Bárcsak igaza lenne a haladó sajtónak!

Két újságíró üldögélt a francia stílusú pékség koratavaszi verőfényben úszó teraszán. Kávéztak és croissant helyett citromos és caviste-os h’óbélévânce-ot majszoltak, ezzel is jelezve, hogy nem büdöslábú kelet-európaiak, hanem igaziak, nyugati értelemben véve – mit véve, vásárolva!

Az egyik a New York Time Post újságírója volt, a másik a LebensTraum Rundfunké, és mindketten törték a magyart, részint, mert ők képviselték a komplett kelet-európai szakértői gárdát lapjaiknál, részint pedig mert az egyikük Peter Kovats, a másikuk Steve Szabo néven jegyezte cikkeit, és egy-egy féléves, az amerikai külügyminisztérium által fizetett ösztöndíjprogramon kívül legfeljebb háromnapos brüsszeli újságírósimogató szemináriumok keretein belül jutottak munkacéllal külföldre.

Mégis mindenkinek megérte a dolog: a neves nyugati lapokat el lehetett adni azzal az úri közönségnek, hogy

halált megvető bátorságú skriblereiket, akiknek se tolmács, se helyi kapcsolatok, se amolyan ténylegnyugati fizetés nem kellett ahhoz, hogy a tűzfészekből küldözgessék haza a gyarmatokról a very (vagy: sehr) exclusive anyagokat, testközelből, életszagúan. Amit aztán a gyarmati haladó sajtó is beszemlézett, általában elegánsan lefelejtve Kovats és Szabo úr neveit.

Mert, miként Franz Fanon annak idején megírta, a martinique-i néger nagyon szeretné magát fehérnek gondolni, és ha másik fajtájabelivel találkozik, azt méricskéli, a másik vajon butább-e, kevésbé tiszteletreméltó-e, s összességében: feketébb-e, mint ő. Ellenben, ha csak annyit írnak szemlében: „már a New York Time Post sem érti, mi folyik Magyarországon”, avagy: „a LebensTraum Rundfunk kiakadt a magyar médiaviszonyokon”, már nincs kérdés,

Akkor is, ha a helyszínen levés nem jelent többet helyi lapok olvasgatásánál, helyi véleményvezérek Twitter-fiókjainak követésénél, mindent szigorúan a buborékon belül, persze. S még jobb, ha mindez lebonyolítható egy francia stílusú pékségben, amerikaiasan könyökölve az evéshez, mégis többet és jobban tudva mindenki másnál.

Pedig milyen jó lenne, ha néha amúgy igazuk lenne! Persze nem abban, hogy mondjuk nagyon gazdag emberek ötletei alapján el kell venni az átlagnál kicsit szorgalmasabb, okosabb vagy szerencsésebb emberek átlagnál kicsit több pénzét, és szétosztják a kevésbé szorgalmas, okos vagy szerencsés emberek között; vagy abban, ha levágják egy ember micsodáját, meg telenyomják hormonnal, és kitalálnak neki egy „társadalmi nemet”, akkor attól tényleg változik bármi azon túl, hogy császári koronát adnak a magát Napóleonnak képzelő ápoltra; netán abban, hogy Szent István Intelmeiben az idegenek szeretetére vonatkozó rész nem a bajor iparos hospesekre, hanem a körúti afgán erőszakolóra vonatkozik, s aki másként gondolja, az rasszista.

Nem erre gondoltam, hanem arra, milyen jó lenne, ha Volodimir Zelenszkij tényleg egy félig népmesei, félig Marvel-szuperhős lenne; ha az ukrán fegyveres erők egy részét alkotó Azov-légió tényleg nem vérnáci gazemberekből és frusztrált tinédzserekből állna, hanem kizárólag sima hazafiakból, akiknek csak tök véletlenül náci eredetű a jelképe, és a CIA is csak Szervezési és Működési Szabályzat-sablonokkal látta el őket; s ha ennyire egyértelműen a jó és a rossz küzdelme zajlana előttünk, mármint száz és nulla százalékos arányban oszlana meg az igazság a két fél között,

Micsoda nemzetek feletti népfront alakulna akkor Putyin ellen! Ukrajna 2014 óta különösen gyöngyéletű nemzeti kisebbségei vonulnának széles légiókban az ország védelmére, az orosz oligarchák iskolákból származási alapon kicsapott gyerekei vezetnék a menetet a kulturális intézményekből kiebrudalt orosz művészekkel karöltve; nem kellenének fegyverek, mert jönnének a fiatalok az Instán megfuttatott, előregyártott Molotov-koktélokat, a nénik meg kompótos üveget dobálni; de nem kellene csapatszállító sem, mert a lekapcsolt bankkártyákkal és telefonokkal nyugaton megszívatott orosz kamionosok vinnék őket, esetleg átállnának gőzüzemre, és fűtenék a járműveket betiltott orosz regényekkel, hiszen, mint tudjuk, ez legalább annyira segít nyugatbaráttá és Putyin-ellenessé tenni az oroszokat, mint Mariupol orosz bombázása oroszbaráttá az amúgy orosz ajkú helyi lakosságot.

De harc se lenne: hiszen Putyin már eleve csalódottan bódorogna hazafelé,

aki összetéveszti az ukránokat a perzsákkal, vagy ha hárommillió ember lecseréli a profilképét ukrán zászlóra, esetleg, ha minden ország ellenzéke kivonul a helyi orosz nagykövetség elé a saját kormányát szidni. Szóval Putyin csak így hazaballagna, és persze megbukna, Oroszország pedig ismét boldog és demokratikus lenne, Netflix-szel meg McDonald’s-szal; mert az orosz történelmi hagyományok alapján ugye Rettegett Iván óta nem egyik zsarnok váltja a másikat, hanem az történik, amit a nép akar – csak ez a fránya Putyin jött és elrontotta.

Ez van és így lesz, hiszen megírta a New York Time Post és a LebensTraum Rundfunk, vagy meg fogja írni, ha végzett a villásreggelivel, és ez bizony nem propaganda. Hanem a magasabb rendű Igazság. Oroszul meg ukránul: Pravda.

Mindennemű áthallás persze csak és kizárólag a véletlen műve.