Poitiers-i csata: lövöldözésből lett több száz fős tömegverekedés Franciaországban
A francia belügyminiszter hazája „mexikanizációjáról” beszélt.
A törökök a maximumot hozták ki a lehetőségekből, mi jószerivel a minimumot. A történések ilyetén történő alakulása részben annak tudható be, hogy a törököknek volt egy Musztafa Kemáljuk. Nekünk csak Károlyink, Apponyink, Kun Bélánk és Horthynk volt.
„1918 októberében a Török Birodalom, elismerve vereségét, fegyverszünetet kötött az Antanttal, amely azonnal megkezdte az ország megszállását. A győztesek nem bántak kesztyűs kézzel a legyőzöttel, mely az 1920. augusztus 10-én aláírt sevres-i béke értelmében elvesztette területének több mint 70 százalékát, 1,15 millió négyzetkilométert. A birodalomtól nemcsak valamennyi hódoltsági területét csatolták el, hanem az anyaország számos, többségben vagy szinte kizárólag törökök lakta vidékét is.
Így például a főváros, Isztambul, melyre igényt tartott Görögország, valamint a Boszporusz és a Dardanellák nemzetközi fennhatóság alá került. Franciaországnak néhány Fekete-tengeri kikötőt, valamint Délkelet-Anatóliát juttatta a békeszerződés, Adana központtal. Olaszországnak Délnyugat-Anatólia jutott, benne Konya és Antalya városokkal, Görögországnak pedig Nyugat-Anatólia, benne a fontos Izmir (Szmirna) kikötővárossal. Kelet-Anatólia egy részét (hozzávetőleg 100 ezer km²-t) az Örmény Köztársaságnak szánták, attól délre pedig a független Kurdisztánt tervezték kialakítani. A sevres-i diktátum csak az Anatóliai-félsziget középső és északi részét hagyta meg török fennhatóság alatt.
Míg a francia és olasz területi követelések tisztán gyarmatosítási ambíciókból fakadtak, addig az örmény, kurd és görög igények nagyrészt jogosak voltak, A békeszerződés aláírásakor a török anyaország területén jelentős létszámú ellenséges haderő állomásozott, mintegy 200 ezer görög, francia, örmény és olasz katona. Ennél lényegesen kevesebb román és cseh katona szállta meg Erdélyt és a Felvidéket.
A törökök, tőlünk eltérően, országos harangkongatásnál lényegesen pragmatikusabb lépésekkel reagáltak a megalázó szerződés megkötésére. Az Ankarában, Musztafa Kemál elnökletével ülésező Nagy Török Nemzetgyűlés kinyilvánította, hogy nem ismeri el érvényesnek a dokumentumot, s egyúttal megfosztotta állampolgárságától annak négy török aláíróját.
(...)
Magyarországnak és Törökországnak az I.világháborút követő helyzete sok rokon vonást mutat: mindkét ország vesztesen került ki a háborúból, a győztes hatalmaknak feltett szándékuk volt a feldarabolásuk, s hozzá is kezdtek a megszálláshoz, az orosz bolsevikok pedig potenciális szövetségest jelentettek az Antant ellenében. A törökök a maximumot hozták ki a lehetőségekből, mi jószerivel a minimumot. A történések ilyentén történő alakulása részben annak tudható be, hogy a törököknek volt egy Musztafa Kemáljuk. Nekünk csak Károlyink, Apponyink, Kun Bélánk és Horthynk volt.”