Felpörgött az építőipar, de elfogytak az építészek

Pörögnek az építkezések, de nincs, aki tervezzen. Bár a 2013-as mélyponthoz képest csak felfelé visz az út, azért a tavalyi év első félévében kiadott tizenháromezer építési engedéllyel még mindig bőven elmaradunk az ideális helyzettől: a meglévő lakásállomány szinten tartásához ugyanis 40-50 ezer új lakást kellene évente építeni.

Ugyanakkor már a mostani építkezési kedvet sem tudják kiszolgálni az építészek, ehhez ugyanis kevesen vannak.

Amint azt Eltér István, a Magyar Építész Kamara (MÉK) alelnöke a Mandinernek elmondta, jelenleg mintegy nyolcezer építész rendelkezik tervezési jogosultsággal Magyarországon: ez a szám még feleannyi sincs, mint a nagyjából ugyanakkora méretű és lélekszámú Portugáliában. Ráadásul becslései szerint a nyolcezer magyar építésznek csak nagyjából a fele dolgozik valójában tervezőként, a többiek oktatnak, szakértőként dolgoznak, vagy más okból passzívak.

Nem tapasztal korrupciót

Mi az oka az építőipar hirtelen fellendülésének? – kérdeztük Eltér Istvánt, felvetve a már egyik tavalyi cikkünkben is boncolgatott kérdést, hogy a három gyereket vállalók otthonteremtéséhez adott „csok” mennyiben járulhat hozzá ehhez.

Eltér szerint a csok hatása nagyon érezhető, mindenki lakást akar építeni. Azok a tervezők és kivitelezők, akik eddig a felújítás és az építés között dilemmáztak, most biztos az építést választják, már csak azért is, mert a felépített épület eladásakor 22 százalék áfát visszaigényelhetnek. Bár a MÉK-nek nincsenek statisztikai adatai, Eltér a kerületi tervtanácsokban azt tapasztalja, hogy megint megugrik a beadott kérelmek száma: „Tavaly négy-öt volt egy héten, most meg húsz” – mondja Eltér.

Ezen kívül viszont a nagyobb beruházások is futnak mind az állami, mind a magánszektorban – a MEK alelnöke példaként a sportlétesítményeket, a múzeum-beruházásokat és a várfelújítást említette.

Az állami beruházásokkal kapcsolatban problémaként felvetettük a korrupciót, ami gyakran a pénzek egy részének kötelező „visszacsorgatásában” nyilvánul meg. Meglepetésünkre azonban a Magyar Építész Kamara alelnöke ilyesmivel nem találkozott. „Én ezzel nem foglalkozom. Én nem tapasztaltam korrupciót. Különben is, a világ minden országában mindig ezt mondják az építőiparra” – intézte el Eltér István a kérdést.

A feketézés és a korrupció nem éppen otthon tartó tényezők

A Mandiner által megkérdezett fiatal építészek – akik közül néhányan megváltoztatott keresztnévvel szerepelnek a riportban – viszont nagyon is tapasztalják a korrupciót. Ez jelentősen hozzájárult ahhoz is, hogy közülük többen külföldön próbáltak szerencsét, vagy legalábbis megfogadták, hogy az állammal nem üzletelnek.

„Az építészet egy művészet, és kezd elkurvulni” – foglalja össze sommásan a Mandinernek Zoli, aki évek óta visz egy kis saját céget, ami főleg belsőépítészeti munkákkal foglalkozik. Mint mondja,  nagyon zavaró, hogy a politika mennyire ráül erre a szakmára, hiszen az állami megrendeléseknél teljesen nyíltan, „még csak nem is susmusba” az a két fő szempont, hogy „kinek vagy az ismerőse és mennyit csorgatsz vissza”. A visszacsorgatásos gyakorlat egyenes következményét jelentik az előre lejátszott pályázatok és kamu-árajánlatok, amikről több építész is beszámolt a Mandinernek: olyanok is, akik kis cégeknél dolgoznak; és olyanok is, akik a hatóság részéről vettek részt az ügyben.

Zoli egyébként nem is üzletel az állammal: egyrészt azért, mert nem érdemes; másrészt azért, mert az állam az adófizetők pénzével játszik. Több olyan sztorit hallott, hogy az állam csak a munkadíj felét fizette ki, ráadásul azt is késve – volt, hogy arra hivatkozva, hogy nem csorgattak eleget vissza. Mint mondja, el sem tudja képzelni, hogy induljon egy közbeszerzésen, mert az állam pénze az adófizetők pénze. „Az nem erre való.”

