Az ispánok világa vörös posztó a falusi többség számára, ez nem jobb- meg baloldal kérdése.
Nyitókép: Salamon királyunk Vid ispán társaságában a Képes Krónikából
A legelső reakcióm az ispánok fölbukkanására a monitoromon ez volt: „Mi van?” Aztán átgondoltam a történelmi tanulmányaimat (még egy régi egyetemi jegyzetembe is belenéztem, töri szak, csak mondom) meghemperedtem a véleményekben, de ugyanarra jutottam, ami a legelső reakcióm volt. Sosem gondoltam, hogy jelen lenne bennem bármiféle „történelmi érzékenység”, sőt, a BLM-nél és a nyugati identitáspolitikáknál gusztustalanabb jelenséget nehezemre esik elképzelni.
Most mégis megszólalt valami belül: ezt ne! Órákig gondolkodtam azon, honnan jön ez a hang. Aztán beugrott, hogy a nagyszüleimtől, egyenesen. Ők a '30-as évek rábaközi, falusi Magyarországában nőttek fel. Nem volt ellenükre, hogy elénekeljék a magyar himnuszt, meg a Magyar Hiszekegyet a tanórák elején. Nem azért, mert nácik voltak, meg rasszisták, hanem azért, mert a világ legtermészetesebb módján szerették a hazájukat a szüleikkel (meg a szüleik szüleivel, meg a szüleik szüleinek a szüleivel...) együtt, és ez így is maradt.
Amikor viszont a grófokról, meg az ispánokról volt szó, akkor megmerevedtek. A nagyapám ezt mondta: „Azok az idők ne jöjjenek vissza, fiam!”. A nagyanyám meg elmesélt egy történetet, ami valahogy így végződött:
„Akkor kezet kellett csókolni a grófkisasszonynak meg a többinek a falu közepén. Borzasztó érzés volt.”
A nagymamám akkor kislány volt, de tökéletesen emlékezett. Mert ezek megmaradnak.
És a levegőben, a kétezres évek elején ott volt a megalázottság hangulata. Ezúttal pedig nem azért, mert földalatti kommunisták voltak, hanem mert ilyen az ember (szerintem még a román és az orosz ember is): nem szereti a megalázottságot. Ezt is elemezgethetjük, csűrhetjük, csavarhatjuk, mögé tehetjük a történelmi kontextust: hiába. Akiknek a családjai sok évszázadot húztak le mások földjét szántva, mások jólétét gyarapítva, grófkisasszonyoknak meg az ispánok feleségének a kezei csókolgatva, azok nem kérnek az ispánokból, meg az ispán szóból sem. Mert annak ez ugyanaz a csomag.
Alapjában véve az ispánokkal semmi gond nincs:
ez már végképp nem számít. Felidézik az elmúlt ezer évünket, és ha nem politikai köntösben hallanék róluk, akkor átfutna rajtam egy jóleső, magyaros borzongás, egy apró identitásbomba: az ispánok említése a történelmi időt hívja elő, ami az egykori történelem szakost mindig elkápráztatja. Egy-egy szó felidézi a történelmet, évszázadokon hatolunk át azzal a tudattalan emocionális plusszal, amit elhoznak nekünk az erős atmoszférával rendelkező szavak: például az ispán szó.
De a politikában ennek teljesen más rezgései vannak: talán azért is mondhatom ezt, mert alapvetően nem vagyok politikus alkat. Értem én, hogy az ispán egy réges-régi, értékes szavunk, de hát van még egypár ilyen szó a raktárban: a „zsellért”, meg a „jobbágyot”, meg a „részesaratót” sem a huszadik évszázad szülte. Ez nem etimológiai kérdés, és nem ezen fog múlni a magyarok jövőbeli identitása. Hanem például a gazdaságilag nagyon is sikeres évtizeden, ami mögöttünk áll. A magyar szántóvetők leszármazottainak többsége, úgy vélem, nem akar főispánokat, vármegyéket meg grófkisasszonyokat, ugyanúgy, ahogy nem akarnak Tanácsköztársaságot, téeszt vagy május elsejei felvonulást sem. Szavak szintjén sem.
Nem akarják még a sejtjeik emlékei által sem átélni újra azt a világot, ahol az állam kiváló teljesítménye mellett (gondolok itt a két világháború közti gazdasági növekedésre vagy oktatáspolitikára) kezet kellett csókolniuk a grófnőnek a falu főterén.
Ne idézzük meg a transzgenerációs útvonalakon át, a szívek mélyén azt, amit a földműves kortársak bizony gyűlöltek, a kortársak utódaiban pedig önkéntelen idegenkedést vált ki: egy olyan hatalom képét, ami a parancsolgatáson, az „ispánkodáson” alapult.
Hát persze, hogy történelmileg árnyalhatjuk ezt, bemutathatjuk az ispánok valóságát. Talán magam is meg tudnám tenni: de azt gondolom, az első reflexek a legőszintébbek, és a kész tényekhez való utólagos hozzáigazodás, vagy mások hozzáigazítása már csak a mi civilizációs technikánk a túlélésre (mert egy nem tetsző gondolat elfogadása is a túlélés része, bizony).
Szerintem semmit sem nyerhetünk, de rengeteget veszíthetünk, ha rossz érzést ültetünk el akár jobboldali szavazók százezreiben, épp akkor, amikor a közös minimumok keresésének égető ideje van, ráadásul politikai oldalak nélkül. Ezer más (modern vagy hagyományőrző) formája van a magyarságunknak, ennek a csodának az átéléséhez.
Kép forrása: Facebook
Van mire büszkének lenni a magyaroknak, a székelyek megérdemelnék az autonómiát, Ukrajna felvétele az EU-ba pedig igazi arculcsapás lenne. Dunai Jánossal a Brain Bar fesztiválon beszélgettünk.
A Fidesz a garancia, és mi garantáljuk azt, hogy Magyarország biztonságos ország marad.
És nem mellesleg önmagunkért. Másodszor: mert ezzel kiegészítjük és megerősítjük a családot összetartó szálakat.
A XXI. Század Intézet októberi felmérésből kiderült, hogy a magyar közösségi média felhasználók számára fontos az emberi méltóság védelme és nem szeretik az álhíreket.
Nem köntörfalazott a magyar miniszterelnök.
A történelmi folyóirat októberi számából kiderül, Trianon miért nem egy önmagában álló esemény volt, hanem tragédiák sorozata.
Nyilván egyszerűbb lett volna nem előidézni ezt a közbiztonsági válsághelyzetet, de ők azt mondták, hogy meg tudják csinálni. Nem tudták.
A több mint 100 ezer tonnás úszó erőd a világ legmodernebb hadihajója, amely mintegy ötezer fős legénységgel működik.
