Roma egyetemisták kutatták egy romák lakta kistelepülés helyzetét

A budapesti Jezsuita Roma Szakkollégium harmadik alkalommal szervezte meg szimpóziumát, ezúttal Város–Vidék–Budapest a XXI. században címmel. A rendezvényt december 5-én, pénteken a kollégium kispesti épületében tartották meg. A szimpóziumot Antal István, a Jezsuita Roma Szakkollégium rektora nyitotta meg, majd Czibere Károly, Emberi Erőforrások Minisztériumának szociális ügyekért és társadalmi felzárkózásért felelős államtitkára és Eperjes Tamás, vidékfejlesztési igazgató, a Nemzeti Agrárszaktanácsadási, Képzési és Vidékfejlesztési Intézet főigazgató-helyettese tartott előadást a délelőtt folyamán.

Délután – a szimpóziumok történetében először – a szakkollégisták saját kutatásukat mutathatták be a vendégeknek Kállai Ernő, az Eötvös Loránd Tudományegyetem társadalomkutatója vezetésével. A szakkollégisták egy vidéki terepkutatáson vettek részt a nyár folyamán egy Borsod-Abaúj-Zemplén megyei kis településen, ahol többségükben romák élnek (a megkérdezettek beazonosíthatatlansága, személyes adataik védelme érdekében a települést a kutatásban Bodzásfalunak nevezték el). A terepmunkát egy féléves előkészítő kurzus előzte meg a kollégiumban, ahol a diákok megismerkedtek az alapvető kvantitatív és kvalitatív módszerekkel és ezek gyakorlatával. A felmérést június 16. és 19. között, Kállai és Antal felügyelete mellett készítette négy hallgató: Antal Szabina, Semmelweis Orvostudományi Egyetem szülész szakirányos hallgatója; Fehér György, a Zsigmond Király Főiskola szociológus-hallgatója; Simon Nóra, aki a Károli Gáspár Református Egyetemen szociális munkásnak tanul; illetve Gólya Márton, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem cimbalom szakos hallgatója.

A délutáni szekciót nyitó beszédében Kállai elmondta, hogy összesen 21 interjút készítettek a falu meghatározó személyiségeivel (polgármester, alpolgármester, orvos, helyi pap stb.) a három nap alatt. A helyi feladatok elvégzése után megbeszélték a felmerülő problémákat és folyamatosan formázták kutatási tervüket. Az interjúkat írásban rögzítették, és egy-egy téma köré csoportosítva esettanulmányokat hoztak létre. Kállai vázolta a magyarországi cigányság lakhatási helyzetét, miszerint nagyobb hányaduk még mindig falvakban él. Az 1945 előtti időszakban a települések peremén, vagy attól távol, zárt közösségekben éltek. Az ’56-ot követő iparosodás után megindult a strukturálódás, az ingázás és a falvak átrendeződtek. A ’80-as években stagnált a helyzet, majd a falvakból elköltöző nem cigány lakosság helyén megjelent a cigányság. Úgynevezett homogén osztályok jöttek létre, és elindult a szegregációs folyamat.

A kutatott falu jellemzőit végül a hallgatók mutatták be. Simon Nóra Bodzásfalu általános és szociális állapotáról beszélt: a faluban alig van munkalehetőség, akik dolgoznak, 49 ezer forintból, a többiek a 22.800 Ft-os szociális segélyből élnek. A községben az egy főre eső havi jövedelem nem éri el a létfenntartáshoz szükséges összeget, melynek következtében rossz szociális körülmények között tudják csak fenntartani a családot.

Fehér György az esélyegyenlőségről beszélt. Szerinte mindenkinek egyforma lehetőségeket kellene biztosítani, hogy munkához jusson, és az a legnagyobb hiba, hogy a gyermekek rossz mintát látnak otthon. Legnagyobb álmuk, hogy „napszámosak legyenek”, ha felnőnek – ezt az egyik kislány mondta neki. Fehér szerint hiányzik a gyerekekből az akarat, a motiváció, illetve álmodni sem mernek már gyerekként sem.

Antal Szabina Bodzásfalu egészségügyi helyzetét vázolta: a községben több generáció is él együtt, viszonylag rossz körülmények között, amely súlyos egészségügyi problémákhoz vezetnek. A bodzásfalviak táplálkozása sem megfelelő, rossz minőségű, olcsó, szénhidrátban dús ételeket fogyasztanak inkább, illetve kevés rostot visznek be szervezetükbe. Gyakoriak a szervi, szív-és érrendszeri betegségek. A szenvedélybetegségekről is esett szó: kiderült, hogy Bodzásban nincs kocsma, így rendszeres alkoholfogyasztás sem, a dohányzás viszont ebben a kis faluban is óriási problémát jelent, 90%-ban ez okozza a légúti megbetegedéseket is. A legnagyobb probléma a kistérségeknek az úgynevezett földrajzi hátrány. A faluban egy orvos van, akinek kevés ideje jut egy-egy betegre, hiszen meghatározott rendelési időben lehet őt megtalálni. Gyógyszertár, iskola, kórház mind a falutól körülbelül 30 kilométerre található meg. A falu nagyon alacsony színvonalú oktatással és infrastruktúrával rendelkezik.

Az előadásokat összegezve Kállai néhány javaslatot is tett a probléma lehetséges megoldásaira. Szerinte a reorganizációra már nincs esély, de az oktatás extrém mértékű megerősítése révén, „példaértékű emberek” nevelésével, valamint az egyház közösségfejlesztő erejével lehetőség nyílna a közösségépítésre. A délutáni szekciót a rektor zárta, aki elmondta, hogy „van mit javítani a helyzeten”: kutatóként, vezetőként felelősséget kell vállalnunk, de nemcsak a magánszemélyeknek, hanem a civil szervezeteknek, az egyházaknak és az államnak is óriási felelősségvállalással kell munkájukat végezni.

Az elődadókat a kutatás során szerzett személyes élményeikről, tapasztalatukról kérdezve Fehér elmondta, hogy nagyon élvezte a munkát, igaz, ő már vett részt ilyenfajta terepkutatáson. Véleménye szerint nagyon jó lehetőségek ezek arra, hogy jobban megismerkedjünk a társadalom problémáival, és szembesüljünk azok súlyával. A közösen végzett munka pedig segít, hogy együtt gondolkodhassunk egy-egy témáról, és megoldásokat találjunk azokra.

*

(A szerző a Jezsuita Roma Szakkollégium hallgatója.)