„»Franciaország 67 millió lakója hivatalosan kivétel nélkül a francia nemzet része, függetlenül attól, hogy mit gondol magáról. A köztársaságban csak egy identitás létezhet, a köztársasági. Téves ezt az 1867 utáni magyar 'politikai nemzet' koncepciójához hasonlítani, mert az 1868-as kisebbségi törvény elismerte a nemzetiségeket és oktatási-kulturális jogokat adott nekik, ha csoportszinten politikaiakat nem is – Horvátország kivételével. Franciaországban hasonló jogok sohasem léteztek. A szekuláris köztársasági koncepciónak megfelelően 1872 óta tilos vallási és nemzetiségi adatokat gyűjteni az egyénekről. Az állameszme ezen vetülete azonban nem elsősorban a vallásról, hanem a veszélyesebbnek ítélt nemzeti kisebbségek létezésének tagadásáról szól, egy jól hangzó, de diszkriminatív doktrínába csomagolva. Jules Ferry francia oktatási miniszter (később miniszterelnök) hozta létre a modern francia általános iskolát ('l'école républicaine') 1882-ben, amely kizárólag francia nyelvű lehetett. Más nyelvek használatát még a szünetekben sem engedélyezték. Az okszitánul 'vergonha' (szégyen, megszégyenítés) politikájának nevezett intézkedések jórészt hatályban maradtak a XX. században is. 1918-ban betiltották a frissen visszacsatolt Elszászban a német használatát, és a két világháború között minden kisebbségi nyelvvel szemben Európában példátlan határozottsággal léptek fel. A cél a teljes asszimiláció volt, és a XX. század végére a nemzeti homogenizáló politika jórészt sikerrel járt. Ma az egykori nemzetiségi területeken 20 millió polgár él, többségükben vélhetően okszitánok, hollandok/flamandok, bertonok, korzikaiak és németek leszármazottai. Ma ebből a hatalmas, a francia népesség 30%-át adó tömegből becslések szerint 5 millióan beszélik őseik nyelvét. A legnagyobb vélhetően az okszitán nyelv, utána jön két német nyelvjárás, az elzászi és a moselfränkisch, majd a breton, korzikai, baszk, katalán, és az ötvenes évekig a Dunkerque közelében domináns, mára gyakorlatilag kihalt flamand« (...)