári címet adna Paks II miatt – miért nem tüntetik ki Alekszej Jevgenyevics Lihacsovot, a Roszatom fejét?

*

De ha már értetlenkedünk a magyar-orosz viszony a pragmatizmus medréből egyre gyakrabban kifutó folyásán, ki kell térnünk a magyar ellenzék ruszofóbiájára is.

Bizony, bizony nagyot fordult a világ 2006 óta. Gyurcsány Ferenc a 2006-os tv-vitán Orbán Viktornak még azt hánytorgatta fel, hogy első miniszterelnöksége alatt az egyszer sem jutott el Moszkvába, miközben a szocialista kormányok azt legalább ötször is megtették. Tizenegy év távlatából mindez már olyan, mintha meg sem történt volna:

Itt van például ez a tavalyi videó, ahol a Gyurcsány-párt Orbán szemére olvassa, hogy az „csak Putyin kegyét keresi” és „oroszbarát kormányt” vezet. Sőt, szerintük a kvótanépszavazást is az oroszok miatt írták ki – no meg persze azért, hogy Orbán és Putyin kéz a kézben vezesse ki az országot az Unióból.

Na hagyjuk már, horkanhat fel a monitorok előtt a kedves olvasó. De nem hagyják, sőt, egyre több párt ül fel erre a vonatra. Például ott van a szocialista párt is, akik – lássuk be – kormányzásuk alatt is egész elégedetten paroláztak Putyinnal. Szóval az az MSZP, amely hét év stagnálás, vergődés és szenvedés után még mindig nem tudott életképes alternatívát felmutatni, mit csinál? Naná, hogy az oroszokkal riogat. Már nem először hozzák fel a 2018-as választás tétjeként, hogy Putyin rendszere felé, vagy Európa felé haladunk. Most meg azzal jönnek, hogy a holland diplomáciai csörte egyenesen az EU-ból való kilépés fideszes főpróbája volt? Nahát, a DK szerint tavaly még a kvótanépszavazás volt a fideszes főpróba!

Eközben nem lehet nem észrevenni, hogy nemcsak a két régimódi baloldali mammut, az MSZP és a DK démonizálja az oroszokat, hanem az olyan, magukat progresszívnek mondó alakulatok is megtalálták az Oroszországról való diskurzus értelmes és célravezető módját, mint az Együtt, a Momentum, vagy az LMP. Például a Momentum Európa közepén szervez egy Európamenetet Putyin hétfői látogatására, mondván, hogy Európa helyett hazánk Moszkvához közeledik – nahát, mintha ezt már hallottuk volna valahol! Az LMP meg lényegében ugyanezt üzeni, csak csinál egy külön tüntetést, meg bemutat majd egy animációs filmet Putyinról. De a kedvencem az Együtt, akik szintén ugyanazt mondják, mint az imént felsorolt két politikai erő, csak ők sípokkal. Igen, bárhová is megy Budapesten Vlagyimir Putyin, Juhász Péterék ott lesznek síppal, dobbal, nádihegedűvel, és reményeik szerint visszafütyülik az orosz elnököt Moszkvába. Ez aztán az értelmes módja a véleménynyilvánításnak!

*

Jó lenne jobban körülnézni a világban mielőtt Oroszországról foglalunk állást. Lássuk be, hogy a jó gazdasági kapcsolatokra szükség van, és ismerjük fel, hogy egyelőre rá vagyunk szorulva az orosz energiára. Támogassuk azokat a vállalkozásokat, akik orosz földön akarnak érvényesülni, és ne féljünk kimondani: ügyes gazdaságpolitikával Oroszország nem démon, hanem igenis nagy lehetőség lehet.

De nézzük meg az érme másik oldalát is: az orosz rezsim nem lehet követendő út Magyarország számára. Hallgassuk meg a jogos kritikákat Oroszországgal kapcsolatban, olvassunk és tájékozódjunk, mennyire érdemes a medvét közel engedni magunkhoz, vagy a bajuszát ráncigálni. És legvégül, ne nézzünk Moszkvára feketén vagy fehéren: a helyzet kicsit összetettebb, mint ahogy az egyes politikai érdekek láttatni engedik. Ha viszont ezektől függetleníteni tudjuk magunkat, máris tisztábban látunk.