A korrupció mellett az alkalmazottként dolgozó építészek egyéni viszonyaira is közvetlen negatív hatása van annak a – Magyarországon szintén számos szférára igaz – gyakorlatnak, hogy csak minimálbérre vagy egyáltalán nem jelentik be őket. „Az első munkahelyen például sose jelentenek be: ha nincs tapasztalatod, nem nagyon tudsz ebben alkudozni” – mondja Petra. Hozzá is teszi: ez már változik az építészhiány miatt, most már a kezdőkkel is jobban szóba állnak. Mindenesetre általános gyakorlat a kis tervező cégeknél, hogy szürkén vagy feketén foglalkoztatják az építészeket. Legálisan leginkább a nagy nemzetközi cégek itteni irodáinál lehet dolgozni – vagy külföldön. 

„Teljesen mellbevágott, amikor Hollandiában a szakmai gyakorlatom első hónapjának a végén odahoztak nekem egy fizetési papírt, hogy írjam alá. Nem voltam én ehhez hozzászokva” – emlékezik vissza Éva. Ugyanerről számolt be Betti is, aki Londonban próbált szerencsét: mint mondta, ott normális, professzionális körülmények vannak, fel sem merül, hogy nem legálisan dolgozol. Ennek ellenére Betti az első adandó alkalommal hazajött, amint talált itthon munkát, mert maga London nem tetszett neki.

*

„Amikor én egyetemre jártam, még az volt a fáma, hogy túlképzés van”

A Mandiner által megkérdezett harminc év körüli építészek közös generációs élménye, hogy pont a gazdasági válság környékén kerültek ki az egyetemről, így a nagy pangásban igen nehéz volt állást találni. „Amikor én egyetemre jártam, még az volt a fáma, hogy túlképzés van: csak azért tudtam elhelyezkedni, mert volt külföldi tapasztalatom” – mondja például Éva.

A válság után sok kis tervező cég tönkrement, hiszen néhány alkalmazottat fenntartani is luxus, ha hónapokig nincs megrendelés – mondja a Mandinernek Eltér István. Hozzáteszi: akkor még a MÉK honlapján kerestek munkalehetőséget az építészek, most meg már ott tartanak, hogy vissza kell mondaniuk megrendeléseket, mert nincs rá kapacitásuk.

A fiatalok ugyanakkor továbbra is szívesen mennek külföldre, ami jó; csak az a fontos, hogy egy-két év elteltével jöjjenek is haza. „Mikor a záróvizsgán megkérdezem a diplomázókat, hogy hol fognak dolgozni, sokan mondják, hogy van már ajánlatuk külföldről, a legkülönbözőbb európai országokba mennek” – fejti ki Eltér István.

Ami miatt elmennek: „Politika, pénz, szakmai kihívás hiánya”

Az ok, ami miatt elég kapósak a magyar építészek külföldön, a magyar oktatásban keresendő. Nem csak a BME-n, de az összes építész szakon a tervezést és a műszaki részt is igen magas szinten tanítják az öt éves képzés alatt. Nem is csoda, hogy nagyon kevesen végzik el a szakot valóban öt év alatt. Külföldön ezt két külön szakon tanítják, és le vannak döbbenve, hogy mi mennyi mindent tanulunk – mondta Éva, akit Németországban rá is akartak beszélni, hogy ott diplomázzon. Hasonlóról számolt be Petra is párizsi tanulmányai kapcsán, ami kifejezetten könnyű volt neki az itthonihoz képest.

Ennek ellenére most mindketten egy nemzetközi cég magyarországi irodájánál dolgoznak. Felvetésünkre, miszerint mennyire lett tendencia, hogy egyébként magyar kapcsolódás nélküli nagy cégek idehozzák a tervezést és a jól képzett magyar építészekkel dolgoztatnak viszonylag olcsón, azt mondják, hogy tendenciát egyelőre nem érzékelnek ebben. A cégek legtöbbje valamilyen magyarországi projekt miatt jött ide.

