Fütyülsz és hazudsz – elkaptunk egy német riportot a magyar meccsről!

Eltorzult arcú kisfiút nézek. Nem lehet több tizenegyévesnél, öklét rázza, üvölt, szinte extázisban van. Valamikor biztosan szép kisfiú lehetett – Daniel barátom csak csettintene egyet – már amíg nem hatalmasodott el rajta a gyűlölet, amely most mind kiült az arcára. Rám néz, de nem lát. Hatott a nacionalista agymosás. Nem lát mást, csak a pályát, ahol kirekesztő módon kizárólag férfiak kergetnek egy labdát, tombol a tesztoszteron, túlcsordul mindaz, amiből a náci Németország született. Mindezt a stadion zöld füvén – talán véletlen lenne, hogy ugyanolyan színű, mint a nyilasok, a magyar nácik inge volt? Megannyi utalás. Orbán Viktor Magyarországán mindenhonnan a szélsőséges eszmék nyomaiba botlik az ember, mintha megállt volna az idő.

„Remélem, nagyon megverik a magyar válogatottat” – súgta oda nekem bizalmasan egy nő a reptéri kávézóban. Nem kockáztat, nem meri hangosan kimondani: Orbán Magyarországán, aki a focit szidja, az a rendszert szidja.

ahogy errefelé mondják, tudom meg az asszonytól. Szerencsére nem sokat kell időznünk a városban, Budapest, bár a legprogresszívebb és legeurópaibb része Magyarországnak, amelyik még valamennyire ellen tudott állni a diktatúrának, érezzük, hogy mindenhol figyelnek. Szerencsére Printfalvi Rita, a fullasztó levegő elől Bécsbe disszidált teológusnő időben ellátott minket tanácsokkal, így pontosan tudjuk, hogy amikor a Karmelita kolostorban lebben a függöny, akkor Orbán személyesen figyeli a lépteinket, fogdmegjei pedig csak a megfelelő pillanatra várnak, hogy leteperjenek és kivégezzenek. „Posztolj sokat a Facebookra” – szólnak Rita tanácsai – „használd nagy betűvel a szót, hogy »Én«, írd le minél többször, hogy üldöznek, és hogy csodálatos vagy” – igaza lehet, egyelőre ő is szabadlábon és életben van. Egyelőre.

*

De térjünk rá a gyerekekre. Az angol-magyar meccs azért volt különleges, mert rasszista rigmusok üvöltése miatt – hiába, ezeknek a vérükben van – megbüntették a magyarokat, és ezért elvileg zárt kapuk mögött kellett volna játszaniuk, vagyis nem lehettek volna nézők. Emlékezetes, Kelet-Európa többi országának futballszövetsége is lelkesen üdvözölte a döntést, például

a lelátókon. Azonban Orbán Viktor kormánya, akarom mondani, a labdarúgószövetség kibújt a szabályozás alól úgy, hogy gyerekeket vezényeltek az angol-magyar meccsen a lelátókra, akikre nem vonatkozott a belépési tilalom.

Együtt Stefan barátommal a LebensTraum Rundfunktól ültünk be az angol-magyar meccsre, bár alapvetően mindketten irtózunk ettől a patriarchofasiszta háborúpótléktól. Ugyanakkor láttuk: fontos helyszín arra, hogy eljussanak azok az emberbaráti üzenetek nagyobb tömegekhez, mint a rasszizmus elleni kiállás jegyében térdelés, a szivárványszín karszalag, vagy épen a transzfiatal afrikaiak leigazolása. Ráadásul egy olyan közönség előtt, amelyik aligha fogékony minderre, mert agyát már átmosta az orbáni propagandagépezet. Orbán Viktor miniszterelnök, aki nemrég zsinórban negyedszer jutott hatalomra, és aki számára a „liberális” szitokszó, most éppen a legsérülékenyebbeket vette célkeresztjébe: a gyerekeket, őket használja fel politikai céljaira.

Nézegettünk körbe. A LebensTraum Rundfunkos kolléga meg is jegyzi: náluk, Németországban egy ennyi idős gyereknek még nem kell tudnia, milyen nemű akar lenni, az itt látható 10-14 éves gyerekeken viszont egyértelműen látszik a heteronomatív, kirekesztő nevelés hatása: sehol egy zöld haj, sehol egy leműtött pénisz, „es ist pures Mittelalter”, vagyis „ez igazi középkor” – súgja oda Stefan. Csak szomorúan bólogatni tudok. Egy újabb nemzedék a fasizmus láncaira verve.

Megérkezik a két válogatott, elhangzik a két himnusz. Kínosan érezzük magunkat, hallva a fals dallamokat. A brit még hagyján, az a királynőről szól, ami lehetne drag queen is,

ami önmagában sérti az összes európai uniós egyezményt, ami alapján ez a klerikofasiszta putri pénzt kap az EU-tól. Különösen gusztustalan az, ahogy szegény agymosott magyar gyerekek viselkednek: felállnak, olyan is van, aki énekli is a förtelmes sorokat. Ennek bizony örök zártkapu lesz a vége, gondolom.

Aztán egy villanásra megérkezik Európa a stadionba: a brit játékosok letérdelnek a szisztematikus rasszizmus elleni harc jeléül. Bementek az oroszlán barlangjába, és megmutatták, milyen embernek lenni az embertelenségben.

