Több felnőttet a világpolitikába!

Az egykori pedagógus Bayer Zsolt szokta kérdezni: tessék mondani, itt mindenki hülye?

Ezt sajnos nem tudom. De azt igen, hogy a világpolitika színpadán-kínpadán félelmetesen elszaporodtak az óriásbébik, és ez nagyon nincs rendben. Vagy helycserés emberrablás történt, és a felelős államhölgyek-államférfiak egy pesthidegkúti óvodába zárva vágyakoznak stallumuk után; vagy a Sándor-palotába távozó Novák Katalin ejtett ki egy kis üvegcse tömény demográfiajavítót a családügyi tárcából; vagy a politikusokat etető catering-cégek háza táján kellene már egy kicsit körbeszaglászni. De valahol el van itt hantolva egy blöki, az bizonyos.

Mert komolynak nem lehet gondolni azt, ami itt körülöttünk „világpolitika” munkacímen folyik: kedélyes kisdedek rohangálnak viháncolva,

és ha összeütköznek, még löknek is a másikon egy nagyot, ahogy esik, úgy puffan, durran, olvad.

Nyilvánvalóan édes mindegy Recep Tayyip Erdoǧan török elnöknek, ki milyen könyvet éget mindenféle havas viking földeken, és huszonkilenc évnyi politikai tapasztalatával – melyből húszat hazája első számú vezetőjeként szerzett – meg tudja különböztetni egy elborult elméjű szélsőjobboldali aktivista Korán-égetését, mely egyébként a svéd alkotmány szerint nem betiltható, a svéd kormány hivatalos álláspontjától. Pláne úgy, hogy a Koránt égető Rasmus Paludan nem először okoz balhét Svédországban, s a mindenkori svéd kormányok sosem a szeretet hangján beszélnek a dán bajkeverőről. Úgy pedig kiváltképp, hogy

Erdoǧan friss lépése, mely szerint Svédországgal ennek ellenére sem tárgyal tovább a NATO-csatlakozás ratifikációjáról, szimpla óvodai lökdösődés, régi családi traumák továbbörökítése. Ahogy az EU előszobáztatja őket harminchat éve, úgy előszobáztatják ők is a svédeket, érdemleges magyarázat nélkül.

Ezt a dedós játékot játsszák még páran – például Ursula von der Leyen és az ő Bizottsága, amely hónapokon át tartó, szigorúan egyeztetett és igen komolyan vett tárgyalás után a magyar felet hivatalosan nem értesítve, a sajtón keresztül üzente meg, hogy szépek, szépek ezek a vállalások, meg teljesültek is, de azért mégiscsak leállítaná a modellváltó egyetemek felé azt az egyetlen uniós pénzt, amelyet fizikai lehetetlenség bárkinek ellopnia, hiszen egyenesen az Erasmusra kiutazó diákok bankszámlájára megy.

Teszi ezt úgy, hogy úgyis pontosan tudja: végtelen ideig nem packázhat Magyarországgal csak a sport kedvéért. Egyrészt azért nem, mert a magyar delegáció rendületlen kitartással az utolsó lehetséges ürügyet is lenavracsicsolja az asztaláról, ha nem vigyáz; másrészt azért nem, mert ha egy tagállammal oly végletesen kibabrálnak, hogy az sarokba szorulva totális vétópozícióba vágja magát, akkor megbénul az unió. Így tehát vétóveszélyes ügyről vétóveszélyes ügyre, szépen, lassanként, mindig az elfogadható minimumot adva így is-úgy is fel kell majd oldani a pénzeket – ha pedig a dolgok úgyis szükségszerűen errefelé mennek,

De a kiscsoport legalja egyértelműen Annalena Baerbock német külügyminiszter, akinek nem csak fel sem tűnik, hogy hadat üzent Oroszországnak, de súlya oly csekély, hogy még a német sajtóban sem merült fel egy percig sem, hogy esetleg komolyan vegyék. A Welt szó szerint azt írta, idézem, „csodálkozást váltott ki, hogy Baerbockból kicsúszott egy ilyen könnyen kihasználható kijelentés”.

Tehát az van, hogy amit Európa vezető hatalmának külügyminisztere a legélesebb helyzetben a legélesebb témáról mond, már a hazaiak számára sincs az asztalon. S hogy Vlagyimir Putyin Berlin lerakétázásával reagál-e, az legyen a holnap baja.

Ursula, Annalena és Recep lökdösődős-szívatós ökörködésénél a Mókus oviban is kifinomultabb a foglalkozás. Ez most nem keletiség vagy nyugatiság kérdése, mert az orosz-ukrán háború egyetlen némileg komolyan vehető közvetítője ugyanazt a dedós játékot játssza, mint kontraszelektált uniós vezérkarunk.

Ilyen unalmas volna a külpolitika? Vagy mit vétett szegény, hogy pont neki s pont most nem jutnak komoly emberek?

Vlagyimir Putyin és Európa egyszerre ásta be magát egy mocsaras zsákutcába, Ukrajnában egyre halnak, és Leopard-ügyben már megint sikerült két teljesen legitim opció közül az eszkalációt választani – ez most nem a lökdösődés, a traumakihordás és az óvodapedagógia pillanata. Hanem a komoly, megfontolt beszédé. Vagy az arany hallgatásé, legalább.  

Nyitóképen – és alább – a jelenet, amikor Erdoǧan nem biztosított széket Ursula von der Leyennek