A magyar egyetemi oktatással kapcsolatban viszont emellett hallottunk kritikus hangokat is. Zoli a BME-re úgy emlékszik vissza, hogy bár az építészet technikai részét, csínját-bínját jól megtanították, a közeg kifejezetten ellene hatott a kreativitásnak és a kísérletezésnek. „Volt egy uralkodó irányvonal, és ha ebből ki akartál lépni, vagy csak feltetted a kérdést, hogy miért pont az az irányvonal, akkor ezt a legtöbb tanár nem nézte jó szemmel. Pedig az egyetemnek pont, hogy egy biztonságos, ítélkezésmentes közegnek kellene lennie, ahol mindenki megtalálhatja a saját hangját” – fejtette ki. Zoli szerint ez az általános magyar „szemellenzős” hozzáállás a társadalomban is megvan, és ez hátráltatja azt is, hogy teret nyerjenek az újszerű építészeti projektek, így viszont nincs elég szakmai kihívás.

A szakmai helyzetet nem mindenki látja ilyen borúlátóan. Petra szerint próbálkozni kell újszerű dolgokkal, „aztán vagy elfogadják, vagy visszadobják” a tervet. Azt ugyanakkor többen felvetették a fiatalok közül, hogy az idősebb generáció általában még mindig kézzel rajzol, nem értenek a legújabb tervezőprogramokhoz, és gyakran a megrendelők modernebb elképzeléseit sem tudják jól megvalósítani. A technikai fejlődés, az elektronikus tervezés és dokumentálás terjedése egyébként szintén szerepet játszik abban, hogy az idősebbek közül sokan inkább nyugdíjba mennek, mint hogy ezekre az új módszerekre átálljanak. A fiatalok viszont nem feltétlenül itthon szállnak be az építész-munkaerőpiacra, így nem pótolják ezt a kiesést.

*

„Negyvenévesen már nem akarok majd másnak dolgozni”

Nem kell persze ahhoz külföldre menni, hogy valaki felhagyjon az építészettel, jelentős számban vannak az itthon maradó pályaelhagyók is. Egyikük, Enikő, aki most egy teljesen más jellegű, kreatív vállalkozásba kezdett, a Mandinernek azt mondta: az építész szakma alapvetően egy férfi szakma, és ő ezzel a kisbabája születése után szembesült nagyon erősen. „Mindig minden azonnal kell, pontos, precíz munkával, és a felelősség is hatalmas. Ezt nem lehet egy gyerek mellett csinálni. A főnökeim összevissza ígérgettek a megrendelőknek, persze úgy, hogy ők nem tudtak rajzolni, géppel szerkeszteni meg modellezni, ebből pedig elképesztő problémák és vállalhatatlan épületek születtek. Közben végig azt éreztették velem, örüljek, hogy építészként dolgozhatok nekik minimálbérért, éjjel-nappal, miközben tisztességesen megélni sem lehet belőle” – sorolja.

Ez utóbbi állítást többen vitatják. A nagy nemzetközi cégnél dolgozó interjúalanyaink egybehangzóan állítják: most nagyon jó a helyzet annak, aki alkudozni vagy váltani szeretne. Az építészhiány miatt könnyen lehet fizetésemelést kérni és válogatni az állások között. Már a kezdőknek sem lehetetlen elhelyezkedniük, míg korábban hónapokig ingyen gürcöltek, mire felvették őket. Egy kezdő építész mindenesetre most sem keres nagyon sokat: Budapesten 160-180 ezer forint körül, vidéken ennél kevesebbet.

Felvetésünkre, hogy mennyire éri meg ezen a területen alkalmazottként dolgozni, és a mostani fellendülést látva nem éri-e inkább meg saját vállalkozást indítani, ketten is rávágták: „Negyvenéves koromra már biztosan nem akarok másnak dolgozni!” Petrának most is van egy saját vállalkozása, amivel ide-oda bedolgozgat, de mint mondja, szakmailag nem érzi még magát elég felkészültnek ahhoz, hogy csak a cégére támaszkodjon.

A fellendüléssel együtt is kiszámíthatatlan a környezet

A saját belsőépítész-vállalkozást vezető Zoli inkább az üzleti szempontból fogja meg a vállalkozó-alkalmazott dilemmát. Mint mondta, ő mindig is vállalkozó szellem volt, nem tudna alkalmazottként dolgozni, de valakinek meg az való, ha elrettenti a vállalkozással járó kockázatvállalás. A harmadik típusba azok tartoznak, akik részmunkaidőben egy cég alkalmazottai, de kiegészítésként be is dolgoznak másoknak vállalkozóként.