Láttam a több tízezer gyereket, ahogy gyűlölettől lángol mindegyik. Alakzatban ültek, mint a nácik, kezük remegéséből is láttam, hogy időnként magától is lendülne az a kar. Elvétve láttam köztük színes bőrűt, akár az 1936-os berlini olimpia lelátóján is ülhettem volna. Nem csoda: Orbán Viktor a fasiszta családtámogatási rendszerrel próbálja elérni, hogy a helyi lakosság nemzzen minél több gyereket. Ezzel egyszersmind magához láncolja a családokat is, nem meglepő, hogy mindenféle elavult formákban élnek együtt a magyarok (apa, anya, gyerekek), elvetve a demokratikus európai normákat (például: anya, két macska), s hogy mélyen átitatta őket a huszadik század áporodott szaga.

*

Így belegondolva a fütyülésen sem kellett volna meglepődnünk, amivel a gyerekek produkáltak az angolok térdelő gesztusára. Azon csodálkoztunk ugyan, hogy nem mindegyikük csatlakozott a füttykórushoz, oda is fordultam az egyik gyerekhez; de mutatta a fülét, hogy süket. Gyermekjogi szervezetek jelentése szerint az iskolákba kirendelt iskolaőrök évente tízezer kisdiákot vernek félholtra a semmiért, Borsodban rendszeresen faji alapon, miközben éheztetik, szegregálják és elnyomják őket.

És így ment ez mindkét félidő alatt. A gyerekek hangoskodtak, üvöltöttek, dudáltak, vékony hangjuk éles kontrasztban a vaskos eszmékkel, amiket hirdettek: nacionalizmus, fasizmus, sport, húsevés. Stefanon láttam, hogy fejben egészen máshol jár, hogy elviselje a helyzetet: hiszen a riporter is ember. Láttam, hogy néha mosolyog, később bevallotta, a berlini Pride-ra képzelte magát, és máris a helyére került minden. Irigylem.

Esernyőt is hoztam – hiteles ellenzéki forrásaink szerint Orbán Viktor Semjén Zsolt helikopteréről szereti nézni a meccseket, és sűrűn köpköd lefelé szotyihéjat és rénszarvast – de a bejáratnál elvették, így eltakarni sem tudtam a látványt.

A csúcspont azonban akkor jött el, amikor a magyar válogatott, mindenki meglepetésére – persze kegyelemkettessel, büntetőből – de győzött. A gyerekek extázisban üvöltöttek, tomboltak, olyan volt, mintha a Legyek ura és a Schindler listája egyszerre elevenedett volna meg a szemeink előtt – csak éppen 2022-ben.

Nem vártuk meg a tombolás végét, elhagytuk a lelátót. Itt már nem volt mit nézelődni.

*

– fejtegette lapunknak Neidermüller Péter ellenzéki politikus. Kis körben gyűlünk össze, nagyban nem mernek. Itt sorakozik az asztal körül az a kemény kis csapat, amelyik megmenthette volna Magyarországot, ha nincs igazából diktatúra, és ha meg tudna egyezni időben a logó színében. Értékelik a tragikus kimenetelű meccset.

Itt van Vadházy Ákos is, aki erre a rövid időre felfüggesztette a koldulást – emlékeztet minket: ebben a rendszerben egyedüli egyenes gerinccel csak ő nem esküdött fel az országra ráerőltetett alkotmányra, illetve emlékeztet minket számlaszámára is. Rámutat: itt elsősorban azért fütyültek a gyerekek az angolok térdelésénél, hogy ezzel tereljék el a figyelmet a botrányos közbeszerzésekről, és elnyomják a nép hangját.

Itt van Szelíd András, aki néhány éve egymaga bizonyította, hogy független újságírói-főszerkesztői és pártpolitikai tanácsadói munkák egyszerre vállalásával sem lehet úgy megélni Orbán Magyarországán, hogy az embernek jusson időnként pénze borotvára – szerencsére legalább forrónadrágra igen. Szelíd szerint a szisztematikus elnyomó rendszer és a kapitalizmus velejárója ez a kirekesztő nacionalista tendencia, amely immár a gyerekek körében is arat. „Amíg nem osztjuk szét a szavazóink között a gazdagok vagyonát, a történelem megismétli önmagát” – vallja.

Választ sajnos nem kapunk, csak szomorú, lemondó pillantásokat. Orbán igazi áldozatai a gyermekek. A ma és a holnap gyermekei, akiktől elvette Európát, és akiktől éppen most veszi el.

*

Egyetlen szerencse, egy reménysugár csillant meg: az olasz válogatott néhány nappal később megverte a magyart, a Telex szakértői kommenttábora egy kis levegőhöz jutott. Stefan időközben megírta a holnapi német meccsről a riportot, a megengedhetetlen rasszista és homofób magyar megnyilvánulásokkal.

„De mi lesz, ha nem lesz ilyen bekiabálás?” – kérdezem aggódva. „Semmi baj, majd te kiabálsz valamit” – vágja rá negyven év tapasztalatának mosolyával Stefan. Hiába, a németek precízek, nem bíznak semmit a véletlenre.

Nyitókép: MTI/Koszticsák Szilárd