Keir Starmer bukása: ezért veszítette el két év alatt Nagy-Britanniát a Munkáspárt

A 2024-es földcsuszamlásszerű győzelem után Keir Starmer brit kormányfő népszerűsége rekordmélységbe zuhant. A baloldali kormány két éve kudarcok, megszegett ígéretek és egyre mélyebb társadalmi megosztottság sorozata – pontosan az, amitől a britek 14 év konzervatív uralom után menekülni reméltek. A 2024-es általános választáson a Munkáspárt 174 fős többséggel söpörte el a Konzervatívokat. Starmer akkor még plusz hétpontos nettó támogatottsággal indult, a közvélemény pedig változást várt.

Alig egy hónappal később azonban már nullán állt a mutató, ma pedig a YouGov szerint mínusz 42 ponton áll, ami a legrosszabb érték a közelmúlt brit miniszterelnökei közül. A legfrissebb helyi választásokon a Munkáspárt várhatóan mintegy 1800 mandátumot veszít, miközben Nigel Farage Reform UK pártja és a Zöldek is jelentős előretörést értek el.

Adóemelések és megszorítások

 Starmer megválasztását követő első nemzethez intézett beszédében azonnal előállt egy 22 milliárd fontos költségvetési „fekete lyukkal”, amit sürgős, „népszerűtlen döntésekkel” kell betömni. Az eredmény:

• a fejlett világ leggyorsabb adóemelkedése az OECD szerint.
• A Taxpayers’ Alliance adatai szerint 2024 júliusa és 2025 novembere között átlagosan tíz naponta jött egy új adó vagy emelés.

A választók hiába remélték, hogy a Konzervatívok alatt megemelkedett energiaárak, infláció és életszínvonal-csökkenés után könnyebb lesz a helyzet. Ehelyett újabb jóléti megszorítások jöttek, köztük a nyugdíjasok téli fűtési támogatásának drasztikus csökkentése, amit később részben vissza kellett vonni a hatalmas felháborodás miatt.

Zack Polanski, a Zöldek vezetője szerint „14 év konzervatív megszorítás után változást ígértek, ehelyett sok minden rosszabb lett”.

Bevándorlás és a véleménynyilvánítás szabadsága 

A baloldal adó- és jóléti politikája mellett a jobboldalt különösen felháborította Starmer bevándorlás- és rendészeti politikája. A 2024 végi bevándorlásellenes zavargásokat követően százával tartóztatták le azokat, akik „rossz” véleményeket osztott meg a közösségi médiában, miközben valódi bűnözőket engedtek ki a börtönökből, hogy helyet csináljanak nekik.

Elon Musk „Two-Tier Keir” (Kettősmérce Keir) néven gúnyolta a miniszterelnököt, amiért a szólásszabadság megsértését fontosabbnak tartotta a valódi bűncselekményeknél. Az Online Safety Bill további kritikákat váltott ki, még J. D. Vance amerikai alelnök is bírálta Starmert a brit szabad véleménynyilvánítás korlátozásai miatt.

A palesztinok és a baloldal szakadása

A Munkáspárt baloldali szárnya sem maradt elégedett. Starmer 2020-ban Corbyn eltávolítása után szakított a párt korábbi palesztinbarát politikájával. Kezdetben elutasította a gázai tűzszünetet, majd később fordított, de a „Palestine Action” terrorszervezetté nyilvánítása, a tüntetőkkel szembeni fellépés miatt a muszlim és szélsőbaloldali szavazók tömegesen hagyták el a pártot. 

Keir Starmer és az Epstein-botrány

A legnagyobb presztízsveszteséget azonban a Peter Mandelson-ügy okozta. Starmer 2025-ben kinevezte az Egyesült Államokba nagykövetnek a volt munkáspárti politikust, aki hosszú évek óta kapcsolatban állt Jeffrey Epsteinnel.

Amikor kiderült, hogy Starmer tudott ezekről a kapcsolatokról, és Mandelson e-mailekben „legjobb barátjának” nevezte a pedofil bűnözőt, a botrány kirobbant. Mandelsont menesztették, később letartóztatták, Starmer kabinetfőnöke, Morgan McSweeney pedig lemondott. 

A mélyebb válság

Két év után Nagy-Britannia szegényebb, kevésbé szabad és megosztottabb, mint 2024-ben volt. A hagyományos kétpárt rendszer felbomlóban: a Munkáspárt és a Konzervatívok gyakorlatilag megsemmisültek a helyhatósági választásokon. Nigel Farage szerint „teljes átalakítás zajlik a brit politikában”, Polanski pedig már a Zöldek és a Reform UK közötti új törésvonalról beszél.

Starmer személye eközben különösen elutasított: a kommentátorok szerint „haszontalan és karizma nélküli”, „üres, törékeny és fából van”. Mind a bal-, mind a jobboldalról hallani a „Keir Starmer is a wanker” rigmust. Ed Miliband energiaügyi miniszter állítólag már a lemondási tervet szorgalmazta, hogy elkerüljék a párton belüli háborút. 

A brit példa ismét azt mutatja: a baloldali ígéretek – legyen szó adócsökkentésről, béke ígéretéről vagy társadalmi egységről – gyakran pont az ellenkezőjét hozzák. A választók pedig előbb-utóbb számon kérik.

Nyitókép forrása: Dan Kitwood / POOL / AFP

***