Mint mondta, az ő kis egyszemélyes cége most van abban a fázisban, hogy már nagyobb projektjei vannak, és ehhez bedolgozókat keres, mivel alkalmazottakat nem mer fölvenni. Az adózási szabályok miatt ez nagyon kockázatos, mert mi van, ha mégse jön be egy darabig megrendelés? – teszi fel a kérdést, bár rögtön hozzá is teszi: ez azért nem jellemző, az elmúlt három évben nem nagyon lógatta a lábát. „De alkalmazottakat csak akkor mersz felvenni, ha tudod előre, hogy te kapod meg három évig az összes állami megrendelést. Mert egyébként kiszámíthatatlan” – mondja Zoli.

Képtelenség követni a jogszabályváltozásokat

A kiszámíthatatlanságnak nem csak piaci okai vannak, de rátesz erre egy lapáttal a jogszabályi környezet is, ami olyan gyakran változik, hogy az általunk megkérdezett építészek egybehangzó véleménye szerint „fizikai képtelenség követni is, nem ám betartani”.

A változások közül mostanában az építészekre vonatkozó kötelező felelősségbiztosítás és a háromszáz négyzetméter alatti építmények előzetes engedélyeztetésének az eltörlése kapta a legnagyobb figyelmet. Emellett viszont ott vannak a településenként és budapesti kerületenként változó önkormányzati építési szabályok, amik miatt „Budapesten őrület építkezni” – ahogy Eltér István kamarai alelnök fogalmazott. Mint mondta, a budapesti városrendezési szabályzat alapjait már százötven éve letették: „arra épül a mai is, csak sokszor indokolatlanul kibővítették és bonyolították, így egyre rosszabb lett az elmúlt 4-8-16 évben – politikától függetlenül”.

A dolgot nehezíti, hogy a gazdasági válság miatt sok építkezést félbehagytak, és mostanra, amikor folytatnák, teljesen megváltozott szabályozáshoz kell alkalmazkodni. „Elképesztően vékony jégen járunk, amikor az önkormányzatokkal egyeztetünk. Hatszáz osztállyal kell egyeztetni, minden teljesen átláthatatlan. A javaslatainkat nehezen fogadják be, miközben ők is elismerik, hogy logikátlan dolgok vannak a szabályozási tervben” – sorolja Éva, aki nyugat-európai tapasztalatai alapján azt mondja: összehasonlíthatatlan az ottani és itteni hatósági eljárás. „Ott két-három egyeztetésen átment az egész, meg lehetett győzni őket észérvekkel. Szóval sokkal nyitottabbak a szakma véleményére, nem ellenségként tekintenek ránk” – mondja.

A szabályozással kapcsolatos kritikák kapcsán megkérdeztük Füleky Zsoltot, a Miniszterelnökség építészeti és építésügyi helyettes államtitkárát is. Füleky érdeklődésünkre az építésügyi bürokráciacsökkentést dicsérte, ami miatt szerinte nagy fellendülés van a tervezési és kivitelezési piacon.

A helyettes államtitkár hangsúlyozta, hogy egy átlagos családi ház építésénél a korábbi 5-6 hónapos engedélyeztetési eljárás helyett most már a bejelentés után 15 nappal meg lehet kezdeni az építkezést.

Az engedélyeztetés eltörlése kapcsán ugyanakkor a kamarai alelnök, Eltér István azt mondta: az önkormányzat előzetes részvétele egyfajta garanciális elem volt az építészek számára, akiknek most egyedül kell vállalniuk a felelősséget, ha utóbb, az építkezés után évekkel jogvitába kerülnek a megrendelővel. Ugyanakkor az is igaz, hogy a hatóság sokszor akadályozta az építkezést – ismerte el.

*

„Reménytelen, hogy azt látod: a rendszer konzerválja ezt a szart”

Zoli az építészeknél általánosabb kontextusban így összegzi a közállapotokat: a munkaerőhiány „nem csak abból fakad, hogy kevés az ember és sok a munka. Az én generációm nem hülye. Nem csak az fontos, hogy legyen pénze; hanem hogy azt csinálja, amit szeretne, megbecsüljék a munkáját és ne kezeljék robotként. Ő is jól akar élni, nem napi tíz órát dolgozni 250 ezerért. Pár évig csinálja: látja, hogy nincs magánélete, ugyan nyaral, de se kocsija, se lakása. És hiába próbál változtatni a rendszeren, falakba ütközik. Azt látja, hogy a rendszer konzerválja ezt a szart, így egy idő után inkább lelép.”

***

A hazai munkaerőhiánnyal kapcsolatos cikkeinket itt olvashatják.